Kollár Betti legújabb könyvében két rivális gimnázium diákelnöke feszül egymásnak, hogy aztán felfedezzék az egész más típusú érzéseiket is egymás iránt. Weisz Szofi és Szalkay Arisztid a keszthelyi Földváry és Cinczár gimnáziumok diákelnökei – és akiknek az iskolái generációk óta ádáz versenyt vívnak egymással. Legyen szó sport- és tanulmányi versenyekről, év végi eredményekről vagy épp a legmenőbb városi rendezvények megszervezéséről, a két közösség mindenben rivalizál.
Szofi második éve vezeti a Földváry diákönkormányzatát, szívvel-lélekkel képviselve a tanulók érdekeit. Arisz pedig mestere annak, hogyan bosszantsa fel őt. Így amikor egy félresikerült csínyt követően az igazgatók három hónapnyi közös munkára kényszerítik őket, egyikük sincs elragadtatva az ötlettől. A kérdés már csak az, vajon tényleg létezik szerelem első utálatra?
Kollár Betti: Esküdt ellenségek
- fejezet
Március 29., kedd
Hogy mivel érdemes tölteni a tavaszi szünet utolsó napját?
Én azt mondom, valami olyannal, ami aztán garantáltan tönkreteszi a legnagyobb ellenséged első tanítási napját.
Például beöltöztetni az imádott iskolája bejáratánál lévő imádott szobrát.
Csípőre tett kézzel, elégedetten szemlélem Cinczár Nándort, aki a sulink logójával ellátott ruhákban feszít.
Jó, valójában nem az igazi Nándor az, csak a CC magániskola bejáratától nem messze álló bronzszobra.
Már este nyolc múlt (megvártuk, hogy besötétedjen), ami azt jelenti, csak pár óra maradt vissza az egyhetes tavaszi szünetből. Két utcai lámpa ég a közelben na meg a szobrot megvilágító talapzati fény, de arra rádobtunk egy fekete pulcsit, hogy ne legyen olyan erős.
A diákönkormányzatunkból tízen vannak jelen, és mind fekete cuccban jöttünk, mert a legjobb barátnőm, Lana szerint ez alap, ha az ember tilosban jár.
Jókedvűen mérem végig a ma esti művünket.
Az eredmény tökéletes: Cinczár Nándor az iskolánk logóját és ruháit viselve, földvárys diáknak öltöztetve.
Ugyan a rivális sulink szobra eredetileg bronzszínű, mégis meg mernék esküdni rá, hogy az alapító egy sötétlila bársonyzakót visel – az iskolájának színét –, amit a CC-sek is annyira büszkén hordanak.
– Mit gondolsz, elnök? Jó lesz így? – érdeklődik az unokatesóm és egyben az egyik legjobb barátom, Koli összébb húzva a kabátját.
Bár naptár szerint tavasz van, az időjárás teljesen összezavarodott. Két hete egy váratlan havazás érkezett, aztán egyik napról a másikra tízről húsz fok lett.
Kolival rokonok vagyunk ugyan, a hőháztartásunk azonban ég és föld. Én jól bírom a hideget, így a tavaszi esték hűvösét is, ő viszont kapucnis pulcsiban és télikabátban is vacog.
Amikor a múlt héten előállt ezzel a szoborbeöltöztetős tervvel, nem hittem, hogy az ötletgazda szerepén kívül más funkciót is tervez betölteni. Az életfilozófiája szembemegy mindazzal, amibe a fennmaradáshoz szükségesnél több energiát kell befektetni. Aztán a mai ebéd után benyomott egy délutáni szunyát, két energiaitalt, és úgy érezte, itt a helye.
– Szerintem jól áll neki az új egyenruhája – fújom ki az arcomból az egyik szőke tincsemet, miközben vigyorogva összepacsizunk Kolival. – A CC is meggondolhatná, hogy átvált erre.
– A Cinczár Nándor Gimnázium századik éve sötétlilát és fehéret visel, a változásra valószínűsíthető esély mindössze három százalék – közli Molli, a diákönkormányzatunk elnökhelyettese, mire összerezzenek.
Mellettem áll, és fogalmam sincs, mikor került ide, tekintve, hogy öt másodperccel ezelőtt még a szobor körül ügyködött.
A diákönkormányzatunk felépítése egyszerű: minden évfolyam összes osztálya kötelezően kiállít két-két képviselőt, akik részt vesznek a gyűléseken.
Közülük kerül ki az elnök, az elnökhelyettes, a titkár, a média- és a programfelelős, ezt az ötfős társaságot pedig rendszerint a DÖK magjaként emlegetik.
Vannak feladatok, amiket mindannyian, a képviselőkkel közösen hajtunk végre, másokhoz elég mozgatni ezt az ötfős társaságot.
Míg Kolival és Lanával nekünk ez a harmadik évünk a Földyben, a mag másik két tagja, Molli és Olli már a negyedik évüket tapossák. Eggyel előttünk kezdtek, de mivel nyelvi előkészítős ötosztályosba járnak, jövőre együtt fogunk elballagni.
Ötünk közül Molli a legrégibb DÖK-tag, úgyhogy ő a legtapasztaltabb is. Vérprofi, amikor hangtalanul fel kell tűnni a semmiből, vagy épp egy ijesztően pontos valószínűségszámításra van szükség. Matekfaktos, precíz, rutinos és gyors észjárású, azt is ő eszelte ki, hogy szerezzünk olyan oldalt gombos sportnadrágot, amit kényelmesen fel tudunk adni Nándor bronzlábaira.
Koli épp az ujjatlan kesztyűjébe bújik bele, de feltámad a szél és elejti. Kelletlenül hajol le érte, Molli szavai nyomán azt morogva, „persze hogy száz éve”.
A Cinczár Nándor magániskola és a Földváry Terézia Gimnázium alapítási éve pontosan megegyezik, ami már önmagában is éppen eléggé zavaró, pláne ha még azt is hozzátesszük, hogy elméletben testvériskolák vagyunk.
Mielőtt azonban Koli felvehetné a kesztyűjét, Logan, Lana corgija ott terem, és a szájába kapja a zsákmányt.
– Ne már, Luke! – jajdul fel az unokatesóm, de mire felé nyúl, a kutyus az apró lábaival elnyargal.
Lana nem habozik, egy ügyes csellel bekeríti a kis corgiját, és a mellkasához emeli. Logan kapálózik egy kicsit a kezei között, de nem ellenkezik, amikor gazdája kiveszi a szájából a fél pár kesztyűt.
– Ő Logan – emlékezteti Kolit, miközben visszaadja neki a tulajdonát. – Tudom, hogy igazából tökéletesen tisztában vagy vele.
Koli átveszi és kelletlen arccal tartja el magától a kutyanyálas ruhadarabot.
– Amíg az én cuccaimat lopkodja és nyálazza össze, nem vagyok hajlandó a nevén nevezni – ellenkezik.
Előkeresek a farzsebemből egy zsepit, és átnyújtom Kolinak, hátha segít a tisztogatásban. Egy ideig próbálkozik vele, de aztán túl fárasztónak találja, vagy csak megunja a dolgot, és inkább a kabátja zsebébe süllyeszti a kezét.
– Egyébként is, miért hoztad magaddal? – pillant Lanára, aki erre arcát a kutyus pofijának nyomja.
– Mert szeparációs szorongása van.
Tény és való, hogy Logan szereti mindenhova követni a gazdáját, viszont amikor ölbe veszik, az arcára egy dolog van csak írva: legszívesebben menekülne.
Megszaglássza gazdája színes gyöngyös nyakláncát, de kénytelen tudomásul venni, hogy nem valami finomságból készült.
– Nem hiszem, hogy jót tesz neki, ha emiatt mindenhova magaddal viszed – jegyzi meg Molli.
– Apa csak éjszaka jön haza a tavaszi kirándulásról. Ha otthon lenne, nem hoztam volna el – magyarázza Lana.
A szülei pár éve váltak el, az anyukája néhány várossal odébb költözött, Lana pedig azóta javarészt az apukájával él. Ünnepekkor meg időnként hétvégente tölt az anyukájával több időt. Az apukája nemrég összejött az egyik kollégájával, akivel most elutazott néhány napra. A tavaszi szünet miatt Lanát is hívták, de ő még barátkozik ezzel az új helyzettel. Inkább nálunk aludt, és két csajos estét is tartottunk.
Elfordítom a tekintetem a kutyusról, és felnézek az előttünk álló műre. Olli, a titkárunk és Márkó, az egyik végzős DÖK-ösünk épp egy Földváry-logós baseballsapkát helyeznek Nándi holdfényben megcsillanó kopasz feje tetejére. A szobor több mint két méter magas, de Márkó a kosárcsapatunk egyik centere, Olli is legalább 190 centi, így könnyedén elérik a tetejét.
Két kilencedikes képviselőnk a Cinczár bejáratánál őrködik, míg egy A-s évfolyamtársunk, Máté (akit mindenki Matyinak becéz, mert van egy másik Máté is az osztályukban) épp fotózza az elkészült művet.
Cinczár Nándor szobra nem csupán egy emlék az iskola előtt, sokkal inkább egy kabala. Közvetlenül a bejárattal szemben áll, a feje épphogy kiemelkedik a szögletesre nyírt sövények és fák takarásából. A CC diákjai minden egyes megmérettetés előtt megszállottan dörzsölgetik a bal lábszárát, legyen szó röpdolgozatról vagy szerelmi vallomásról.
Úgy tartják, ha nincs dörzsi, nincs szerencse. Szóval a sok tapitól már úgy csillog a lába, akár egykoron kopasz feje búbja. Ám a babonájuk itt még nem ér véget. Mivel a szobor egy szerencsehozó kabala, a diákok szemében szent és sérthetetlen. Az pedig, ha a legnagyobb ellenségük kicsit feldobja és összetapizza nekik sulikezdésre, valószínűleg a legnagyobb sértés, ami csak érheti.
– Szerintem a jó öreg Nándi hálás lenne még egy kis pluszvédelemért – jegyzem meg, majd előhúzom a földön heverő táskámból focicsapatunk erre az alkalomra adományozott sípcsontvédőjét.
Koli vigyorogva átveszi, majd a szoborhoz lép.
– A Földváry diákönkormányzata pedig a rongálás miatti büntetőeljárás elkerüléséért lenne hálás.
A világ legidegesítőbb hangja csendül az éjszakába, és meg sem kell fordulnom, hogy tudjam, ki áll mögöttem. A lelki szemeim előtt azonnal megjelenik a lezser alak, zsebre dugott kezekkel, leereszkedő pillantással. Ja, és persze minden bizonnyal egy visszataszítóan sötétlila pulcsiban.
Az arcomra széles mosoly kúszik.
– Sajnos bizonyítékok aligha maradnak – fordulok meg, de amint szembe találom magam a kezében tartott mobillal, a torkomra fagy a szó.
– Köszönj szépen az igazgatóinknak, Rémálom!
Szalkay Arisztiddel, a Cinczár magániskola diákelnökével nézek farkasszemet. Azonnal elfintorodom, de nem a kamerája vagy a kis akciója következtében, és még csak nem is az utálatos becenév hallatán. A lekicsinylő győztes mosolya az oka, ami azt üzeni, ezt a menetet ő nyerte.
– Rágó – biccentek felé üdvözlésképpen.
Elégedetten figyelem, ahogy a megszólítás hatására lehervad az arcáról a mosoly.
Egy végtelenül irritáló személyiség, mint Arisztid, pont olyan, akár az ember talpára ragadt rágógumi. Minden eszközzel próbálod levakarni, de csak annyit sikerül elérned, hogy egyre idegesebb leszel tőle.
Karba fonom a kezem, és Nándi szobra felé biccentek.
– Ha azért jöttél, hogy csatlakozz, akkor bocs, de nem fogadunk fel spicliket.
– Amellett, hogy inkább meghalnék, mint hogy csatlakozzak hozzátok, megjegyzem, elkélne nektek egy spicli. Akkor talán nem buktatok volna le ilyen hamar – vág vissza.
Szenvtelenül széttárom a karomat.
– Lebukni előbb vagy utóbb mindenképp le akartunk, hisz ha nem tudsz róla, oda az élvezet.
A mobilja fölött viszonozza a pillantásomat.
– Ha csak bosszantani akartál, elég lett volna idejönnöd. – A szél belekap a kapucnijába, és lefújja a fejéről, de nem törődik vele. – A jelenléted önmagában is éppen elég bosszantó.
Kihívóan állom a pillantását.
– Te már csak tudod, milyen is az, hiszen kénytelen vagy nulla huszonnégyben elviselni saját magadat.
– Bár kizárólag magamat kellene elviselnem – sóhajt, majd drámaian az égre emeli a tekintetét. Akár egy begyakorolt mozdulatsor, a pillantása visszatalál hozzám és mintha csak most venné észre, hogy nincs egyedül, elfintorodik. – De te is itt vagy.
– Itt bizony – helyeselek, majd egy túlzó mozdulattal Nándi földvárys öltözékbe bújtatott alakjára mutatok. – És hagyok neked egy emlékeztetőt is arról, hogy itt jártam.
– Látom. – Lustán szemügyre veszi a szobrot, aztán újra a telefonjára néz. – Az igazgatók is látni fogják.
Nem hagyom, hogy megtörjön. Nem mintha rongálásnak számítana, amit tettünk. Ráadásul mi tízen vagyunk, míg ő egyedül, úgyhogy messze nincs akkora előnye, mint hiszi.
– Üdv, igazgató úr! – Előrelépve a kamerába integetek. – Bár biztos szívesen megnézné a videót, attól tartok, azt nem hagyhatom – teszem hozzá.
– Ebből nem tudod magad kivágni, Rémálom – ellenkezik Arisz, majd megmozgatja a telefont. – Bizonyíték is van.
Szalkay Arisztid tizedikes korunkban adta nekem a Rémálom „becenevet”, nem sokkal az első találkozásunk után.
A teljes nevem Weisz Szófia Ajna; a Szófia elvileg bölcsességet jelent, míg a második keresztnevem szépséget, bájt, kedvességet. A szüleim nem tudtak megállapodni a nevemet illetően, ezért még a születésem előtt abban egyeztek meg, hogy mindkettőjüktől kapok egyet-egyet. Mivel több mint négykilósan születtem (anya szerint a születésem élete legbrutálisabb eseménye, bezzeg az öcsém „angyalkaként röppent elő” – ezek az ő szavai), apa átengedte anyának az első név jogát. Szóval anyutól jött a Szófia, míg aputól az Ajna.
Arisz szerint azonban se a bölcsességhez, se a bájhoz vagy a kedvességhez nincs semmi közöm, ha már egyszer kész rémálom vagyok.
A farmerkabátom zsebébe süllyesztem a kezem, amikor Molli sötétben kirajzolódó alakját veszem észre Arisz mögött. Nem tudom, mikor és hogyan került oda észrevétlenül, de ha Molliról van szó, megtanultam, hogy ne keressek okokat.
Beszélni kezdek, hogy magamra vonjam Arisz figyelmét.
– A bizonyíték semmit nem ér, ha nincs nálad.
Unott arccal méreget.
– Miről beszélsz?
Molli ezt a pillanatot választja, hogy megkocogtassa a vállát, mire Arisz összerezzen a váratlan interakciótól és hátrapillant. Kihasználom az alkalmat, és egy fürge mozdulattal előtte termek, majd kicsavarom a kezéből a telefont. Utánakap, de a meglepetés erejének hála gyorsabb vagyok. Semmi értelme nem lenne feltartanom, hiába vagyok 165 centi, ő majd fél fejjel magasabb nálam, így inkább nekiiramodom.
Balról megkerülöm Nándi szobrát, és a társaim között szlalomozva próbálom egyszerre kitörölni a videót és nem pofára esni.
Lana hangosan kommentálja az eseményeket, a futkározás hatására Logan is fellelkesül, leveti magát gazdija kezéből és utánunk ered.
Arisz a nyomomban lohol, egészen pontosan két métert verek rá, feltéve, ha Lana az esti sötétben a szemüvege nélkül jól látja a köztünk lévő távolságot (valószínűleg nem). Hátrasandítok a vállam fölött, de szerencsére éppen elég előnyöm van ahhoz, hogy rohanás közben a figyelmemet ismét a telefon kijelzőjére irányítsam.
Főleg azért vagyok tagja a Földváry focicsapatának, mert szeretek játszani, és mert a meccseken legyőzhetem a CC-t, de kifejezetten kapóra jön az is, hogy az ilyen és ehhez hasonló esetekben az erőnlétem miatt tartani tudom a tempót. Mázli, hogy tornacsukát húztam és nem bokacsizmát. Gondolatban lepacsizom a két órával korábbi önmagammal, aki a cipőválasztáskor tudat alatt bizonyára számolt azzal az eshetőséggel is, hogy Szalkay Arisztid majd megkergeti a Cinczár épülete előtt.
Arisz telója megkérdezi, hogy biztosan törölni akarom-e a videót, de a mögöttem rohanó srác megelőz a válasszal.
– Ne merd kitörölni, Rémálom! – rikoltja. Képtelen vagyok megállni, megint hátranézek és rávigyorgok, csak hogy érezze, ezúttal alulmaradt.
– 51–50 ide – kiabálom vissza a privát pontversenyünk jelenlegi állását.
– Most van 50–50 – ordítja. – Már mondtam, hogy A húsgombócincidens NEM SZÁMÍT!
Ekkor már fülig ér a szám. Átvágok a Cinczár előtti, a gimihez tartozó felvágós parkocskán és a sövénykockák között szlalomozva megindulok a halastavuk irányába.
Sikerül törölnöm a videót, de a biztos győzelemhez még a „nemrég törölt elemek” mappából is véglegesen el kell távolítanom. Olyan élesen veszem be a tó felé vezető kanyart, hogy a copfom az arcomba csapódik.
Igazság szerint nem most menekülök először Szalkay Arisztid elől. Sőt, a helyzet az, hogy még csak nem is másodszor.
A tizedikes évünk eleje óta, amikor először választottak minket diákelnöknek, minden alkalmat megragadunk, hogy versenyre keljünk egymással. Melyikünk rúg több gólt a focimeccsen, kinek ígéretesebb az év végi bizonyítványa? Az őszi karneválon mérkőztünk már meg abban, ki jut ki hamarabb a szalmabála-labirintusból és ki nyeri a tökös amőbát, de összecsaptunk már a városi fánkevő versenyen is.
És hogy miért csináljuk? Egyszerű. Vannak eleve elrendeltetett és a végzet által meghatározott sorsok és kapcsolatok. A mi végzetünk pedig az, hogy ellenségek legyünk.
– A húsgombócincidens – liheg mögöttem, amint fellépek a tó fölött ívelő fahídra – nem számít bele!
Elkapja a karomat, ujjai körbefogják a csuklómat, miközben a másik, még szabad kezemmel próbálom minél távolabb tartani a telefont. Hüvelykujjam már majdnem rajta van a „végleges törlés” gombon, készen arra, hogy eltüntessem az egyetlen hozzánk vezető bizonyítékot, de akkor Arisz csípőjével a híd korlátjának szegez.
A telefont tartó kezem most már teljesen a víz fölé nyúlik, ezért azonnal stratégiát váltok.
– Beledobom, ha nem hátrálsz két lépést!
Megdermed, és összehúzott szemmel pillant le az arcomra, hogy blöffölök-e.
– Tudod, hogy megteszem. – Eltökélten meredek rá, és elég messze tartom a telefont ahhoz, hogy ne érhesse el.
A hídon gyér a világítás, de ahhoz elég a fény, hogy lássam az arcát és azt, ahogy döntésre jut. Elereszti a kezem, csakhogy nem húzódik el és teret sem hagy nekem. Helyette a keze kétoldalt a csípőmre szorul, és egy mozdulattal megemel. A korláton találom magam, de hiába kapálózom a szabad kezemmel, esélyem sincs rendesen megkapaszkodni. Ő tart egyedül, a telefont szorongató balomat még mindig a tó fölé nyújtom.
– Ha beledobod, utánadoblak – közli rezzenéstelen arccal, és már elég tapasztalatot szereztem vele ahhoz, hogy tudjam, komolyan gondolja.
Ha van ebben a pillanatban valami, amit biztosra tudok, akkor az az, hogy Szalkay Arisztid tényleg beledob a vízbe, ha belepottyantom a telóját.
– Ha törölhetem a videót, akkor megkímélem a telefonod életét – alkudozom.
– Ha törlöd a videót, akár be is dobhatod a tóba.
Farkasszemet nézünk és fél percig egyikünk sem szól.
A farkasszemezés nem olyan dolog, amit csak úgy a hecc kedvéért csinálunk. Ez egy párbaj, olyan, akár a telefon vagy a szobor sorsa. Lesz egyértelmű győztes és egyértelmű vesztes, olyan pedig, hogy döntetlen, nem létezik. Érzem, hogy nyerésre állok, a szemem száraz, mint a Balaton-parti homok, de már túlestem a holtponton és olyan, mintha magától így maradt volna. Akár holnap estig is bírnám, Arisz pedig megtörni látszik.
Bizsergető érzés kúszik végig a gerincemen, amiért bezsebelhetek egy újabb pontot, csakhogy váratlanul elengedi a csípőmet. Majdnem hátraborulok, de amilyen gyorsan elereszt, olyan gyorsan meg is tart, és hiába nem esem le, az ijedtségtől pislantok.
– Na, most van 51–50. Csakhogy ide – jelenti ki diadalittasan.
Nem hátrálok meg, a balommal még mindig a víz fölé tartom a telót, és reflexből kijavítom.
– Akarod mondani, 51–51.
– Hányszor kell még elmagyaráznom neked, hogy A húsgombócincidens nem számít? – forgatja a szemét, de tőlem aztán várhatja, hogy egyetértsek vele.
Teljesen mindegy, melyikünknek van igaza (amúgy nekem), a lényeg, hogy a saját álláspontunkból nem engedünk.
Olyan régóta vitatkozunk már ezen, hogy ha egyikünk visszakozna, az automatikusan egy pont lenne a másikunknak. Már épp fel akarom világosítani, miért van teljesen eltévedve, amikor zseblámpa fénye villan az arcunkba, és a Cinczár portása tűnik fel a hídon.
– Maguk ketten! Mit csinálnak ott?
Megdermedek. Fogalmam sincs, mit kereshet itt. Amikor a DÖK-kel megérkeztünk, felmértük a terepet, és sehol nem égett villany, a bejáratnál lévő portásfülke is sötét volt.
Az alsó ajkamba harapok, mert hát lássuk a tényeket: épp most öltöztettem be a CC szobrát plusz lenyúltam a Cinczár diákelnökének mobilját, mégsem húzom be a kezem a víz fölül. Szeretném idegességemben az ujjaimat tördelni, mert nem túl rózsás a helyzetem, de sajnos nincs szabad kezem.
Arisz sem mozdul, a válla fölött a híd másik végén viszont észreveszem Kolit, a lábánál meg Logant, aki valószínűleg nem bírta a kergetőzés tempóját, és leszakadt tőlünk. A telefont tartó kezemmel alig észrevehetően intek az unokatesómnak és két biccentéssel próbálom a tudtára adni, hogy lépjenek olajra.
Megértem, hogy habozik. Fordított esetben én sem akarnám hátrahagyni se őt, se bármelyik társunkat.
Ugyanakkor ha most lebukom, a többieket úgy tudom a legjobban megvédeni, ha kimaradnak a dologból.
Molli tűnik fel Koli mellett a semmiből, és egy apró bólintással jelzi, hogy bízzam csak rá. A karjánál fogva rángatja el onnan Kolit, és bár Molli maximum 155 centi, az unokatesómnak esélye sincs.
A sulink legapróbb lányát elsőre talán édesnek és ölelgetni valónak gondolná az ember, de nála nem ajánlatos hallgatni az első benyomásokra. Azt beszélik, kilencedikes korában egyszer repülő rúgással terített le egy végzőst, aki három felszólítás után sem volt hajlandó a sima kukába hajított palackját áttenni a szelektívbe.
A CC portása karnyújtásnyi közelségbe ér, ezért elfordítom a tekintetem a távolodó barátaimról. Gyanakodva mér végig minket, zseblámpájával az arcunkba világít.
– Azonnal jöjjenek le onnan!
Egyikünk sem mozdul.
– Kérem, értse meg, hogy ez most itt egy kulcsfontosságú helyzet – magyarázom.
– Adja ide azt a telefont és másszon le onnan! – ismétli, mire én csak még jobban kinyújtom a kezem. Igyekszem beakasztani a lábamat a korlátba, de az egyetlen, amit tehetek, hogy abban bízom, Arisz nem enged el, amíg a telója a tét.
– Nézze, az az én telefonom – veszi át a szót. – Nekem is kellene, de ez a csaj kész rémálom. Bele fogja dobni!
– Ne hallgasson rá, ez az én telóm – rögtönzök. – El akarja venni tőlem!
– Gyuri bá, maga CC-s. Csak nem hisz pont neki? – Arisz a „neki” szót olyan lesajnálóan mondja, mintha arra se lennék érdemes, hogy a nevemen szólítson.
Elvigyorodom.
– Pont azért nem hisz neked, mert CC-s. Ismeri a fajtátokat.
– Elég! – szól közbe a portás emelt hangon. – Kisasszony, jöjjön le onnan, ez veszélyes! – nyúl értem, de ahogy felém lép, makacsul még hátrébb dőlök.
– Mi folyik itt? – csendül fel egy újabb hang az éjszakában.
A Cinczár igazgatója áll a híd elején, háromrészes öltönyben, a kezében egy aktatáskával.
Pont olyan meghökkent arcot vág, amilyennel egy igazgató szembesülhet kedd este azzal a jelenettel, hogy a diákelnöke be akarja lökni a rivális suli elnökét a tóba.
Ariszt váratlanul éri, hogy duplán rajtakapták, és reflexszerűen elenged.
Egyszerre több minden is történik. Egyrészt Logan ugatva megindul a híd másik végéből (ki tudja, miért jött vissza, talán meg akar menteni vagy csak kiszúrta a portás zsebéből kikandikáló kesztyűt és szeretné megszerezni).
Ezzel párhuzamosan elveszítem az egyensúlyomat, hátraborulok, és az egyetlen, amibe bele tudok kapaszkodni, az Arisz pulcsija. A portás utánunk kap, és bár sikerül megragadnia Arisz kezét, Logan a lábuk alatt sertepertélve kibillenti őket is a stabil pozíciójukból. Arisszal és a CC portásával együtt átesem az alacsony korláton, és a hínárok meg az aranyhalak között találom magamat.
Prüszkölve emelkedem ki a vízből, majd kihúzok egy nyálkás sötétzöld növényszárat a hajamból. Arisz egy pillanattal utánam bukik fel. Bosszús arccal simítja hátra a homlokába tapadt homokszínű tincseit. Talpra állítja a kétségbeesetten kalimpáló portást, aki azt kiabálja, hogy nem tud úszni.
A víz csak a köldökömig ér, de az orrom telement vele. Megtapogatom a farzsebemet, persze a zsepim is mind elázott, ezért az ujjammal dörzsölöm az orrnyergemet.
A híd nem sokkal a víztükör felett húzódik, így nem estünk nagyot, de ettől még nyilvánvalóan bajban vagyok. Csuromvizesen mászunk ki a tóból, és nem töröm magam, hogy felhívjam Arisz figyelmét a farzsebéből kikandikáló hínárdarabra.
A CC igazgatója a karjánál fogva segíti ki a vízből Gyuri bát, majd megköszörüli a torkát.
– Arisz – szólítja meg a diákját nyugodt hangon, de mielőtt befejezhetné a mondatot, a portás közbevág
– Arisztid – mutat felénk, a mozdulat következtében vízcseppek repkednek a ruhájából. – Többet vártam magától!
– Már elnézést, de ha maguk végig itt voltak, hogy nem vették észre, hogy a Földváry megbecstelenítette Cinczár Nándor szobrát? – vág vissza Rágó zsörtölődve, majd letörli az arcára repült cseppeket.
– Csak most érkeztünk – feleli az igazgató. Ez egy jó megerősítés, hogy Ariszon kívül nincs más tanúnk, ezért kihasználom az alkalmat, és ártatlanul pislogok.
– Mi aztán nem tettünk semmi ilyesmit!
– Add a mobilom! – nyújtja hátra a kezét Arisz, türelmetlenül mozgatva az ujjait.
A mobil! A balomra pillantok, és csak ekkor konstatálom, hogy üres. Basszus! Mivel nem történik semmi, Arisz visszafordul hozzám, tekintete a kezemre siklik, ezért sietve a hátam mögé rejtem. Behúzom a nyakam, és az átázott rózsaszín cipőmet kezdem fixírozni.
– Lehet, hogy esés közben elvesztettem – ismerem el bűntudatosan.
– Mi?
Elkerekedett szemekkel bámul rám, mire zavartan elfordítom a fejem. Ami azt illeti, tényleg nem szándékosan hagytam el a tóban, de végül is miatta estem bele.
A szemébe nézek, és békítően felhúzom a vállam.
– Nem direkt volt, bocs. – Az állkapcsa megfeszül, a tekintete nem sok jót ígér. Az ajkamba harapok és kérdőn pislogok fel rá. – Így akkor 52–51…?
– A HÚSGOMBÓCINCIDENS NEM SZÁMÍT!
Kollár Betti - fotó: a kiadó honlapja
