18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete 2023-ban látott napvilágot, melyeket idén újabb könyvek követnek. Ezúttal Lana Bastašić Tejfogak című novelláskötetébe olvashatsz bele. Komor hangulatú, mélyen érzelmes történeteiben gyerekek botladoznak a felnövés aknamezején, egy évtizedek óta erőszaktól átitatott patriarchális, xenofób, szexista balkáni kultúrában.
Egy fiú, aki a Holdra küldi az apját. Egy lány, aki kikergeti az ablakon Istent. Az ikrek, akik gazdag nagy-nagynénjük halálát várják. A kamasz, akit nem enged felnőni az apja. Bastašić fiatal szereplőinek nincsenek szavaik az őket ért szörnyűségekre és veszteségekre. Ebben a hozzánk térben nagyon is közeli gyermekkorban semmi romantikus nincs, a minták pedig, amiket megtanulhatnak a felnőttektől: öklök, övek, némaság vagy megszégyenítés. Azonban valahol mégis ott pislákol a remény, hogy tovább lehet lépni ebből a súlyos világból önmaguk, a valódi énjük felé, anélkül, hogy folyton hátra kellene nézniük.
Lana Bastašić: Tejfogak (részlet)
Fordította: Rajsli Emese
AZ ERDŐ
Sokáig tartott, mire megfojtottam apát. Pedig folyton betegeskedő, sovány ember volt. A falubeli asszonyok befőttesüvegnyi homeopata gyógyszert és nyalábnyi csodatevő gazt küldtek minden egyes alkalommal, amikor látták, hogy elindul az erdő felé vezető úton. Még elszárad itt neked, mondták anyámnak, mintha az udvaron kornyadozó hortenziáról beszéltek volna. Eszik egyáltalán valamit? Miért fogyott le így? És mindezt úgy, hogy nem is vártak választ, hanem aggódóra húzott szemöldökkel igyekeztek leplezni, mennyire élvezik a prédikálást. Anya pedig csak megvonta a vállát.
Ugyanazt eszi, amit mi, reggelire két-három főtt tojást. Tegnap bárányfejet főztem, megette a velő felét, házi kenyérrel. A kicsinek adtuk a nyelvét.
És mindig engem kínált föl bizonyítéknak, belecsípett a karomba, meglapogatta a hasamat, rácsapott a fenekemre, valami idegenül hangzó nevetéssel remélve kicsalni az asszonyok nevetését.
Bárcsak ebből lányból fogyna el egy kicsi, mondta, az én hájamat használva védőpajzsnak.
A falusi asszonyoknak azonban több tapasztalatuk volt, tudták, hogy valami bujkál apában, a szívében és a májában, valami rágja belülről. Apa egyedül járt az erdőbe, kiszellőztetni a fejét. Hogy miért van erre szüksége, arról soha nem beszélt.
És én hol szellőztessem ki a fejemet?, mondogatta anyám, az ablakon át nézve a távolodó, egyre kisebb apámat, aki aztán egy adott pillanatban ott, ahol a falusi utca elkanyarodik az erdő irányába, teljesen el is tűnt. Vacsorára ért csak haza, sokkal rosszabb állapotban, mint annak előtte, mintha az erdőben egész idő alatt valami végtelenül fárasztó emberrel vitázott volna. A falubeli asszonyok pedig mindezt végignézték, és mindent megjegyeztek: sovány lábát a gyűrött nadrágban, beesett arcát és – noha ezt senki nem merte fönnhangon kimondani – a bánatát. Apa depressziós volt, csak akkoriban ezt a szót még nem használták. Ezért amikor a falusi asszonyok azt mondták, hogy apámat belülről rágja valami, annak teljesen tudományos alapja volt: vitaminhiány, szellőzetlen hálószoba, vagy, a legrosszabb esetben, házimunka. Szegény embernek talán túl sok munkája van, talán titokban olyasmit is elvégez, ami a felesége dolga lenne.
Ha az én uramnak magára kéne vasalnia, mondta egy asszony a postán, mögöttünk állva a sorban, hát inkább kapnának lopáson, semmint hogy ő vasalatlan ruhában járjon.
Egy másik hozzáfűzte: Látszik az az emberen, hogy milyen otthon az asszony.
És anya csak befizette a számlákat, megragadta a karomat, és egy szó nélkül, sértetten kirohant a postáról, mintha nyilvánosház lenne. Néha kiabált apával. Hogy egyáltalán mi a baja. Mindene tiszta, vasalt. Reggeli-ebéd-vacsora mindig az asztalon. Miért kell úgy járnia a faluban, mintha egyedül élne egy viskóban, nem pedig a feleségével, a családjával? De apa nem sokat beszélt, csak legyintett: Mit érdekel bennünket, hogy mit pletykálnak.
Téged nem érdekel, tudom, vágott vissza anyám. De engem a sírba teszel!
Apa csak hallgatott. Apa az erdőbe járt. Nem emlékszem, mikor kezdtem el követni. Vártam, hogy előremenjen a falusi utcán, akkor odaoldalogtam a hátsó szomszéd mögötti árokhoz, onnan néztem a mozdulatlan fák közt gubbasztó apró alakját. Néha nem voltam biztos benne, a hátát látom-e vagy egy fa törzsét. Amikor már eléggé eltávolodott, én is bementem az erdőbe. Botorkáltam az avarban az elpattanó ágacskák és a kicsi, alattomos pocsolyák közt, nehéz volt észrevétlennek maradni. Magasan a fejünk fölött óriási fák csupasz, nedves ágai hasították az eget. Éreztem, hogy a gumicsizmám talpa alatt, a sáros földön és a korhadó avarban lüktet az élet. Giliszták és vakondok, kuszmák és hernyók, hangyák és csótányok nyüzsögtek. Csúsztak-másztak, rejtőzködtek, leselkedtek, az ösztönök mozgatták őket. Ez az egész szégyenteljes élet ott diadalmaskodott, szabadon, vadul, egyetlen szó nélkül, kúszott fölfelé a mérges gombákon, az összegabalyodó gyökereken, csak én voltam kőhöz hasonlóan mozdulatlan a kis kínai gumicsizmámban. Néhány perc után már el is felejtettem, hogy száz méternél közelebb ott húzódik a fakó, egyenes vonalú aszfalt, mintha egy közönyös kéz spaklival vastag cementréteget húzott volna a csupasz bőrre. Megfeledkeztem a házakról és a bennük élő asszonyokról, akik borjúfejeket sütnek, miközben a tévé képernyőjén könnyes pillantásokat váltanak a szerelmespárok.
Csak apa, az erdő és a félelem létezett,
hogy esetleg megáll majd, megfordul és megpillant a távolban: dundi kezemet-lábamat, ahogy fölverem az erdő vad csöndjét. De nem vett észre. Mindig ugyanaz történt: bement az erdő mélyébe, leült egy nagy tuskóra, lehúzta a sliccét és fél kézzel benyúlt a nadrágjába. Amikor először láttam ezt, azt hittem, valami belső fájdalom vagy viszketés gyötri, valami kellemetlen érzés, és azt próbálja kiűzni magából, ki, a nedves talajra. Később értettem csak meg, hogy ez valami más volt, hogy apa azt a mocskos dolgot csinálta, ami a falusi huligánokat és részegeket arra készteti, hogy rászálljanak a vásárból este hazatérő városi lányokra. Riadtan tekingettem jobbra-balra, nehogy valaki fölbukkanjon és szégyenszemre rajtakapja. Arra készültem, hogy majd figyelmeztetem, gyorsan, egy rikkantással, nehogy tetten érjék. De erre végül soha nem került sor.
Az öregasszonyok továbbra is hordták a friss tojást és a mézet és a füveket, és mondogatták, hogy kár, nagy kár ezért az emberért. A szavaikban egyre kevesebb volt az együttérzés és egyre több a nyílt megrovás. Elkezdték kerülni anyát. Eleinte csak prédikáltak, aztán már fertőzésről kezdtek suttogni. Végül nem jöttek többé. Csak azt a ruszin öregasszonyt láttuk, akitől a tojást vásároltuk.
Ne vedd zokon, fiam, de nem lesz ennek jó vége, mondta aznap a konyhában, miközben anya a tojást rakosgatta a hűtőbe. Mindenfélét pletykálnak a faluban… Ismersz, én nem rosszból mondom.
Mit pletykálnak a faluban?, kérdezte anyám a hűtő tartalmába mélyedve, mintha nem is érdekelné a válasz. De a keze remegett. Az arca sápadt volt, mint a tojások héja. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban megrepedhet.
Nem keveredett valami rossz társaságba esetleg?, kérdezte az öregasszony.
Ez megoldotta volna minden gondunkat: a rossz társaság. De anya csak a fejét ingatta és kezét a homlokára tette, mintha szokásos fejfájását érezné közeledni. Mi lesz, ha ez az öregasszony is itt hagy bennünket? Már tojást se tudunk majd venni.
Talán emiatt, ezek miatt a tojások miatt döntöttem el, hogy itt az ideje tennem valamit. Minden ugyanúgy történt, mint egyébként: apa hazaért a munkából, és azt mondta, elmegy kiszellőztetni a fejét. Letért a falusi utcáról, én pedig ott lapultam az utolsó szomszédos ház mögött, amíg eléggé el nem távolodott, hogy én is bemehessek utána az erdőbe. Amikor odaért a tuskóhoz és kigombolta a nadrágját, nem álltam meg. Léptem egyet, aztán még egyet. Mentem tovább, halkan, ahogy a giliszták mozogtak a csizmám körül, közben tekintetemmel egy megfelelő méretű kő után kutattam. Megláttam egyet, félig a nedves földbe mélyedve. Úgy fénylett, mint egy tisztára nyalt tányér. Nagy nehezen tudtam csak kimozgatni. A kő alatt nedves üreg tárult föl, a napfénytől és nagy ujjaimtól megriadó apró pókok és giliszták fogtak fejvesztett menekülésbe. Hátulról közelítettem meg apát, nem hallotta meg a lépteimet, belemerült szégyentelen mozdulataiba.
Kétszer vágtam a fejéhez a követ, mielőtt eldőlt volna.
A kő véres lett, apa földes. Az oldalán feküdt, mintha aludna, összezsugorodott hímtagja belelógott a sárba, piszkos volt, mint egy élettelen, csupasz vakond. Láttam, hogy még lélegzik. A mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Begomboltam a nadrágját és a hátára fordítottam, csak ez után kezdtem el fojtogatni. Nagyon sokáig tartott. Közben egyszer kinyitotta a szemét, de nem látott engem. Átnézett rajtam. Csak egy nyelv és gondolatok nélküli lény volt már. Fáradt voltam. Noha nem volt eszméleténél, valami mocorgott benne, nem akar kibújni belőle, valami szívós és ragacsos, mélyen a belsejében. Aztán hirtelen mégis föladta.
Hazamentem és letusoltam, anya valami sorozatot nézett. Tyúkhúslevest vacsoráztunk.
Apa még nem ért haza, mondtam, és egy csipet sót tettem a tányéromba.
Te csak egyél, fiam, mondta anya.
Egy falat kenyeret rágott, közben rezzenetlen pillantással nézte a sorozatot, jobbjában, a tányér fölött megállt a levessel teli kanál. A főszereplő épp menyasszonyi ruhát próbált. Anya gyönyörködve bámulta. A szép színésznő csak neki vette föl ezt a ruhát, mintha csak neki akart volna üzenni valamit, valami elmondhatatlant, amit csak az én anyám érthet meg. És anyám, mintha nyugtázta volna az üzenetet, elégedetten bólintott, lenyelte azt a falat kenyeret és folytatta a kanalazást.
Fotó: Elena Ternovaja / Wikipedia Commons
