18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete 2023-ban látott napvilágot, melyeket idén újabb könyvek követnek. Ezúttal Martyna Mistarz-Bunda A kék macska című történelmi regényének utószavát olvashatod el az író, műfordító Papp-Zakor Ilkától, aki azt igyekezett megfejteni, hogy mit jelent a történetben a macskák szerepeltetése, mire utal a rengeteg ellentétpár, és hogyan folytat a könyv párbeszédet saját magával.
Az Úr 1379. évében magányos szerzetes érkezik Kasubföldre, hogy az áthatolhatatlan rengeteg közepén karthauzi kolostort alapítson. Ez a darabka föld lesz a színtere a több mint hat évszázadot felölelő, lendületes és lebilincselő regényfolyamnak, amelyben megrendítő emberi sorsok, nemzedékről nemzedékre ismétlődő mintázatok, múlt és jövő keresztezik egymást. Az embereket kezdettől fogva csendben figyelik a kék macskák, a történelmi katasztrófák és világégések utáni újrakezdés, a túlélés és folytonosság, a titokzatos egyensúly és rejtett harmónia megtestesítői. A „civilben” politikai újságíró Martyna Bunda mesterien építi fel és tartja fenn a feszültséget a mágikus és a tudományos gondolkodás, a testiség és a spiritualitás, a szent és a profán között. A regényt öt nyelvre fordították le, itt bele is olvashatsz. (Az idén megjlent első kötet, Arnaud Dudek Légy észnél című regényének részletét itt találod, utószavát Fehér Boldizsár írta.)
Papp-Zakor Ilka: Bükkfák, macskák, szerzetesek
(utószó)
Martyna Bunda szépíró és riporter 1975-ben született a kasubföldi Kartuzyban. Első – magyarra még nem lefordított – regényével több irodalmi díjat is elnyert, és a legrangosabb Nike-díjra is jelölték. Második könyve, A kék macska – némileg Umberto Eco-i gesztussal – egy kolostort állít a világ középpontjába. Minden, ami a környező településen és erdőben történik, ok-okozati összefüggésben, vagy legalábbis kölcsönhatásban van a szerzetesek életével. Igaz ez Alma anyára, akinek traumatörténete szorosan összefonódik a kolostor megépítésével és a Sulkák sorsával; az utolsó Sulka fiára, Mestwinre, a későbbi hóhérra, aki mestersége által egyszerre zárattatik ki a szerzetesek diktálta világrendből és biztosítja annak fenntartását; az ő lányára, a füvesasszony Joannára; a seregélyszelídítő Tomaszekre; a szerzetesi lét szabályainak ellenszegülő férfiakra és az elpusztult kolostor helyén megbicsaklott életüket dajkáló Majkowskiékra. De igaz magára a kolostornak helyet adó Kasubföldre is.
Ez a regény elsősorban nem a macskák, és a macskák által nem is az emberi szereplők történetét beszéli el (bár persze ezt is megteszi), hanem egy aprólékosan kidolgozott, bonyolult motívum alakulását mutatja be.
A karthauzi macska színén túlmenően is különleges, sőt különc állat: fajtársaival ellentétben ugyanis nem nyávog, és hajlamos az emberhez szegődni, mely utóbbi már-már elengedhetetlen tulajdonság egy állat számára ahhoz, hogy a történelemnek részese legyen.
Kezdetben van a kék szín. Kék, mint a tenger, kék, mint Sulka ruhája, kék, mint a Jeruzsálem kapuit őrző Felis catus.
A macska eleve a mindenkori másikat jelenti, az abszolút különutast,
akinek tekintete zavarba hozza a meztelen filozófusokat, és lemezteleníti az ünneplőbe öltözött emberiséget. Ebből a szempontból a karthauzi sem kivétel: titokzatosságát megtartva, némán és csökönyösen kíséri azokat, akiket erre méltónak talál. Ember és macska figyelik egymást.
A kék színből lesznek az egymásra és a mindenségre függesztett, értő, rémült, mohó, együttérző vagy közönyös tekintetek. A Gałkowski családnevet lengyelül nehéz nem a szemgolyó szóval összefüggésbe hozni. A tekintetek megsokszorozódnak: Alma, az első Sulka nézi az utolsó Sulka gyermekét, és ráismer elrablója vonásaira. Alma és Mestwin, a két Gałkowski figyeli egymást. A közös családnév által a két vizsgálódó tekintet egyetlen szempárrá egyesül: nem egymást látják, hanem a világ nekik jutó szeletét. Mintha a teremtés minden teremtményén át magát próbálná megpillantani.
Ahogy a szereplők egymást és környezetüket vizslatják, mind fontosabbá válik fény és homály játéka: a tudás világossága, a tudatlanság sötétje; a jó és a gonosz; a pince és a kert; a vakító fény és a homályos megérzés váltakoznak egymással. Egymást érik az ismétlődések, analógiák és tükörmotívumok, de ez tükör mindig vagy görbe, vagy használhatatlan: az elkergetett szerető rongyos selyemruhában a Szűzanyát idézi; a felkelő nap sárgája megismétlődik az újszülött szemfehérjében; a tűzvész után a hamuréteggel borított tó „vizében már nem tudta megnézni magát az ég” – bár kétséges, hogy az ég bármely más vízben látja-e magát.
A regénybéli tükrökre mintha éppen az lenne a jellemző, hogy csak mások képét vesszük észre bennük.
Szabály, hogy a másik tekintetében nem ismerjük önmagunkat. A karthauzi macska, nota bene, nem is igazán kék, a bundája leginkább szürkének mondható, enyhén színjátszó, fémes árnyalatokkal, akár a vak tükör.
A fény kettős természete – a hullám és az anyag dualizmusa – visszaköszön a fenotípusban hol alámerülő, hol újra felbukkanó karthauzi kék gén továbbadódásában, de a történelem (vagy a teremtés) haladásában is: minden olyan helyzet, amelyben a történelem másolja önmagát, a mindig egyforma hullámok terjedését is idézi a mindig megújuló anyagban. Mestwin egymás után, mindig ugyanúgy vonja kínpadra a foglyait, és képtelen az együttérzésre, amíg lánya, Joanna saját testével meg nem töri a szörnyű sorozatot. Öregkorában Joanna Almára, Ola Joannára emlékeztet. A harctéren elesett Mestwin valamilyen módon minden gyermekben újra megjelenik. Az ember a történelem részeként, lemondva az anyagiról, képes hullámként helyet változtatni; és egyre nagyobb hullámokat vetnek az események akkor is, amikor egy tudományos előadás több szerzetes hitét megingatja, számos lelki békét feldúl, gyilkosságok közvetett kiváltóoka lesz, és előidézi azt a jelenetet, melyben egy akasztófa alatt gyereklábak végeznek ingamozgást, egy seregély pedig egy macskagyomorban átalakul éltető anyaggá.
De a dolgok kettős jellegéhez tartozik az is, ahogyan egymást látszólag kizáró létmódok férnek meg egymás mellett, ugyanabban a személyben vagy eseményben. Az elkövető lehet egyidejűleg áldozat, akár Mestwin vagy az országot feldúló katonák, a jó pedig könyörtelen, mint Alma anya, aki nem hajlandó Joanna kérlelését meghallani.
A múlt néha jövő is egyben, a jelenvaló pedig emlék: Ola zoknit örököl a fiától.
Az életkor olykor behatárolhatatlan, mint a koravén Tomaszek esetében. A megismerés és alkotás között nincs egyértelmű határvonal. A véletlen történelmi szempontból szükségszerű, mint az Ola lába alatt betörő, és így egy titokzatos, réges-régi dobozt felfedő padlódeszka. A másik lehet egyszerre különálló és velünk egylényegű entitás, teremtmény, akivel – legalább képzeletben – azonosulhatunk. És mire idáig érünk a motívumok mérlegelésében, kísértésbe esünk, hogy még egy, a regény által legfennebb csak szőr mentén sugallt lehetőséget megfontoljuk: Isten talán egyszerre van és nincs.
Bunda egyik legnagyobb érdeme, hogy aktuális természettudományos ismeretekből épít koherens filozófiai rendszert, mintegy a descartes-i világkép alternatívájaként. (Van a regényben erre vonatkozóan egy jól elrejtett, apró poén is: mert tudvalevő, hogy a test a lélek hajója, és hát mi máson érkezne a Jeruzsálem kapuit őrző kék macska Európába, mint hajón?) A regény ezzel kapcsolatban azt az örök kérdést is új perspektívából közelíti meg, hogy várhatjuk-e a tudományos fejlődéstől a transzcendens szféra vagy akár saját halandó társunk pontosabb megértését – és ebben a viszonylatban legitimmé teszi a párhuzamot hit és (természet)tudomány állapota között. Olybá tűnik, hogy mi mégiscsak a De Broglie-i modell szerint működünk, állandó pályán keringve a számunkra legérdekesebb válaszok körül, bár különböző irányokból közelítve feléjük, soha el nem érhetve őket. Akár helytálló ez a tézis, akár nem, tagadhatatlan, hogy
a kezünkben tartott könyv éppen ennek köszönhetően folytat állandó, izgalmas párbeszédet önmagával.
A regény szempontjából talán az sem kizárt, hogy minden összetett rendszer – legyen az filozófiai vagy tudományos – túlbonyolítja a világot. Hogy mi sem értjük, talán Rajnold Zappert sem érti, mit jelent, ha valami „egyszerű, mint a nulla”. Ezek szerint talán a macskának van igaza, aki bármiből – homályos eredetű selyemrongyokból, titokzatos régi könyvek maradványaiból egyaránt – képes ellőhelyet aprítani újszülöttjeinek, és akinek így nem számít más az igazán alapvető, igazán lényeges dolgokon kívül. Csakhogy „a gyermekek nem adnak boldogságot”, írja Catherine bátyjának, és Idem Navy megérzi a borzalmas, fojtogató féltést. Az ösztönszerű anyai törődés a rettegés forrásaként válik ugyanolyan titokzatossá, át- és beláthatatlanná, mint a borzalmat szülő, hit és tudás által felfedett mélység. Talán a Marceli mellett raboskodó Teodornak van igaza abban, hogy több figyelmet kellene a sötétségnek szentelni ahelyett, hogy bűnnek nevezve kibújnánk a megértése alól. De hát mit jelent ez? Mit ért el például Mestwin azzal, hogy a bűntől nem viszolyogva nyakig merült a sötétségben? Figyelhetjük-e azt, ami iszonytató anélkül, hogy a mi tekintetünk is eltorzulna? Másrészt: nem figyeljük-e eleget így is?
Az egyetemes összefüggések gondolata, a lineárisan telő idő megkérdőjelezése a kortárs irodalomban mindeddig jellemzően az optimizmus, vagy legalábbis a belenyugvás forrása volt, a pusztulással szembeni dac helye, egyfajta teodicea akár az istentelen teremtésben is. Martyna Bunda regénye szakít ezzel a hagyománnyal. Bár akad benne néhány ellenpélda, mint a rosszullétet enyhítő titkos főzetek különös utakon hagyományozódó receptúrái,
a jelenből kiemelkedő eleven múlt legtöbbször nem hoz megkönnyebbülést, csupán a levertség érzetét kelti,
és azt is leginkább csak az olvasóban, hiszen a szereplők többsége nem ismeri fel a szeme előtt ismétlődő sémákat. Ez utóbbi szempontból talán csak Joanna a kivétel, ő az, aki a darazsak szenvedésével saját tapasztalatai és empátiája alapján rezonálni tud, ez a rezonancia pedig mindig újabb és újabb, eleven megrázkódtatással jár. A rovarokat kínzó gyerekek furcsán eltorzult, csak Joanna világában értelmezhető, groteszk-ironikus tükörképei a hóhér által vallatott és kivégzett fiúcskának. De nyilván nem hoz megkönnyebbülést a gyászban az Olának minduntalan megjelenő Mestwin sem – bár nem tudjuk meg, hogy a gyászoló anyával csak a képzelete játszik-e, vagy a fronton állítólag elesett katona Almához és Idemhez hasonlóan képes volt testét hátrahagyva hazatérni szülővárosába.
A gyermekek, akikben a múlt folytatódni képes, az anyag tovább él, a hullámok tovább terjednek, vészjósló alakjai lesznek a nem túlzottan derűlátó történeteknek. Nem arról van szó, hogy a világ ab ovo rossz, vagy akár elhibázott volna – de valahol valami félrecsúszott, valami, amit ki kellene egyensúlyozni, de nem lehet, mert a váratlan fordulatok kevéssé tartoznak az események természetéhez. Ahol a gyermekek szemfehérje sárga, mint a felkelő nap, kár nagyon bizakodónak lenni. A kék macska azonban pesszimizmusában sem lesz elidegenítő olvasmány. Ahhoz túl szép (és ebben pompás fordítójának is hatalmas az érdeme); szépségében van valami ösztönös életigenlés, amely nem engedi, hogy a teremtést teljes mértékben elhibázott vállalkozásnak könyvelhessük el.
A nyitóképen Martyna Bunda látható.
