18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete 2023-ban látott napvilágot, melyeket idén újabb könyvek követnek. Ezúttal a horvát Ivana Bodrožić Fiaink, lányaink (olvass bele) regényének utószavát olvashatod el, melyet Bencsik Orsolya író, költő, műfordító jegyez. Úgy fogalmaz, a délszláv háború okozta traumák, az azok családokra és egyénekre gyakorolt hatásai egész szőttessé állnak össze.
A Margó Könyvek-sorozatban idén megjelent első kötet, Arnaud Dudek Légy észnél című regényének részletét itt találod, utószavát Fehér Boldizsár írta. A második kötet Martyna Bunda A kék macska című regénye volt a sorban, itt beleolvashatsz, emitt pedig Papp-Zakor Ilka utószavát találod hozzá.
Bencsik Orsolya: Közös traumaszőttesünk
Ivana Bodrožić, a közel tíz évvel a délszláv háborúk kirobbanása előtt Vukováron született horvát írónő már a Hotel Zagorje című autobiografikus ihletésű regényében nekünk, magyar olvasóknak is megmutatta, miképpen képes mind a személyes, mind a kollektív trauma szépirodalommá válni. A gyerekelbeszélővel dolgozó, számos díjjal kitüntetett és sok nyelvre lefordított 2010-es könyvében a szerb–horvát háború csak nyomokban van jelen, akárcsak a 2020-as, magyarul most megjelent Fiaink, lányaink című, háromszólamú regényében.
De ezek a nyomok (sebek) így is megrázó módon ábrázolják a borzalmakat, az elviselhetetlent:
nem kétséges, a kimondhatatlanhoz, az elbeszélhetetlenhez – mely nemcsak háborús, hanem mindig családi vagy valamilyen elnyomásból, bántalmazásból eredő, feldolgoz(hat)atlan trauma is – Bodrožić megfelelő/használható nyelvet és elbeszéléstechnikát talált.
A felszín alatt rejtőző érdekli: az ember és környezete, a horvát családok és a patriarchális horvát társadalom pszichéje, a cselekedetek mögött meghúzódó motivációk, az akciók és reakciók, az autentikus létezés, az identitás és hatalom viszonyának kérdése. A láthatóság problémája. Jól ismeri a transzgenerációs traumákat. A nők helyzetét, örökös elnyomásukat és bántalmazásukat, elhallgattatásukat, akárcsak a gyerekek kiszolgáltatottságát, a velük szembeni agressziót, a diszfunkcionális családokat mint mérgező szocializációs közeget. Kellő érzékenységgel és bízva az irodalom cselekvő szolidaritásának az erejében szól a jogfosztottakról, az üldözöttekről, a társadalom által (örökösen) megnyomorítottakról. Azokról, akiknek az identifikáció szabadsága se adatott meg, mert őket a társadalom maga akarja definiálni és kontrollálni. Akiknek a szerelem joga se adatott meg. Súlyos témái (a különböző kisebbségi létmódok – a nők, a szexuális kisebbségek – tapasztalatait és a háborús megrázkódtatásokat is egybefűző traumaszőttese) az emberi méltóság és a szabadság problémáját érintik, és erősen párbeszéd tárgyává teszik az esztétika és politika viszonyát. Az „érzékelhető felosztására” és a „kizárások terepére” hívja fel a figyelmet, hiszen jól tudja, az irodalmi szövegek, akárcsak a politika, „a valóságban hatnak […] és kirajzolják a láthatóság térképeit, a látható és kimondható közötti pályákat, a létmódok, a tevékenységi módok és a kimondás módjai közötti összefüggéseket” (Ranciére).
Bodrožić azonban nem azért jó író, mert érzékeny a társadalmi problémákra és mert van bátorsága ezeket az irodalom tárgyává tenni, hanem mert
érti (vagy érzi) a jó szépirodalom működését: tud nyelvet és világot teremteni.
Radics Viktória sodró lendületű fordításában pedig ez a nyelv elementáris erővel jeleníti meg az érzelmek (különösen a szeretet, szerelem s ellentettje, a gyűlölet, megvetés) komplex természetrajzát. A szöveg képisége és elbeszéléstechnikája megidézi és beszéd tárgyává teszi az érzéki tapasztalást és az érzékszerveket, kiváltképpen a szem működésmódját, melyet összekapcsol az értelemmel: a jelentésadás és a Másik megértése (elfogadása) a látással, sőt a látvány befogadásának korlátaival függ össze. S pozíciójából kifolyólag egyedül az olvasó lesz az az ideális hely, ahonnan a (teljes) belátás megtörténhet.
A Fiaink, lányaink traumaszőttese pedig olyan sűrű ornamentikát tár elénk, melyben a megrázó ábrák, motívumok az emberi zsigerekig hatolnak le, és az egymással összefonódó emberi sorsok, múltbeli tragédiák narratívájában a negatív mintázatok megszakítására, a transzgenerációs traumákkal való szembenézésre, majd ezek továbbhagyományozásának megtörésére szólítanak fel. Habár rögtön belecsöppenünk egy szenvedéstörténetbe, a későbbi szólamok által további, és az előbbivel szorosan összeszőtt, sőt időnként egymásra is montírozott személyes (megváltás nélküli) kálváriákba látunk bele, s a fokozatosan feltáruló traumatikus múlt (múltak) a jövő lehetőségét negligálja(k). Mindez nekünk, magyar olvasóknak megidézheti Kiss Tibor Noé ugyancsak 2020-ban megjelent Beláthatatlan táj című, négy elbeszélői hangra felfűzött, perspektívaváltásokkal dolgozó regényét, ahol a különböző elfojtások, traumák feltárulását és a szabadsághiányos állapottal való küzdelmet – hasonlóan, mint Bodrožić könyvében – egy közlekedési baleset indítja el. (Ha ennél jobban pontosítanék, akkor megfosztanám a nyomozás izgalmától a többi olvasót.)
Három elbeszélő (egy kórházi ágyban fekvő, a vertikális szemmozgástól eltekintve teljesen lebénult, harmincéves nő, a szerelme, egy transzszexuális férfi és a gondozásra szorult nő édesanyja) belső monológjából, a maga sajátos módján meghatározott/korlátozott perspektívájából ismerjük meg a Fiaink, lányaink fiktív, mégis húsbavágóan valóságos történetét.
Hiába szeretnénk, nem tudunk menekülni előle.
Hiába csomagolnánk könnyűnek tűnő (áttetsző) vulkánfíberbőröndökbe a Horvátországban élő (anyai nagyanyján keresztül magyar felmenőkkel is rendelkező) Lucija és szeretteinek tragédiáját, mégsem tudjuk elrejteni magunk és mások elől, mert az ő történetük, sorsuk a mi életünk is. A mindennapjaink. Ami lehet, hogy közvetlenül a családunk része, de az is lehet, hogy a barátokon, ismerősökön, munkatársakon, szomszédokon vagy csak a különböző médiákon, közösségi platformokon, plakátokon, feliratokon keresztül szivárog be a lakásunkba. Az otthonunkba, a sokat hangoztatott intimitásunk és a felelősségteljesen megválogatott, kontrollálható tárgyaink közé, ahol mégis, ha továbbra is követjük a felmenőink mérgező és hazug gyakorlatait (vagy ha nem nézünk szembe a múltunkkal, a tetteinkkel, a bűneinkkel és a politika által hangoztatott gyűlöletbeszéddel), egyszerre a legerőszakosabbak és a legsebezhetőbbek vagyunk.
Minden egyes alkalommal, amikor felmegyünk a lakásunk padlására, hogy túléljünk, hogy a vastag gerendákról lelógatott, sózott füstölt szalonnákból, kolbászokból, a felmenőinktől elsajátított, ösztönösen ellesett módon feldolgozott és eltett disznórészekből egy megfelelő darabot levágjunk és magunkévá (hússá, vérré, ürülékké és lélekké) tegyünk, ezekbe a gondos, aprólékos munkával becsomagolt kofferekbe is beleütközünk majd. Mert ha nem vigyázunk, ezek a vulkánfíberek (ezek a fiúk, lányok) is ott fognak sorakozni a téli disznóvágások dokumentumai (a disznóölő kések, kampók, horgok, a pörkölő, a teknő, a vájling, a kolbász- és hurkatöltő, a különböző húsproduktumok) és a személyes, familiáris kacatok, a barna manilamadzagokkal átkötött napi- és hetilapok, a kidobásra váró nagyszülői vagy anyai és apai hagyatékok, a saját és közösségi emlékek között.
Arra tanítanak minket, hogy minden-minden végül csak a fekete napokat készíti elő.
Jól tudjuk, hogy a nagyanyánk a fekete napokra a kicsi nefelejcsekkel díszített sublót fiókjában, a hatalmas bugyogók, kifehérített melltartók és vékony harisnyák, harisnyanadrágok alatt őrzi a márkát, majd a kilencvenes évek háborúi után az eurót. Szürkéskék borítékba rakja, amit az egymást gyűlölő horvátok, szerbek és vajdasági magyarok mind kovertának mondanak. Azt mesélik nekünk, hogy a készülés és felkészítés azonban csak és kizárólag a nők feladata, a test gondozása a nők felelőssége, ezt kellene mielőbb ellesnünk nekünk is. Nem undorodni a testtől, elfogadni annak törékenységét, nem szégyenkezni a másik kiszolgáltatottságát látva. Nyomokban valójában minden ezeket a súlyos fekete napokat őrzi szűkös élettereinkben, azokra utal és teszi végérvényesen jelenvalóvá, mintha az elmúlás és a hozzá kapcsolódó gyászmunka, sőt a halálon való élősködés (nemcsak a táplálkozás, hanem az erőszakos gondoskodás, az életből kikívánkozó ember kötelességként felmutatott ellátása is) tapasztalatát még ideig-órákig se lehetne felfüggeszteni. Mintha nem lehetne a világban – persze csak addig, ameddig adatott – jól is élni. Háborúk, öldöklések, bántalmazások, gyötrések és az erőszak, a gyűlölet nyelve nélkül. A Másik elpusztítása és az élő húsunk bomlásától való örökös rettegés nélkül.
Kizárva a túlélés örömét, de a túlélés miatt érzett lelkiismeret-furdalást is. Vagy a szégyent.
Talán nem tévedek, ha azt mondom, hosszú-hosszú ideig magunkban fogjuk még hordani, a lelkünkben fogjuk cipelni a Fiaink, lányaink szubverzív szövegvilágát. Mert Bodrožić szereplői nemcsak a horvát irodalomé és társadalomé. Mind a mi fiaink, lányaink is. A mi homofób/transzfób gyerekünk. A mi homoszexuális/transzszexuális gyerekünk, akit betegnek nevez a másik gyerekünk. A mi súlyosan traumatizált, öngyilkos apánk. A mi alkoholista, bennünket bántalmazó apánk. A narcisztikus, mártír anyánk. A poszttraumás szindrómával küzdő családtagjaink. A mi pszichés betegeink. A mi ágyhoz kötött, önmagukat ellátni nem tudó lányaink. A gyűlölt kiszolgáltatottak, akik a magunk kiszolgáltatottságára emlékeztetnek. A fekete napokra. A mi kirekesztő társadalmunk. A megbélyegző, kriminalizáló, marginalizáló társadalmunk, ami a mi művészetünket, irodalmunkat is terrorizálja. A mi könyveink, melyek nem akarnak hallgatni, de nem tudnak beszélni, ezért igazságra vannak ítélve. De a mi félelmeink, frusztrációink, hazugságaink is.
Az agresszivitásunk és a gyilkosságaink, amiket elhallgatunk.
A betegségünk, a rohadásunk, amitől undorodunk és amitől mégsem tudunk eltávolodni. Sok dolgunk, munkánk van velük. Meg kell tanulnunk végre etikusan gondoskodni róluk. És persze magunkról. Nem félni belenézni apáink szétlőtt testébe. A sebekbe.
Fotó: Tomislav Maric
