![Egy baleset után a tested és a nőiség korlátaival is szembesülni kényszerülsz [MARGÓ KÖNYVEK]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/37092/fe_1180_600_ivana_bodrozic_tomislav_maric_konyvesmagazinhu.png "Ivana Bodrozic_Tomislav Maric - konyvesmagazin.hu")
Lucija egy autóbaleset után mozgásképtelenül fekszik a kórházban. Szerelme, Dora/Dorian tulajdon testét ketrecnek érzi, amiből mindenáron szabadulnia kell. Lucija édesanyja megtanulta, hogy ebben a világban nincs helye saját vágyainak és választásainak.
A regény alapvető kérdése, hogy testünk és születési nemünk hogyan szorít minket korlátok közé, miként válhat börtönné, amelyet a családi, társadalmi előítéletek és a nemzedékeken átívelő traumák építenek az egyén identitása, esetleges mássága köré. A szerző kivételes érzékenységgel, bátorsággal és költői erővel jeleníti meg ennek a tragikus érzelmi háromszögnek minden vonatkozását – beleérzésre, együttérzésre késztetve az olvasókat is. Az utószót írta: Bencsik Orsolya.
Ivana Bodrožić: Fiaink, lányaink (részlet)
Fordította Radics Viktória
1,
Az én édesanyám. Legszívesebben az ölébe ülnék és mindent beismernék. Csakhogy ez már nem lehetséges, mert a szemem a nap legnagyobb részében a mennyezetre szegeződik. A mennyezet tágas és egyenetlen. Reggel elvonul róla az árnyék, s a nap, mintha egy sötét bársonyfüggönyt vonna szét a színpad előtt, megnyitja a nagy fehérséget, melynek öblében egy újabb végtelen nap fog lejátszódni. Dél körül, mielőtt lángba borulna, szilárddá, áthatolhatatlanná válik a mennyezet. Valami meleg csordogál le a szemem sarkából az arcomon, de az orvosok azt mondják, hogy ezek nem könnyek, hanem a szaruhártyát öblögető testváladék. Ilyenkor muszáj hunyorognom egy kicsit, mert a mennyezet fehérsége penészedni kezd, és a szemembe hullik a vakolat, beleszúródik a szivárványhártyámba és kilyuggatja, és akkor nem látok többé semmit. Néha elszunnyadok. Az ébrenlét és az alvás ciklusai ugyanolyanok, mint a normális embereknél. Amikor visszatérek, hiába tudom, hogy semmi sem változott, száraz szemem lassan és figyelmesen ismét nyelni kezdi a négyzetmétereket, egyiket a másik után. A fejem fölül indulok, és lassan úszok átellenbe, amennyire lehet. Néha felbukkan egy-egy légy, kövér, eleven, hangos legyek, verdeső szárnyaik selymesek, lábacskáik zsírosak, ragadósak.
Az egyik fejjel lefelé lóg és moccanatlanul nézi ezer énemet.
Egyik énem sem mozdul, ilyenkor megijedek, hogy kedvenc ételét, ezer mozdulatlan testemet rothadónak fogja látni, ami számára fölöttébb ínycsiklandó. Itt rajtam kívül nincs senki más, úgyhogy engem fog kitapogatni szívókáinak fényes tűhegyeivel, az alkar áttetsző, hártyavékony bőrén kezdi majd, s amibe nem tud beleharapni, azt reggelig megpuhítja a maró nyálával. Egyszer, amikor az erdőszéli úton futottam, láttam egy szétrohadt macskatetemet. Koranyári reggel volt. A növényvilágban annyira pezsgett az élet, hogy azt már-már elviselhetetlennek éreztem, a szúnyogok önmagukat nem kímélve a szemembe és a számba röpültek, az óriás vadnyulak lefutottak egészen az útig, olyan mézes illatok terjengtek a levegőben, hogy az szinte összezavarta az elmém és agresszívvá tett, ámde a bőség diadala alól az enyészet hatalmának szaga szivárgott. Előbb megszimatoltam, aztán meg is pillantottam a macskadögöt az ázott aszfalton, egy zsíros folt közepén. Szőrzete már nem volt, szeme helyén két sekély gödör, a még mindig kivehető macskaformát pedig mintha kőolajjal öntötték volna le. Szúnyograj repkedett körötte és fürdött a nyálkában, az utolsó csöpp tápértéket is kiszívta belőle, mintha a szúnyogok az örökkévalóságra készülnének, nem pedig alig több, mint kétheti életre.
No de mi is így táplálkozunk, nem?
Az enyészet szaga beleivódott az orrlyukaimba, a tüdőmbe és az agyamba, még legalább két kilométert kellett futnom ahhoz, hogy a szmog feledtesse velem azt a szagot és lenyugodjak. Most, a sötétben fekve néha megrémülök, hogy egyre közelebb gördülök az enyészet édeskés és egészen biztosan halálos, émelyítő bűzéhez. Ez a félelem életvédelmi reflex, amivel a természet ajándékozott meg bennünket, hogy meneküljünk attól, ami rothadt és beteg – de önmagamtól hogy szökjek el? Mélyre szívom saját kipárolgásaimat – de biztos, hogy ez tényleg az a szag? Vagy csupán sóvárgás a macskaforma után? Annak a dögnek az út szélén, miközben más lények orgiát ültek rajta, már minden mindegy volt. A légy hirtelen fölröppen, tesz egy kört a holt neonfény körül, még közelebb jön hozzám, ráköp a kis lábacskáira, összedörzsöli őket, rám villantja tekintetét és fölméri, hogy még nem jött el az ő ideje. Elrugaszkodik, zümmögni kezd, és hamarosan nyoma vész. Visszatérek a fehérségbe. A mennyezet közepén a neonlámpa bordái látszanak, a négy hosszú cső közül az egyik hunyorog. Ha lehunyom a szemem, a régi szoba csillárját látom a helyén. Ismerem mindegyik görbületét s az árnyékcsíkokat, amelyek pók gyanánt forognak a központi fekete lyuk körül. Négy fehér, tejüvegből formázott, fordított, lefelé néző virágkehely, mindegyikben egy hosszúkás kis izzó. A kelyhek legömbölyített, stilizált fakarokba vannak csavarozva, a karok oldalán egész végig keskeny vájat húzódik, megül bennük a por. Vékonyka, szürke, fenséges, érintetlen porcsíkok. A szobámban ez a lámpa az ellenállás helye, titkos lázadás, remény, amelyre teljes erőmből összpontosítok a lezárt szemhéjam alatt. Megnedvesítem, felnyitom a szemem, és számolom a neonbordákat. Ezúttal sem lesz belőlük több, ám ez a legtöbb, amit tehetek: értelmet adok a végtelen nap néhány percének. Noha az eredmény evidens, fölvidít, ha az erőfeszítéstől kis időre elhomályosodik a tekintetem, és négy helyett hármat számolok.
Az apró önbecsapások csalóka öröme.
Ha borús az idő, estefelé szinte megpuhul a plafon, és gyöngéden aláereszkedik mozdulatlan arcomra. Ilyenkor hagyom, hogy elnehezedjen a szemhéjam, többet nem konfrontálódom, nem fúrom a tekintetemmel a mennyezetet, mely most már nem áll ellen. Ilyenkor lebegek. Az alkonyat perceiben egyesülünk az egemmel, könnyed szellő legyinti meg arcomat, felülök, néhány laza mozdulattal kirántom testemből a csöveket, leszedem a csuklómról a gumit, s libegő lófarkot kötök magamnak, belebújok a papucsomba, felkelek, gondosan eligazgatom magam után az ágyneműt. Hátrafeszítem a vállam, teszek három lépést az ajtóig, a kilincsre kulcsolom ujjaimat, legyőzöm a mézédes ellenállást, lenyomom a kilincset és elindulok.
Mire visszaérek, koromfekete az ég. A kis horpadások, dudorok árnyai elrútítják, fogát vicsorgatva ráereszkedik testem felszínére, a testre, melynek határait senki sem ismeri el, mely eggyéolvadt az idegen vágyakkal és becslésekkel; az elfeledett és eltékozolt testre. A fény már nem az ablakon keresztül jön, hanem a túlsó oldalról, a résre nyitott ajtó keskeny nyílásán keresztül: beszűrődik a tévé kékes fénye, valaki köhögésének sárga fénye, a fertőtlenítőszerek zsíros fénye. Egy sima tenyér érintése az arcomon sorjában kioltja őket. A mennyezet nyugovóra tér.
Gyöngéden átgördítenek a peremen, és én reggelig hullok.
2,
El tudom képzelni. Amikor szóltak neki, hogy kórházba kerültem, bizonyára poharakat törölgetett. Az ecetszag marta a szemét, noha minden ablakot kinyitott, hogy huzatot csináljon; mindig is tántoríthatatlanul hitt az áldozatot kívánó megoldásokban. Hitt abban, hogy a pelenkákat ki kell főzni ahelyett, hogy mosógépbe rakná őket; hitt a pelenkák hófehérségében és a baktériumok hiányában. Mély áhítattal beszélt a fehér pelenkákról, mielőtt áttért volna a gyereknevelés gyötrelmeire. Akárha kérlelhetetlen jóslatot ismételt volna, úgy hajtogatta mindig azonos ritmusban, hogy a kisgyerek tejet iszik, a nagy gyerek vért iszik. Megcsörrent a vonalas telefon, ez bizonyára zavarba hozta, ritkán hívta bárki, hacsak nem valami értékesítő vagy közvéleménykutató, akiket rendszerint haragosan lerázott. Felhúzta a ráncos fölső ajkát és belevicsorgott a kagylóba: „Nem érdekel!” Aztán halkan morgolódott: „Hogy a francba érnek el, basszák meg a közvéleménykutatásaikat.” Talán fölcsillant benne a remény, hogy a fia hívja. Ebben mindig is reménykedett. „Legalább megkérdené, anya, szia, hogy vagy, csak egy jó szót szólna.” A telefoncsörgésre megrázkódott. Filigrán, merev teste még jobban begörcsölt, sietve meglapogatta fájó térdét. A kiglancolt poharat a polcra helyezte, s a szeme sarkából odapislantva elégedetlenül megállapította, hogy nincs látható különbség azok között a poharak között, amelyeket még nem törölgetett át, és azok között, amelyeket az imént rakott vissza a helyére. Ámde az ő ideája a tisztaságról, legfőbbképpen a sajátjáról, mindig többet nyomott a latban, mint a látható dolgok. Fölvette a kagylót, megnyomta a gombot, és rekedtes, kissé fojtott hangon, mert aznap még senkivel sem váltott egyetlen szót sem, semlegesen beleszólt a kagylóba: „Halló.”
És mindjárt össze is zavarodott.
Fiatalabb korában, amíg uralkodott magán a krízishelyzetekben, nem pánikolt, egy pillanat alatt összekapta magát, ám ahogy múltak az évek, nem kis részt azok miatt a dolgok miatt, amelyeket mi rendeztünk számára, könnyen elvesztette a fonalat. Mindenféle gondolatok átsuhantak a fején, hogy talán nem jól hallotta, talán téves hívás, netán rossz tréfát űz vele valaki. A füléhez szorított kagylóval toporgott ide-oda, mint aki megzavarodott, és ugyanazt a kérdést hajtogatta: „Mi történt? Lucija?! Hol van most? Hogy? Hova menjek?” A vonal túloldalán lévő személy bizonyára hozzászokott ahhoz, hogy bizonyos mondatai pánikot váltanak ki a hívott félből: „Hölgyem, a lányát közlekedési baleset érte, most kórházban van, nem adhatunk több tájékoztatást, kérjük, hogy minél előbb fáradjon be a kórházba.” Ezt a mondatot higgadtan, tagoltan elismétli, akárhányszor csak kell, a sóhajok szüneteiben a körmeiben gyönyörködik vagy a betegfelvételi napló szélére firkál. Anya letette a kagylót, és csak akkor esett igazán pánikba: megijedt, hogy nem jól jegyezte meg, melyik kórházba kell mennie. Mégis fölébredt benne szemernyi a régi higgadtságából, bevágtatott a hálószobába, és az éjjeliszekrény fiókjából kiemelt egy nagyobb pénzköteget, nem mintha tudta volna, pontosan mire fog kelleni neki ekkora összeg, hanem mert ez volt a félretett pénze baj esetére. Miközben vele szemben ültem az asztalnál, évekig hajtogatta: „Ott. A fiókban. Ne adj isten. A fekete napokra.” El is jöttek a fekete napok. Már korábban megérkeztek, de mindenképp ez volt a legfeketébb: a pillanat, amikor ki kell húzni azt a fiókot.
Most, hogy a fiókot annyi év után a legváratlanabb pillanatban kihúzta végre, minden sokkal világosabb lett.
Nálunk a fekete napok mindig és elmaradhatatlanul női vonalon öröklődtek. Nagyanyám a saját anyjától kapta meg őket, a tetves matrac alatt lapultak az egyetlen helyiségből álló vályogházikóban, vászonzsebkendőbe bugyolálva. Emlékszem a dédanyámra, tizenkét éves koromig életben volt. Évente néhányszor elzarándokoltunk a szúrós vizeletszagot árasztó ágya széléhez, amelyben demensen feküdt. Egyszer harapófogóhoz hasonlatos, szent kezével felénk nyújtott egy köteg pénzt. Mindenki keservesen mosolygott körülötte. A sápadt bankjegyek a már tovatűnt államhoz tartoztak, ahhoz, amelyet eltaposott az új politika, ám a fekete napok időtállónak bizonyultak, még időutazásra is képesek voltak. Engem, szépen megfésülve, csipkés gallérral a nyakam körül, a centrum közelébe toltak, hogy szavaljak valamit, odaállítottak, ahol félig fekve, félig ülve az ő görbe háta trónolt egy élettelen hajfonat kíséretében. A vénasszony minden iskolás strófám után szárazon tapsolt és megvillantotta sápadt rózsaszín, horpadt tenyerét. Miután elment, a fekete napok nagyanyám hálószobájába költöztek. Pontosabban a szekrénybe, a halottas ruhák közé.
A legszebbiket az úti ruhájának nevezte.
Nekem így mondta, miközben, mintha újszülöttet helyezne a melegvizes fürdőkádba, szétterítette az ágyon a selyemblúz fekete ujjait, és mintha táncra készülne, alásimította a pliszírozott szoknyát, a tizenöt denes nejlonharisnyát, hozzáfűzve, hogy ennek bizony nem fog kilyukadni az orra. Ez alatt a fehér selyempapírba csomagolt öltözet alatt álltak a szekrényben a fekete napok egy vásári faládikóba zárva. Ebbe tépkedett bele nagyanyám dirib-darabokat a szürke napokból, a nagyapa alkoholjából, a nagyapa szeretőinek kendőiből, saját magából, és belerakta a ládikóba, akárha oltárra helyezte volna. Számunkra a fekete napok voltak a cél, az élet pedig az ehhez szükséges eszköz. Nagyanyám az utolsó éveit a lánya lakásában töltötte, s egyre kevésbé élt. A csukott ajtó mögül rádiós imádkozás hangjai gördültek ki, nagymama a műanyag rózsafüzért morzsolgatva transzba esett, máskor meg csak ült és bámult. Bámulta maga előtt a falat. Megtámasztották a hátát párnákkal, s ő órákig bambult befelé forduló szemgolyókkal, magába meredt, az elmúlt életébe vagy a semmibe. Tompa tekintet volt ez, sem nedves, sem száraz, már-már megbékélt a pillanattal, akár a fák az erdőben. Talán ez a tekintet a legjellemzőbb és legborzasztóbb, ami tőle maradt. Most kiderül, hogy kicsit megkésve, a harmincadik életévemben ezt is megörököltem. Miután elment, a várva várt napok az éjjeliszekrény fiókjában találták meg új házukat, anyám kiszellőztetett és leterített ágya mellett. És most megragadta őket. Egyetlen fájdalmas, remegő mozdulattal, melyen keresztül ezüstszál gyanánt végighúzódott az önelégültség vékony vonala: végre megérkeztek. Amióta az eszét tudta, rájuk várt és kész volt a fogadásukra. Lehetetlen volt eltévesztenie a kórházat, ahova bevittek.
