Mit teszel, ha eladják a fejed fölül a céget és az átszervezés során kirúgnak – a barátnőd pedig szintén most dönt úgy, hogy csomagol és otthagy téged? A francia Arnaud Dudek regényének hőse filmszerűen kézenfekvő megoldást választ: egy kalapácsot süllyeszt a hátizsákjába és elindul volt főnöke lakására, hogy jobb belátásra bírja.
No, nem mintha a 32 éves Martin olyan indulatos vagy veszedelmes figura lenne: maga a megtestesült józanság, rendezettség, fiatal felnőtt mintapolgár, aki egyszer csak azzal szembesül, hogy önmagában az, hogy „észnél van”, még messze nem garancia a sikeres és boldog életre.
Bemutatjuk Arnaud Dudeket
„Nagyon kevés dologra emlékszem ötéves korom előttről. Összességében fehér, magányos gyermekkor volt egykeként, esetlenül félénken és túláradó fantáziával. Olyan fiú voltam, aki képzeletbeli barátokkal vette körül magát, és aki néha csukott szemmel gyakorolta a járást – arra az esetre, ha hirtelen megvakulna” – meséli Dudek a Quinzaines-nek adott interjújában,
a melankóliába oltott humor olyan meghitt elegyével, ami a regényét is meghatározza.
Az 1979-es születésű szerzőnek mostanra több tucat novellája, kilenc regénye és három ifjúsági könyve jelent meg. A 2012-es Légy észnélt ez elsőkötetesek Goncourt-díjára jelölték (olvass bele).
A Légy észnél végén olvasható bemutatkozásában azt írja, „(e)lfogadom a tényt, hogy öregszem, de azért próbálok küzdeni. A magam módján”. És úgy tűnik, ez a mód maga az irónia, amivel – cseppet sem erőszakosan, de mégis hatékonyan – kalapácsként zúzza szét a berögzült elképzeléseket a (francia) társadalom valóságairól, felnőtté válásról, előrelépési lehetőségekről, barátságról és szülő-gyerek viszonyokról.
Az átvert generáció
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján született Dudek éppúgy, mint hőse, ahhoz a generációhoz tartozik, akik egy kinyíló, optimista világ illúziójában eszméltek és szocializálódtak. Véget ért a hidegháború, győztek a Jók, a Szovjetunió szétesett, Fukuyama meghirdette a történelem végét… Aztán ugyanez a (nyugati) generáció szembesült azzal, hogy éppen, amikor munkavállaló felnőttként kiléptek a nagybetűs Életbe, beütött a gazdasági válság. Mostanra pedig már közgazdászok elemezgetik, hogy mintegy száz év után ez lesz az első nemzedék Nyugaton, aminél már nem egyértelmű, hogy jobban élhet a szüleinél. Persze ezek csak statisztikák, az egyéni sorsokra példát Dudek mutat be.
A krízis a regény több rétegét meghatározza. Mindjárt az események hátterében finoman jelzett gazdasági válság és annak közérzete is meglehetősen ismerős lehet a magyar olvasónak. Ez nem a francia szerzői filmekből ismert értelmiségi-nagypolgári közeg, nem is a bevándorlógettó – a Légy észnél egy olyan társadalmi rétegre nyit rá,
aminek igencsak kapaszkodnia kell ahhoz, hogy bent maradjon a középosztályban.
A lecsúszás rémképe pedig Damoklész kardjaként függ felette. Mondom, ismerős.
A főhős Martin a nemzedéki tapasztalat mellett egy alapvető emberi beavatást is átél. Azon a pontján jár az életének, amikor már van egy alap egzisztenciája, innen lehetne nekiállni építkezni, ám mindez kártyavárként omlik össze körülötte. A tudás, amit megszerez, keserű: nem kellenek nagy kilengések, kockázatos lépések, ugyanis hiába próbálod jól csinálni a dolgaidat, az élet egyszerűen csak nem igazságos. Nincs buksisimi, ha jó fiú voltál.
És akkor eljátszod anyáddal, hogy elutaztatok
Márpedig Martin igazán rendes fickó – igazából sótlanul rendes. A számláiról pontos kimutatást vezet egy füzetben, amiben vonalzóval húzza meg az oszlopokat. Hipoallergén mosószert használ és parabénmentes tusfürdőt, alumíniummentes dezodort és multifunkciós folttisztítót.
Dudek persze nem késlekedik feltárni a komikusan megfestett mértékletes élet előzményeit: elliptikusan, a múlt és jelen között ugrálva, rövid fejezetekből építi a cselekményt. És amennyire dominál a fanyarul szatirikus szemszög a jelen eseményeinek tárgyalásában, úgy tolódik egyre melakolikusabb irányba a regény a múltidéző szakaszokban.
Martin anyja, Cathy kamaszként esett teherbe, az egyedülálló szülőség pedig – érthető módon – túl nagy feladatnak bizonyult a még a felnőtté válás feladataival küzdő lánynak.
Martin gyerekkori alaptapasztalata tehát a parentifikáció, amikor neki kell érettebben viselkednie az anyja kedvéért.
Felnőttkori viszonyulását pedig megmérgezi a düh, amiért – úgy érzi – a nő cserben hagyta.
A szárnyait bontogató, ígéretes írói indulás itt mutatja meg magát a legerősebben. Mert Dudek könnyed és elismerésre méltó magabiztossággal skicceli fel az egymás életét keresztező szereplők sorának portréit, a cigarettamárkák váltogatásával leírható életút fejezete pedig egészen menő módon frappáns. Viszont ebben az anya-gyerek kapcsolati szálban képes igazán mélyre hatolni: a regény talán legszívszorítóbb szakasza az, amikor a szomszédság vélt/valós anyagi és anyasággal kapcsolatos elvárásai miatt frusztrált Cathy kitalálja, hogy kisfiával úgy tesznek, mintha elutaznának nyaralni, miközben valójában hetekre bezárkóznak a lakásba.
Az Exit mögött
Martin tehát hamar megtanulja, hogy csak magára számíthat, idővel pedig úgy alakul, hogy egy utazási irodánál helyezkedik el. Ahonnan kirúgják.
Az élet mint utazás toposza összességében nyilvánvaló, de Dudek elég fokozatosan bontja ki ahhoz, hogy még ne legyen szájbarágós. Az is csak lassacskán válik egyértelművé, hogy ebben a regényben senki sem utazik, illetve
előrelépni, haladni, utazni mások tudnak,
nem tudjuk, kik, de nem Martin vagy a többi szereplő.
Martin tehát úgy dolgozik az utazási irodánál, hogy nem megy sehova és utálja a turistákat, ám a volt főnöke sem jut el a tengerpartra a sok pénzével, hogy élvezhesse a gondtalan nyugdíjas éveket. Nincs megnyugtató kilépési pont sem, az „Exit” ajtó mögött a halált vagy a mentális összeroppanást találjuk. A Légy észnél így – a humor jól sikerült álcája mögött – a megrekedés és a kiúttalanság regénye is.
A régi barát, a pisztoly meg a hulla
Dudek ebben az elakadásban, mintegy mentőövként, a barátságot ajánlja fel elég határozottan és szórakoztatóan: „Számodra mindig is a »hullás« meghatározás volt a legrokonszenvesebb: Az igazi barát, még ha éjjel háromkor ébreszted is fel, segít neked elásni a hullát. És nem kérdez semmit.”
A jelzés nélküli, E/3-ban, illetve E/1-ben elmesélt, egymást váltó fejezetekből kiderül, hogy tulajdonképpen két főbb szereplő van: Martin és régi iskolai padtársa, akivel sok év után, hátizsákjában a kalapáccsal találkozik egy kávézóban. A nap folyamán fokozatosan fel is elevenítik a hajdani szoros barátságot, és mivel minden pisztoly elsül, amit meglátunk a falon,
persze nekik is lesz hullás sztorijuk, mielőtt beülnek este egy nagyot sörözni.
„Sosem szabad alábecsülni a hatást, amit mások életére gyakorolunk” – írja Fehér Boldizsár a kötet utószavában, és a Légy észnél oldalain valóban kirajzolódik egy József Attila-i értelemben vett „mindenik determinált” életérzés. Ahogy szőttesként egymáshoz köti a szereplői életét és a döntéseik következményeit – rámutatva, hogy egy társadalomban sem vagyunk függetlenek egymástól –, Dudek empatikus, de szatirikus is marad. Ha el is felejtenénk egy-egy pillanatra, ő kérlelhetetlenül fejbe kólint az igazsággal: nincs buksisimi.
