18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete 2023-ban látott napvilágot, melyeket idén újabb könyvek követnek. Ezúttal Martyna Mistarz-Bunda A kék macska című történelmi regényébe olvashatsz bele, melyben valahogy mindig feltűnik egy titokzatos macska ott, ahol fontos dolgok zajlanak. (Az idei első kötet, Arnaud Dudek Légy észnél című regényének részletét itt találod, utószavát Fehér Boldizsár írta.)
Az Úr 1379. évében magányos szerzetes érkezik Kasubföldre, hogy az áthatolhatatlan rengeteg közepén karthauzi kolostort alapítson. Ez a darabka föld lesz a színtere a több mint hat évszázadot felölelő, lendületes és lebilincselő regényfolyamnak, amelyben megrendítő emberi sorsok, nemzedékről nemzedékre ismétlődő mintázatok, múlt és jövő keresztezik egymást. Az embereket kezdettől fogva csendben figyelik a kék macskák, a történelmi katasztrófák és világégések utáni újrakezdés, a túlélés és folytonosság, a titokzatos egyensúly és rejtett harmónia megtestesítői. A „civilben” politikai újságíró Martyna Bunda mesterien építi fel és tartja fenn a feszültséget a mágikus és a tudományos gondolkodás, a testiség és a spiritualitás, a szent és a profán között. A regényt öt nyelvre fordították le. Az utószót Papp-Zakor Ilka írta.
Martyna Bunda: A kék macska (részlet)
Fordította Mihályi Zsuzsa
PROLÓGUS
A kék macska, a Kasubföldön látott vadon élő karthauzik utolsó példánya a kartuzyi erdőben jött világra 2015-ben. Egy szederbokor alatt született Prokowóban, ott, ahol már elég öregek voltak a fák, pedig sokszor megperzselte őket a tűz. Az anya, egy teknőctarka nőstény, aki életében először kölykezett, kedves és barátságos jószágnak látszott. Az apa egy rongyos fülű, megtépázott farkú, bánatos képű, zsivány vörös kandúr volt. Pofozta és harapdálta a nőstényeket, mielőtt maga alá gyűrte volna őket, aztán beléjük akaszkodott a macskafalloszát borító hegyes tüskékkel. Egyetlen macska sem választotta volna a gyermekei apjának, mégis megtörtént – a két alig felhígult kék vérű macska kicsinyeket nemzett, és a bokor alatt született hat kölyök közül is kék lett az egyik.
Ezekben az években már rég nem láttak szabadon élő karthauzi macskát. Sőt, már azt hitték, hogy kihaltak.
A kék szín szeszélyes. Nem alakul ki, ha nem két olyan macska párzik, akikben legalább egy kevés kék vér van, de még ez sem elég biztosíték, mert maga a gén dönti el, mikor fejeződik ki. A kartuzyi bokrok között világra jött kiskandúrban megvolt a karthauzik minden jellegzetessége. A jól felismerhető mosolytól a hallgatag természetig ‒ mert tényleg nem hallottak még olyat, hogy egy karthauzi macska miákolt volna ‒, a borostyánsárga szemig és egy különös hajlamig: a szegődésig. A kék macskának nem volt hatalma a saját természete fölött, ezért kiválasztott magának egy embert, és a nyomába szegődött.
Az Úr 1291-ik évében, amikor összeomlott a régi világ, amikor a birodalomépítéssel, szárazföldek meghódításával és háborúzással töltött évek után, aztán a számolással és becsléssel töltött évek után lejárt az anyag ideje és eljött a hullám ideje, egy vemhes kék macska Akkó városában, a Jeruzsálemi Királyságban felsétált a keresztesek hajójára, leszállt róla Cipruson, onnan pedig Európa belsejébe vitt az útja. Együtt utazott olyan emberekkel, akiknek megígérték, hogy a kakasfarkat ábrázoló aranypénzért cserébe biztonságban elszállítják őket a háború sújtotta országból. A macska egy kisfiút követett, aki nem lehetett idősebb hatévesnél. Amikor kenyér és orvosság híján meghalt a fiú,
egy kámzsás szerzetes keresztet rajzolt a sírhalomra és a sírgödör körül állók homlokára, aztán magával vitte a macskát.
Így került a Chartreuse-hegységbe.
Amikor eljött a hullám ideje, a kék macska kölykei nagy vehemenciával és odaadással szaporodtak. És minden bizonnyal gyorsan belakták volna egész Európát. Az emberek viszont gyorsan észrevették, milyen puha tapintású karmantyúkat, milyen selymes gallérokat lehet varrni a karthauzik bundájából, ezért irgalmat nem ismerve nyúzták meg őket. Amikor pedig bezárult a kör, és megint eljött az anyag ideje, az emberek a hatalom és a gazdagság ábrándjától megszédülve annyi háborút indítottak, hogy éhségtől hajtva vadásztak a macskákra. A karthauzik nehezebbek és kiadósabbak voltak a többi macskánál. És finomak.
A nagy háború előtt, amit „világháborúnak” neveztek, kolostorokba is eljutottak a kék macskák, olyan szerzetesek közé, akik tartózkodnak a hústól és a beszédtől. Néhány példány egy régi, bezárt kórházban, a breton partoknál vészelte át ezt az időszakot. A nagy háború után, mielőtt megint felváltotta volna az anyag idejét a hullám ideje,
az állatok kék szőrének rajongói szaporítani kezdték a karthauzikat, hogy jó pénzért eladják őket.
Vadon viszont nem születtek kék macskák. Még a Francia-Alpokban, a Grande Chartreuse kolostor padlásán sem maradtak, ahol sokuk vészelte át azt az időszakot, amikor vadásztak rájuk a húsuk és a bőrük miatt. Nem láttak karthauzit sem Szászországban, sem Prágában, sem a kasubföldi karthauzi kolostorban. Egészen 2015-ig, amikor a Kartuzy melletti Prokowóban egy nő ki nem halászott a bokrok közül egy mosolygó, kék kismacskát.
Első rész: A HULLÁM IDEJE
JAN
Az Úr 1379-ik évének tavaszán a kilencedik ruśniczyni kastellán megint kutya volt álmában. Ráadásul két egymást követő éjszaka. Minden olyan volt, mint rendesen. Nyár, napsütés, erős szénaillat. Szaladt a kutya a réteken, csóválta a farkát, libegett a füle kétoldalt. Megállt a mezőn, rávetette magát a puha, friss földre, ásni kezdett. Belevájta a karmait, átszakította a fű gyökereit, kitúrta a homokot és az agyagot a gyökerek alól, a ruśniczyni kastellán pedig ugyanazt a rettentő félelmet érezte, amit mindig. Próbált felébredni, de nem tudott. A kutya ásott tovább, csodálkozott, forgatta a fejét, a lyukba fúrta az orrát. Tudta a ruśniczyni várúr, mit pillant meg mindjárt: egy bűzlő test darabját, amit majd összenyálaz a kutya, és hozzádörgöli a pofáját.
Fojtó bűz terjeng, elkékült húst vonszol elő az állat a föld alól.
Tudja, mit hall majd. Emberek rohannak oda mindenfelől, kiabálnak: „Hulla! Ott egy hulla!”
A kastellán, a terméskőből épült vár ura, Piotr fia, Kis Ulászló király lovagjának, Wojsławnak az unokája – azé a Wojsławé, aki a Pucktól Krokowáig és Gdyniág húzódó ötezer voloknyi terület fejében hagyta, hogy megtérítsék a Legszentebb Szűzanya Német Ispotályos Rendjének lovagjai – e földek ura lévén tudta, mit gondolnak róla az emberek. A közel hatvan év alatt, amit a busásan fizetett őrök vigyázó szeme előtt élt le abban a várban, amelynek falait háromszor is megerősítették élete során, sosem merészkedett e falakon kívülre védőkíséret nélkül, az ostoba emberek pedig azt hitték, hogy ez Schofke miatt van. Azt hitték, hogy a ruśniczyni várúr kezében volt a kés, amely egy gdański pékinas ütőerébe fúródott, amikor az a tayszewói kastellán udvarházának csomagolta a kenyeret. Herr Johannes von Russniczin ott állt akkor, élvezni akarta a friss péksütemény illatát. Igazság szerint nem is látta a fiút.
A faajtó alól szivárgó vérpatakról először azt hitte, hogy bor.
Nem jelent meg a tayszewói bíróság idézésére, sem 1348-ban, amikor megölték Michał Schofkét, sem egy évvel később, amikor kétszer küldtek érte az ügyben. Megvolt rá az oka. A bíróságon való meg nem jelenésért és a vélelmezett gyilkosságért megkapta az ítéletet: száműzetés. Ettől kezdve bárki meggyalázhatta, leköphette, megölhette. Az apja rangja az öccsére szállt.
A ruśniczyni földesúrnak sosem lett törvényes felesége, beérte alkalmi lányokkal, és sosem lett törvényes fia, ezért azt hitték róla, hogy kőből van a szíve. A kastellán maga is tudta, hogy ha szerzeteseket hoz, az mások szerint megint csak a bűnösségét bizonyítja. A szabad akaratukból még életükben eltemetkező szerzetesek kiírják a napórára: Memento mori, az emberek pedig így olvassák: „Schofke! Schofke!”. De az uraság nem törődött vele. Már elküldte Prágába a levelet, amelyben felajánlotta a földet, a kellő pénzeszközöket és a kolostorépítéshez szükséges anyagot. Eltelt egy év, fogyott az adományozó reménye, amikor megérkezett a válasz.
Őszinte sajnálatot érzett, ha arra gondolt: amellett, hogy kártalanításként vissza kell adnia Istennek azt, amit megpróbált elrabolni, kénytelen lesz elűzni kedvenc ágyasát, Sulkát. „Aki az eke szarvára teszi kezét, és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára”*, mondogatta Szent Lukács evangéliumának versét.
Jó volt annyi évig a fiatal, meleg Sulka mellé lerakni öreg csontjait.
Jó volt tudni, hogy még mindig hevesen gyűlik benne a férfierő, élvezni azt, hogy tőle függ a lány, és engedelmeskedik az akaratának. Csakhogy ő maga nem engedelmeskedett Istennek. Ezen akart most változtatni. Eldöntötte, hogy valamelyik konyhás gondjaira bízza Sulkát. Eltűnnek a várából a női holmik, a több láda ruha, több kosár kefe, kendő és cipő. Feledésbe merülnek a kék szemek, a szőke, vastag hajfonat, a meleg, fehér combok, amelyekkel Sulka a derekát szorította. A lánnyal együtt mindent szekérre pakolnak, aztán egyszer s mindenkorra eltűnik a szeme elől.
Hitte, hogy a visszatérő kutyás álom Isten bosszúját jelzi, és az sem vigasztalta, hogy nem érkezik válasz Prágából, ezért megtette, amit tehetett. Gdańskban szentéletrajzokat vásárolt a közelben működő kolostoroknak, bőkezűbb alamizsnával támogatta a szegényeket, mint valaha, és azt is elrendelte, hogy építsenek egy másik, szebb kápolnát a kastélyban. Arra a helyre, amely évekig a kert legszebb része volt, Sulka kedvenc zuga, itáliai szökőkúttal, padokkal és pavilonnal, masszív falakat építettek a kőművesek olajban áztatott téglából, magas boltívekkel, mint a német lovagok szobáiban. Színes üvegablakokat helyeztek az ablakkeretekbe, mindegyik az Istenanya életének más-más pillanatát ábrázolta, a padlót Rajna-vidéki kövekkel rakták ki, az oltár háromszínű márványból készült, a művet pedig átadták a ruśniczyni földesúrnak, aki Istennek ajánlotta. Jan még korábban átvitette a saját hálószobájából az aranyozott kordovánokat és az ébenfa karosszéket a miséző papnak, minden bútort, amit a teuton lovagok zsákmányoltak a szaracénoktól a jeruzsálemi szent zarándoklatokon, és amit a nagyapjának, a ruśniczyni Wojsławnak ajándékoztak, mintegy bocsánatkérésként a kinyomott szeméért.
Aki látta a kastélyt, nem kételkedett abban, hogy a kápolna lett az épületegyüttes legelőkelőbb része.
A vár többi részéhez már nem volt türelme a várúrnak. Mindent, amit Sulka elhelyeztetett benne, nyilvánvalóan abban a hiszemben, hogy ha megosztják az ágyukat, ő lesz a kastély úrnője, sajnálkozás nélkül tűzre vetett volna. Kivéve magát Sulkát.
Az Úr 1380-ik évében, húsvét előestéjén érkezett meg a levél Prágából. A prágai Mária Kertje perjele bejelentette, hogy legjobb emberét, a monostor sáfárját, Deterhus Jánost küldi a Balti-tengerhez, hogy a helyszínen felügyelje a tizennégy remetelakkal és ugyanennyi dormitóriumi hellyel rendelkező kolostor építését. Herr Johannes von Russniczin elégedetten állapította meg, hogy a Prágából már úton lévő szerzetessel ugyanazt a keresztnevet viselik, újabb jelként fogta fel ezt a véletlen egybeesést. Megparancsolta az őrség két marcona lovagjának, hogy készüljenek, szálljanak lóra, és menjenek János atya elé, aztán gondoskodjanak arról, hogy a haja szála se görbüljön. Maga is várakozott, tele nyugtalansággal.
Hatvan nap elteltével végre megpillantotta. Sokáig nem hitt a szemének. A katonák, akiknek az volt a feladatuk, hogy ügyeljenek a szerzetes biztonságára, a jelek szerint nem tudták rávenni, hogy lóra üljön. Az atya a szekér mellett gyalogolt, amely ahelyett, hogy ládákkal lett volna megrakva, benne az ilyen fárasztó úton minden korabeli embernek szükséges holmikkal, egyetlen zsákot szállított.
Fedetlen fejjel, saruban lépdelt a barát a várdomb felé.
Fehér csuháját és a ráterített, furcsa köpenyfélét – vastag, kámzsás gyapjúleplek voltak, amelyek mintha keresztet formáztak volna, szabadon libegő válltakaróval – elöl összefogta, hogy ne lépjen rá. Az atya mellett, aki talán túlságosan is táncos léptekkel vonult ahhoz képest, milyen pozícióban volt és milyen elgyötört lehetett a fáradságos út miatt, egy macska haladt. Kinyújtott, magasba meredő farokkal, felszegett fülekkel lépkedett a nagy, kékesszürke jószág. Amikor Ruśniczyn ura végre elhitte, amit látott, elmosolyodott. Arra gondolt, hogy ez is egy újabb jel. A kék macska legyőzi a kutyát.
