Miért nehéz Franciaországban fiatalnak lenni? Fehér Boldizsár megírta [MARGÓ KÖNYVEK]

Miért nehéz Franciaországban fiatalnak lenni? Fehér Boldizsár megírta [MARGÓ KÖNYVEK]

Olvasd el a Margó Könyvek sorozatában megjelenő francia szerző, Arnaud Dudek Légy észnél című regényének utószavát. A Fehér Boldizsár által írt utószó arról is mesél, milyen fiatalnak lenni Franciaországban. 

Szerzőportré: Molly Benn

Könyves Magazin | 2024. április 25. |

18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már 2023-ban napvilágot látott, de idén sem marad abba a munka. Ezúttal a sorozat egyik új darabjának utószavát olvashatod el Fehér Boldizsár tollából, aki Franciaországban töltött hónapjaira is visszaemlékszik.

arnaud dudek
Légy észnél
Ford. Takács M. József, Margó Könyvek, Helikon, 2024, 248 oldal
Arnaud Dudek: Légy észnél könyv

Martin Leroynak 32 évesen összeomlik az élete: barátnője elhagyja, munkahelyéről elbocsátják, és elveszít mindent, amit addig elért. Kivéve az energiáját. Így aztán egyik reggel úgy dönt, ideje jobb belátásra bírni egykori főnökét, és egy kalapáccsal a táskájában elindul a férfi lakására. A nap azonban még tartogat meglepetéseket. Például egy elfuserált rablót, egy morzsát csipegető galambot, egy irodájába zárkózó könyvkereskedőt, és mindenekelőtt magát az elbeszélőt, Martin gyerekkori barátját, akivel a főhős először egy bárban fut össze. Amikor aznap este újra találkoznak, mindketten arra a következtetésre jutnak, hogy az életük nem valami rózsás, és hogy tenni kellene valamit... De mit?

Fehér Boldizsár: Szimbólum és mottó

(utószó)

Arnaud Dudek francia író 1979-ben született az északkelet-franciaországi Nancyban, amelynek mottója – Non inultus premor („Nem ér sérelem bosszú nélkül”) – utalás a város címerében látható bogáncsra, amely egyben Lotaringia szimbóluma is. Amellett, hogy irigylésre méltó, ha egy városnak szimbóluma és mottója is van, érdekes, hogy Dudek Légy észnél című első regényében a főhős, Martin Leroy épp az őt ért sérelmekért készül igazságot venni. Martin 32 éves, amikor az élete összeomlik: a barátnője elhagyja, a munkahelyéről kirúgják, ráadásul mindez már az első oldalon megtörténik vele, szóval enyhe kifejezés, hogy nincs szerencséje. Úgy érzi, a világ a civilizáció falain kívül hagyta őt, így egy szép reggel úgy dönt, az egész napot egykori főnökének szenteli.

Ha a szív útjai kiszámíthatatlanok is, legalább a munkáját megpróbálja visszaszerezni.

Biztos ami biztos alapon a hátizsákjába elrak egy kalapácsot.

Ezt a könyvet Dudek nagyjából abban a korban írta, mint amiben én most vagyok, azaz a harmincas évei elején, és akárcsak az én első kötetem, ez a regény is Franciaországban játszódik, egy nagyszerű országban, amit legalább annyian utálnak, ahányan szeretnek. Amikor még kalandvágyóbb voltam, a saját első könyvemet, a Vak majmot azután kezdtem írni, hogy a Nanterre-i Egyetemen töltött félévem után nem jöttem haza, hanem Párizsban maradtam még egy évet, hogy világot lássak. A Nanterre-i Egyetem arról híres, hogy 1968- ban az intézmény bölcsészkaráról indult el a párizsi diáklázadás. A háború utáni bébibumm
gyerekeinek első generációja ekkor fejezte be az egyetemi tanulmányait, és szembesült azzal, hogy nincs elég munka (vagy olyan munka, amit elképzelt magának). Ez a bölcsészkarral összefüggésben különösen humoros számomra, mert egy bölcsész a legtöbbet ezt hallja a tanulmányai alatt: És mit fogsz vele csinálni? Mire jó? Mire fogod használni? „Sültkrumpliszaknak” hívják, utalva ezzel arra, hogy az egyetlen dolog, amire használni lehet a diplomát, hogy a McDonald’sban dolgozz. Ami nyilvánvaló butaság. Mert nem jó arra sem. De nem is azért járnak oda az emberek. Kivéve, a jelek szerint, a nanterre-i diákok, 1968-ban. Én a bölcsészkaron filozófiát tanultam, ami nagyszerű szak, mert megtanít gondolkodni, miközben a legapróbb kérdésekben is elbizonytalanít. A valaha élt legbölcsebb filozófusnak Szókratészt tartják, aki azt mondta, 

„Az egyetlen dolog, amit tudok, hogy nem tudok semmit.”

Nem a legjobb, amit mondani lehet egy állásinterjún.

Párizsba Erasmus-ösztöndíjjal mentem, ami abban az időben még az európai diákság legnagyobb utazási irodája volt. Azért hozták létre, hogy a diákok a legkülönfélébb külföldi egyetemeken tanulhassanak, de a jelentkezőket ez motiválta a legkevésbé a programban, és inkább mint szükséges rosszra tekintettek a tanulásra. 2014-ben, amikor megérkeztem vonattal a Gare du Nord pályaudvarra, az első lakásom a Rue des Appenins 40. szám alatt volt. Az ilyen kis stúdiólakásokat, mint amit én is kivettem, chambre de bonne-nak nevezik a franciák, és egy külön világot jelentenek, ahol régen a főépületben lakók szolgálói éltek. Külön bejáratuk volt, külön lépcsőházzal. Ma szinte mindegyik ilyen stúdiólakás diákoknak van kiadva. A lakást, amit én béreltem, kéz alatt vettem ki egy magyar nőtől, akivel sosem találkoztam, csak telefonon beszéltünk. Fotókat nem tudott küldeni. Azt mondta, a lakás mindössze hat négyzetméter, ezért

túl kicsi hozzá, hogy a francia törvények szerint lakásnak lehessen minősíteni.

Nem is volt az. Egy raktár volt, telepakolva a tulajdonos cuccaival. Koszos volt, és két éve nem is lakott ott senki. Volt benne egy kis főzőlap, pár konyhai eszközzel. Volt egy kotyogós kávéfőző, két évvel azelőtti, fosszilizálódott zaccal. Volt benne egy kis zuhanyfülke, ahol a zuhanyfej úgy el volt vízkövesedve, hogy nem jött ki belőle víz. Csak úgy tudtam zuhanyozni, ha lecsavartam a fejet, és a csőből magamra csurgattam a vizet, mintha egy kis kerti slag alatt állnék. Volt benne egy kihúzható kanapé, ami túl nagy volt, hogy az ember kihúzza egy ilyen kis szobában, de túl kicsi, hogy kihúzás nélkül végig lehessen feküdni rajta. Jobb híján egy széket tettem a végéhez, és úgy aludtam rajta, L alakban. A szoba egyetlen ablaka a mennyezeten volt, olyan magasan, hogy csak egy kötéllel tudtam nyitni és zárni. A lakás a hatodik emeleten volt, lift nélkül, vécével a folyosón, amit az emeleten lakók közösen használtak. Ezért az élményért havi 450 eurót fizettem. Úgy éreztem magam, mint Monte Cristo grófja, amikor If várában raboskodott, azzal a különbséggel, hogy az ő cellája kétszer ekkora volt, és még lakbért sem kértek tőle érte.

Egyik délután úgy döntöttem, megpróbálok kölcsönkérni valakitől egy porszívót. Derűlátóan azt gondoltam, a szomszédok majd biztos segítenek nekem. De miután a hat emelet összes ajtaját végigkopogtattam, senki nem nyitott ajtót. Ha ennek ellenére bementem volna a lakásukba, feltételezem, hogy mint Martin Leroy, én is mindenkit holtan találtam volna feküdni a szőnyegen. Nem is tudom, különben milyen más kifogásuk lehetett rá, hogy nem segítettek nekem.

Másnap újra próbálkoztam, és ezúttal szerencsével jártam. Így ismerkedtem meg Mathieu-vel, a szomszédommal. Mathieu legalább két méter magas volt, kerek fejjel és gyufaszál végtagokkal. Tizennyolc éves volt, és ő is abban a félévben költözött Párizsba. Alig beszéltük egymás nyelvét, de egyikünk sem ismert senki mást a városban, ezért

szempontok nélkül megkedveltük egymást, mint két gyerek,

akik ugyanabban az utcában laknak. Mathieu igazi luxusban élt a szememben. A szobája legalább két egész négyzetméterrel nagyobb volt az enyémnél, és egy függőleges ablaka is volt, amin ki lehetett látni. Elpanaszoltam neki, hogy L alakban alszom a kanapén, mire kaptam tőle kölcsön egy matracot, amit a szobámban elhelyeztünk az egyetlen helyen, ahová elfért: a kanapém fölötti magas, széles tárolópolcon. Lepakoltam róla a kupit, felraktam a matracot, majd egy kisszekrény tetejéről felmásztam utána. Amikor aludni mentem, szinte biztos voltam benne, hogy álmomban le fogok zuhanni, és meghalok. És amikor egy új lakó kopog majd, hogy kölcsönkérje a porszívót, én ugyanúgy nem fogok ajtót nyitni neki.

Két hét után sikerült új helyet találnom, és inkább veszni hagytam egy egész havi lakbért, csak elköltözhessek a várbörtönből. Az új lakásom a Square Villaret de Joyeuse 1.-ben sokkal kellemesebb volt, kilátással az egész városra, és a következő másfél évben már itt is maradtam. Ezt csak azért írom le, mert ha valaki szeretne majd egyszer emléktáblát avatni a párizsi tartózkodásom emlékére, akkor ezt a lakást sokkal jobban szerettem a másiknál. A kedvenc emléktáblám Párizsban a Diadalívhez felvezető lépcső mellett van, és Gabriel Boissy tiszteletére állították, „akinek az ötlete volt, hogy egy láng legyen az ismeretlen katona sírján”. Ezt csak azért mondom, hogy soha nem lehet tudni, miért kap emléktáblát az ember.

A Diadalív mellett minden reggel elsétáltam, és minden évben november 11-én arra ébredtem, hogy egy rezesbanda teljes erőből fújja, és a franciák óriási felvonulást tartanak. Eleinte el sem tudtam képzelni, mit ünnepelhetnek, aztán rájöttem, hogy november 11-én ért véget az első világháború, és… ők nyertek. Érdekes, hogy nálunk benne sincs a köztudatban ez a dátum. Mindig irigyeltem, milyen hazafiasak és büszkék a franciák, és milyen jól tudnak ünnepelni. (Nálunk a nemzeti ünnepek inkább megemlékezések, mert nagyon soha nem nyertünk semmit.

A franciáknál hősök vannak, nálunk inkább hősi halottak.

Most már azt gondolom, úgy lesz valakiből hősi halott, hogy egy hős ölte meg.)

Az új lakásom a hetedik emeleten volt, szintén lift nélkül, és szintén vécével a folyosón. Egy emelettel feljebb volt egy kis közös, nyitott terasz is, ahonnan egyszer kimásztam a tetőre, és bemásztam valakinek az ablakán. Ez is egy porszívó miatt történt. A teraszra nyíló lakásban egy fiatal kínai lány lakott, aki mindig kölcsönadta a porszívóját, de egyszer, amikor vittem vissza, ő kilépett a lakásából, hogy átvegye, az ajtó pedig becsukódott és bezáródott mögötte. Teljesen kétségbe esett, én pedig valahogy nem bírtam otthagyni a porszívóval a kezében, ezért felajánlottam, hogy a tetőn át bemászom az ablakán, és belülről ajtót nyitok. Ez sikerült is, igaz, soha többet nem kértem el a porszívóját. Inkább vettem egy felmosót.

Ha valakinek úgy tűnne, az egyetlen dolog, amit Franciaországban csináltam, hogy takarítottam a lakásomat, azt biztosítom, hogy más dolgok is történtek velem. Egyszer egy barátommal, Fannival, akivel együtt mentük ki tanulni a Nanterre-i Egyetemre, elutaztunk Épineuilbe, egy ciszterci apátságból borászattá alakított château-ba, ahová a borász család lánya, Charlotte hívott meg bennünket. A meghívás szívélyes volt, a fogadtatás kevésbé. Charlotte nyilvánvalóan nem szólt senkinek, hogy jövünk.

A vonatállomásra Alain jött ki értünk, a birtok ügyintézője, aki az első pillanattól kezdve érzékeltette velünk, hogy a háta közepére kíván minket. A család nagyobb része elutazott, ezért a vacsorát hármunkon kívül csak Charlotte nagypapájával, Jean-Paullal, a nagynénjével, Didine-nel és Alainnel költöttük el. Előételnek halas, fürjtojásos rizs volt, főételnek sült kacsa karfiolos krumplival, desszertnek fromage blanc házi cseresznyelekvárral, és egy üveg ciderrel. Alain teljes joggal tekintett ránk betolakodóként.

Az ő dolga volt megvédeni a családot.

Jean-Paul már nagyon öreg volt, guruló járókerettel közlekedett, a tányérja mellé pedig kapott egy köpőcsészét, hogy amikor evés közben fulladni kezd, legyen hova kiköpni a falatot. De szerencsére nem fulladt gyakran, csak minden egyes falatnál. Didine, Charlotte nagynénje értelmileg sérült volt, de tele vidám életerővel. Ő vacsorára csak kekszet evett, amiket a kezével összetört az abroszon, aztán az ujjáról leszopogatta a morzsákat, vacsora után pedig kijelentette, hogy szeretne a feleségem lenni, és kergetni kezdett az asztal körül. Vacsora után Alain elvitte a nagypapát és a nagynénit is a vonatállomásra, estére pedig kulcsra zárta a házban az összes helységet, ahol a bort tartották, majd aktiválta a riasztót, hogy ne tudjunk kijönni abból az egy szobából, ahol aludtunk. Szóval nem voltunk szívesen látva. Charlotte-ról egy-két évvel később megtudtuk, hogy bipoláris zavarban szenved, ami utólag sok furcsaságot megmagyarázott. Egyszer igazán kétségbe lehetett esve, mert búcsúlevelet küldött a legközelebbi barátainak, de én nem kaptam, ami titkon rosszulesett. Úgy tudom, azóta jobban van, ő is házas, akárcsak én, és neki is született egy gyereke. Minden jó, ha vége jó. Mellesleg Fanni volt a tanú az esküvőmön.

Mindig el akartam jutni Párizsba, még most is sok barátom él ott, és örülök, hogy az életük az összes véletlenével és sajátosságával egy időre összegabalyodott az enyémmel. Kevésbé vidáman Martin Leroy is valami hasonlón megy át, miközben minden konkrét terv nélkül, egyet előre és kettőt visszalépve a főnöke lakása felé tart. Útja során kapcsolatba kerül egy dohánybolti eladóval, egy gimnazista fiúval, egy galambbal, egy, az irodájába zárkózott emberrel, és egy régi barátjával is, aki felkavaró gyermekkori emlékeket ébreszt benne. A magányában észre sem veszi, hogyan lesz akaratlanul is részese az életüknek. Martin mindent elveszített, és azon gondolkodik, miért éri meg észnél lenni, ha nem jár érte jutalom. Szerintem azért, mert mindenki, aki mellett akár csak elsétálunk az utcán, egy újabb világ, teli lehetőségekkel, és ha elhagyatottnak érezzük is magunkat, sosem szabad alábecsülni a hatást, amit mások életére gyakorolunk.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Lépj túl a határaidon és járd be Európát - ez volt 2023-ban a Margó Könyvek

Migráció és vízözön, drogok és gyász, családi konfliktusok és a bőrszín okozta konfliktusok – ezeket a témákat is feldolgozza a 2023-ban induló Margó Könyvek első hat regénye, ebben a cikkben pedig összegyűjtöttük a hozzájuk tartozó kritikákat, interjúkat, beleolvasókat is.

...
Hírek

Margó Könyvek néven indít könyvsorozatot a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó

18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete már elérhető a könyvesboltokban, öt szerzővel pedig találkozhatnak is az olvasók a következő hetek nagy könyves eseményein.

...
Nagy

Andrés Neuman: Amikor gyászolsz, az otthonod is beleremeg

Az argentin-spanyol szerzővel a Magunknak mondjuk apropóján beszéltünk mások mellett katonai diktatúráról, az anyanyelv különös elvesztéséről, a regénye valódi főszereplőjéről és arról is, mi a közös a gyászban és a száműzetésben. Interjú.

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Jordán Ferenc: Az ember találmánya a szaporodáshoz való jog - Olvass bele a biológus könyvébe!

Litkai Gergely a Bookline Zöld podcastjének következő adásában Jordán Ferenc hálózatkutatóbiológussal beszélget Az ember vége a természet esélye című könyvéről. Olvass bele a kötetbe!

...
Zöld

Túlélés vagy tanulás? John Holt könyve az iskolai kudarcok meglepő okait mutatja be – Olvass bele!

Miért jelent kudarcélményt sok gyerek számára az iskola? Olvass bele John Holt könyvébe!

...
Zöld

UFO-invázió nem lesz, de arrogáns azt gondolni, hogy egyedül vagyunk – Podcast Rab Árpád jövőkutatóval

Litkai Gergely a Bookline Zöld új podcastjében Rab Árpád jövőkutatóval beszélget Jane McGonigal Elképzelhető című könyvéről. 

Olvass!
...
Beleolvasó

Az apa keresése egyben az én felkutatása is egy holland regényben – Olvass bele!

A borbély fia fordulatos regény a gyászról, az újrakezdésről, a családi kapcsolatok és a vágy erejéről. Nem csupán az én- és apakeresés, de az alkotás magával ragadó története is, amely elmossa a határt jó és rossz, igaz és hamis, valóság és fikció között. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Olvass bele Nádasdy Ádám új verseskötetébe!

Nádasdy Ádám versei az emberélet útjának felén túlról szólnak. Mutatunk kettőt.

...
Beleolvasó

Mit teszel, ha kiderül, hogy talán nem a barátod gyilkosát csukták le? - Olvass bele Rebecca Makkai új krimijébe!

Amikor a sikeres tanárt és podcastert visszahívják tanítani a régi gimnáziumába, egy régi gyilkosságban is új nyomra bukkan. Olvass bele Rebecca Makkai könyvébe!

A hét könyve
Kritika
Nick Cave könyve megtört szívű elmélkedés hitről, zenéről és gyászról
...
Zöld

Jordán Ferenc: Nem az a lényeg, hogy megjósoljuk a Föld jövőjét, hanem hogy alkalmazkodjunk [Podcast]

Litkai Gergely zöld podcastjének vendége Jordán Ferenc ökológus, akivel tavalyi nagy sikerű, Az ember vége a természet esélye című könyve apropóján beszélgettek.

...
Szórakozás

„Ez már hosszabb, mint egy házasság” – Megnéztük az 55 éves Kalákáról szóló filmet

Kaláka: a Kárpátoktól a Karib-tengerig nem egyszerűen a zenekar történetét meséli el, hanem egy kontinenseken átívelő út krónikája is.

Szerzőink

...
Kiss Imola

Csernus Imre: A magyarok zárkózottak, fosósak és félnek felelősséget vállalni

...
Horányi Hanna Zelma

Nick Cave könyve megtört szívű elmélkedés hitről, zenéről és gyászról

...
sa

Az ügynökakták igenis nyilvánosak, csak fel kell dolgozni őket – Takács, Bartók és gyermekvédelem a Margón