![Ellenséges testvérek, orosz-svéd háború és nyomasztó családi titkok – Olvass bele Asko Sahlberg regényébe! [MARGÓ KÖNYVEK]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/3/37316/fe_1180_600_konyves_honlap_cover_47.png "asko-sahlberg-ők-margó-könyvek-könyvesmagazin.hu")
18 kötetből álló könyvsorozat jelenik meg a Margó Irodalmi Fesztivál és a Helikon Kiadó gondozásában, Margó Könyvek néven. A sorozat első hat kötete 2023-ban látott napvilágot, melyeket idén újabb könyvek követnek. Ezúttal Asko Sahlberg Ők című regényébe olvashatsz bele, melyben egy egymás ellen forduló testvérpáré és a háborúé a főszerep.
(Az idei első kötet, Arnaud Dudek Légy észnél című regényének részletét itt találod, utószavát Fehér Boldizsár írta. A sorozat második könyvébe, Martyna Mistarz-Bunda A kék macska című regényébe itt olvashatsz bele, a Papp-Zakor Ilka által írt utószavát pedig itt találod. A harmadik Ivana Bodrožić Fiaink, lányaink című kötete, itt olvashatsz bele, az utószót Bencsik Orsolya jegyzi.)
Finnország, 1809. Két testvér, Henrik és Erik ellentétes oldalon harcol az orosz-svéd háborúban. Miután az ország végleg a cár uralma alá kerül, az idősebbik fiú is hazatér az évekkel azelőtt haraggal otthagyott családi birtokra.
A sorra megszólaló szereplők szavai nyomán lappangó szenvedélyek, rég elfeledettnek hitt sérelmek és sötét titkok törnek a felszínre, és a család története Shakespeare-tragédiákat idéző fordulatokkal sodródik a baljós végkifejlet felé. Sahlberg feszes, atmoszferikus kisregénye a kortárs finn próza igazi remeke.
Asko Sahlberg: Ők (részlet)
Fordította Panka Zsóka
Béres
Alig hallom meg a hó csikorgását, máris tudom, ki közeledik. Henrik szokása szerint lassan és nehézkesen lépked, mintha lábát a föld mélyébe akarná préselni. Mennyire különbözhet egymástól két testvér. Erik sietve és könnyedén lépdel, mintha mindig igyekezne valahová, alig bukkan fel valahol, rögtön tovább is áll.
A lépések elhaladnak a kunyhóm mellett, megtorpannak. Felállok, az ajtóhoz megyek, óvatosan résnyire nyitom. Henrik az udvar közepén áll, akár egy fa. Hosszasan néz a házra, amelynek vastagon elfüggönyözött ablakaiból halvány fény sugárzik, és amely a sötétbe burkolózó hatalmas erdő előterében nagyobbnak látszik a valódi méreténél.
Ő pontosan tudja, mekkora, mennyi bánat és csalódás rejlik benne.
Ha Henrik helyében lennék, én sem akarnék, bátorkodnék vagy merészelnék bemenni a házba. Nem mintha Henrik nem volna bátrabb annál, mint ami egy férfinak javára válik, és ne volna gyerekkora óta valami furcsa hiba az elméjében, amely megakadályozza, hogy megzabolázza elszánt merészségét, ahogy néha a megvadult lovat is meg kell zabolázni. Mégis van olyan dolog, amit még a legvakmerőbb férfi sem tesz meg, ha nem muszáj, annál az egyszerű oknál fogva, hogy nincs itt az ideje. Csak akkor tenné, ha valami rendkívüli ostobaság átka sújtaná. De Henrik nem ilyen ostoba. Így hát amikor ismét elindul, az istálló felé veszi az irányt.
Ülök és lélegzem. A szél bele-belekap a kunyhó falába. Az orrom elárulja, hogy a kályha tüze kihunyóban van. A szemem nem veszi észre, mert egy ideje már a sötétség rabja. A háborúnak vége, de itt még lehetnek halottak.
Anna
Tegnap farkasnyomokat láttam a mező szélén a hóban. Ebből gondoltam. Ezért mentem ki reggel olyan korán, még a sápadt hajnal előtt. Hangtalanul mentem, mintha nem is léteznék. Az éjszaka illata szállt a levegőben, hűvös fenyőillat és a fagy halálos lehelete. Nem kellett csizmanyomokat keresnem a hóban, mégis azt tettem. Nem bámultam tovább őket, nehogy magam is nekiinduljak. Nem fordultam az istálló felé, bár a hátam majd leszakadt a derekamról.
Azonnal be is mentem volna a házba, ha nem veszem észre a Bérest. A kunyhója előtt állt mozdulatlanul, mintha mindig is ott állt volna, mintha a földből nőtt volna ki. Róla sosem lehet tudni. Mintha mindig jelen lenne, és sosem lenne jelen. Olyan, mintha több nemzedéknyi bütykös kezű, csontos térdű férfi élne benne. Ezek az emberek az erdőből jönnek, vagy az erdőbe mennek, ha épp nem a mezőt kaszálják vagy
a lépcsőn ülve pipáznak szótlanul.
Nem tudom elképzelni, mit lát a Gazdasszony a Béresben. Ebben a házban mindenkinek hozzá kellett szoknia, hogy úgy tegyen, mintha nem hallaná, hogyan suhog a Gazdasszony kifakult muszlinszoknyája éjszakánként az udvari ösvényen.
És a bagoly is folyton huhog.
A Béres engem figyelt. Tudtam, mert elfordította a fejét. Az útról az udvarra vezető lábnyomok mintha visszafelé hozzá vezetnének. Innen nézve mintha mindenkinek égető szüksége lenne rá, hogy felkeresse őt, többé-kevésbé minden tőle indul, még ha ő nem tud is erről. Ő az egyetlen közülünk, aki nem esett a hazugság bűnébe, ezért ártatlan.
Végül visszatértem a lépcsőhöz és a házba. Azóta nem csináltam semmit. Mostanra már igencsak benne járunk a napban, és én csak hallgatom, ahogy a Gazdasszony merev léptekkel járkál az emeleten. Tudom, hogy a cselédlány is járt már a szobájában, a súlyos sötétítőfüggönyök elhúzva, az ágy bevetve. A szobában most púderillat, mindennapos idegesség és az a szag terjeng, amelyért Erik szerint túl nagy árat fizetünk majd. A falról, az egyetlen festményről a házban egy vastag szemöldökű férfi néz le ránk, keménykalappal a fején, amely mintha nem illene rá egyáltalán, másrészt olyan, mintha egyenesen a fejéből nőtt volna ki: egyszerűen kisarjadt a homlokából, a füle mögül, mint egy összenőtt agancs. Lehet, hogy a Gazdasszony megáll, és belenéz a szinte feketére festett szempárba. Egy pillanatra leül a kopottas bársonybrokáttal bevont karosszékébe, de pár pillanattal később ismét nyugtalanul felpattan. Nyugtalansága csak késő délutánra enyhül valamelyest, estére pedig üres tekintetű bágyadtságba csap át.
Odakintről éles csattanások hallatszanak. A Béres tűzifát aprít. Ritmikusan csap le a fejszével, mintha egy óra lenne benne, amely a keze mozgását szabályozza.
Bennem is van egy óra. De az a hajnali órákban megállt.
Az ablakban egy árny suhan el. Odamegyek és megnézem. Henrik halad lassan a fáskamra felé. Széles vállú, mint mindig, de vajon még mindig ugyanaz? Mintha egy nyíl döfne a hátamba. Halk léptekkel az előszobába sietek, gyorsan cipőbe bújok, és kiosonok az ajtó elé, a lépcsőhöz. Olyan könnyű vagyok, hogy a keményre fagyott hó nem árul el. Az elágazásnál az istálló mögé bújok, ahol egy rejtekhelyről kihallgathatom őket. Vissza kell fojtanom a lélegzetem, ha hallani akarom őket anélkül, hogy észrevennének.
– Legalább minden rendben van tartva – mondja Henrik. – Ezt már akkor láttam, amikor éjjel megérkeztem. A holdfénynél néha szinte olyan jól látni, mint fényes nappal.
Eltelik pár pillanat, mire a Béres válaszol:
– Háborúban is?
– Nem sokat harcoltunk éjjel. De néha az is megesett. Egyik éjjel egész közel voltunk, arrafelé, a falu irányába.
A Béres nem csattogtatja tovább a fejszét.
– Hallottam róla. Felgyújtottatok néhány házat.
– Egyesek igen, mások nem. Én tettem róla, hogy ezt a házat ne gyújtsák fel. Pedig azt beszélték, itt is volt valaki, aki az ellenségnek segített.
A Béres szinte hangtalanul is képes köpni egyet.
– Ahogy vesszük. Valójában senki sem gondolta őket ellenségnek. Egy csomó ismerős ember is volt köztük.
– No, akárhogy is, most új cár és új parancs uralkodik. Végre eltehetjük a fegyvereket, és ideje elgondolkodni a jövőnkről. – Szinte hallani vélem, milyen merevek Henrik arcizmai. Magam előtt látom sápadt arcát a vállai közt, mintha fából lenne simára csiszolva.
– Mostantól minden jobb lesz, hidd el nekem.
– Nem hiszem, hogy hit kérdése. Kétlem, hogy bármi megváltozik, ha az egyik urat a másikra cseréljük.
– Ki tudja. Majd meglátjuk. Most már mennem kell, köszönök anyámnak meg a többieknek odabent.
– Erik tegnap elment a városba Maurival. A Gazdasszony pedig nem volt túl jól az utóbbi napokban.
Henrik egyáltalán nem tűnik meglepettnek vagy nyugtalannak a hír hallatán, közönyös hangon teszi fel a kérdést:
– Mi baja van?
– Biztosan elmondjam?
– Hát persze, ki vele!
Tudom, hogyan néz a Béres Henrikre, miközben elbámul mellette.
– Egy anya szívének aligha tesz jót, ha a fiai egymás ellen háborúznak.
– Akárhogy is, én a király ellen harcoltam. Ez nagy különbség.
– Meglehet.
A bozótosban varjú károg. A szél megakad az istálló tetején. Henrik megszólal:
– De legalább minden rendben van tartva.
A Béres mormog valamit.
Már azelőtt meghallom Henrik lépteit, hogy elfordulnának. A lábamban érzem őket. A Béres úgy folytatja a tűzifa aprítását, mintha semmi sem akasztotta volna meg időközben, mintha csak átmenetileg hallgatott volna el egy kis időre, aztán hirtelen mégis visszatért, ahogy az erős szél is megszakítja az erdő zajait. Köhécsel kicsit, de nem az erőlködés miatt.
Hátamat a falnak támasztva várom, hogy Henrik lépteinek hangja a távolba vesszen. Odaosonok az istálló sarkához, épp időben, hogy meglessem, hogyan tűnik el izmos alakja az ajtórésben.
Mozdulatlanul állok, bár a szívemből lüktető gyökerek kanyarodnak a nyakam irányába.
