Colson Whitehead 2017-ben kilátástalannak tűnő utazásra szólította olvasóit a föld alatti vasúton. Itt a remény hal meg először, és akiben mégis olthatatlanul felpislákol, arra jellempróbáló bolyongás vár. Az amerikai Délre hiába vet lángoló keresztet a történelem, menthetetlenül beborítja a sötétség. A bőrszín az egyedüli értékmérő, és különbözteti meg a termelőeszközt az embertől. A Függetlenségi nyilatkozat is épp olyan fehér papírra íródott, mint amilyen a fekete kezek emelte Fehér Ház. A törvényeket a kőbe Isten helyett immár a (fehér)ember vési.
A föld alatti vasút végállomása sosem a szabadság - Könyves magazin
Bár Colson Whitehead első magyarul megjelent regényének középpontjában egy fiatal rabszolgalány államokon átívelő menekülése áll, központi témája mégsem a szabadságért folytatott hajsza, hanem a megérkezés lehetetlensége, és a látszólagos „szabadsággal járó csalódások”. A National Book- és Pulitzer-díjas A föld alatti vasút, egy nehezen felejthető, látomásos (idő)utazás Amerika legsötétebb évei, és egyre sötétebb jelene között. „Mintha az egész világon nem is volna hová menekülni, csak honnan.”
Cora a szülőföldje rabja, amely vérben és izzadtságban méri a tagdíjat. Emberré csak akkor válhat, ha mindenét odaadja: a halál emancipál. Cora elvágyódik, húzza-vonja magával az az eltéphetetlen köldökzsinór, amely láthatatlanul összeköti az őt cserbenhagyó anyjával, aki helyette a szabadságot választotta.
Corát magával ragadja a föld alatti vasút, azonban az álmok földje helyett rendre csak por és hamu az osztályrésze: az emberség eszménye mintha itt (és még nagyon sokáig) nem lenne kész megszületni.
A lány nyomában liheg egy mindenre elszánt fejvadász, aki az anyai öröksége része. A föld alatti vasút állomásai kiindulópontjának variációi: a szabadság vágyott végcélja illékony illúzióvá fakul, amelyet, ha elérni soha nem is lehet, de törekedni rá mindenképpen érdemes. Hiszen az ember az álmaiért él. Ettől válik többé egy gyapotszedő szerszámnál.
Whitehead könyve olyan, mint Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regénye: bár fikciós történet, de a valóságból táplálkozik. A címadó vasút természetesen soha nem létezett: valójában titkos útvonalak és biztonságos épületek hálózata volt a XIX. századi Egyesült Államokban, amely az északi államokba segítette a szökött rabszolgákat. Whitehead történetében azonban testet ölt, állomásait pedig az amerikai történelem sötét időszakai ölelik fel. Ha felszállsz A föld alatti vasútra, együtt utazhatsz az Afrikából áthurcolt rabszolgákkal a (rém)álmok földjére, amely minden zordon és mostoha fogadtatása ellenére is idővel a hazájukká válik. Anyafölddé, ahol nem látják őket szívesen. Ahol az álmaik nem szökkenhetnek szárba.
Colson Whitehead immár a negyedik író, aki kétszer nyerte el a Pulitzer-díjat - Könyves magazin
Egy szűkkörű irodalmi klub tagja lett hétfő este Colson Whitehead - Booth Tarkington, William Faulkner és John Updike után ő a negyedik író, aki kétszer nyerte el a legjobb szépirodalmi műért odaítélhető Pulitzer-díjat.
Az Oscar-díjas Barry Jenkins szabad kezet kapott az Amazontól Whitehead könyvének adaptálására. Producerként, íróként és mind a tíz epizód rendezőjeként vetette bele magát a munkába. A végeredményt elnézve valóban csak így van értelme, ha a filmkészítő teljesen átadja magát, szerzőként magáénak tekintve a produktumot. Jenkins nem ültette át jelenetről jelenetre a regényt, hanem egészen új alkotást forgatott belőle, hol bátran elvéve, hol pedig merészen hozzátéve a történethez. Az író Whitehead, a nézőkkel egyetemben, messzemenőkig elégedett volt Jenkins munkájával. A föld alatti vasút a történelem rengetegében utat törve a kötet lapjairól a képernyőre költözött.
Élet és halál képeivel kezdődik a sorozat, és Cora anyjának szavaival, melyek Jenkins olvasatában a lánya szájából hangzanak el: „A legelső és a legutolsó, amit anyámtól kaptam, a bocsánatkérés volt.” A delejezően hangulatos nyitány tökéletesen előre vetíti, hogy mire is számíthatunk a továbbiakban: az Easttowni rejtélyek után 2021 másik legjobb filmes csemegéjére. Jenkins ráérős snittekben mesél, hosszan elidőzve a karakterein, James Laxton operatőr letaglózóan szép, tűpontos képei pedig a lélek mélyére nyitnak kaput. A föld alatti vasút azt bizonyítja, hogy a pokol is lehet szép: nyomasztóan sűrű atmoszférája úgy ül rá a néző lelkére, mint a párás déli levegő az ember mellkasára. Naturalizmusa (a korbácsolás vagy az élve elégetés kegyetlensége) eltörpül az elnyomás és a kiszolgáltatottság borzalmai mellett (a rabszolgákat úgy tenyésztik, mint az állatokat). A kultúra jelenthetné az utat a felemelkedéshez – de a belőle táplálkozó önérzet a közösségen belül megvetést, azon kívül pedig halált jelent.
A Nickel-fiúk tudták, hogy mindenki bűnrészes, aki elfordítja a fejét - Könyves magazin
Colson Whitehead korábbi sikerregényében, A föld alatti vasútban egy metaforikus teret képzelt el, hogy ezáltal mutathassa be annak a titkos abolicionista szervezetnek a működését, amely az 1800-as években az északi államokba próbálta menekíteni a színesbőrű rabszolgákat. Új könyvében, A Nickel-fiúkban hasonló technikát alkalmazott...
A faji kontrollnak azonban számos módozata ismert, amelyekhez képest a „déli módi” már-már emberséges: van, ahol az eugenetika szemüvegén át kísérleti patkányokként tekintenek a feketékre, máshol az Amerikai Gyarmatosító Társaság fasisztoid nézeteit megidézve mutatnak utat nekik a Szabadság vendégmarasztaló ösvényén. Az előbbiben mintha A szolgálólány meséje elevenedne meg, az utóbbiban meg Anne Frank naplója. Ezeken a helyeken a közösség van hatással az egyénre, és nem fordítva. Az önkény pedig az embert önzésbe hajszolja.
Hatványozottan igaz ez az indianai szín esetében, ahol a szabad feketék véd-, és dacszövetséget létrehozva kommunába menekülnek. Sikeres, a közösség erejére támaszkodó vállalkozásukra csak azért nem sütik rá a kommunizmus bélyegét, mert az még ismeretlen. De a fehér ember gyarló, és ami nem illik bele a világról alkotott képébe, ami rendszeren kívüli, bármennyire is működőképes – vagy talán pont azért -, annak pusztulnia kell. Ez a gőg az amerikai nemzeti szellem alapja, amely semmi mást nem akar, csak birtokolni vagy rombolni. Középút nincs.
Ennek a pionír mozgalomnak a zászlóvivője Ridgeway, a fejvadász, aki elől Cora anyjának sikerült elmenekülnie. Ridgeway-nek így rögeszméjévé válik Cora, és a televíziós sorozatot elnézve, Jenkinsnek pedig a fejvadász rendhagyó figurája. A regény egy-egy elejtett mondatából az író-rendező egész belső univerzumot teremtett Ridgeway számára, amely folyamatosan fortyog és mozgásban van. Tragédiájára, melynek origója az apja, a rendező egy egész epizódnyi játékidőt szán. Cora és Ridgeway így lesz ugyanazon érme két oldala. Ridgeway karakterére keresve sem találhattak volna jobb színészt Joel Edgertonnál, aki a sorozat legérdekesebb figuráját kelti életre.
Whitehead regényének epizodikussága kedvez a sorozatformátumnak. Jenkins megtartotta a könyv szerkezeti sajátosságait, a Cora road movie-ját időnként meg-megtörő karakterizálást. Erre jól reflektál az epizódok eltérő játékideje, amely jellemzően 60-80 perc között váltakozik, kivéve egy alig fél órás részt.
Különös keretet ad a könyvnek és az adaptációnak egyaránt Mabelnek, Cora anyjának a sorsa. Visszatérve az ültetvényre Whitehead sokkol az anyaság intézményével. Jenkins Whiteheaddel szemben felmenti Mabelt, aki a szülés utáni pszichózis rémképeitől kiborulva kerül rendszeren kívül. A Holdfény rendezője a befejezés terén is optimistább: Cora okrái - a szélsőséges körülmények közt is megtermő, rendkívül szívós, afrikai zöldség magvai – végül szimbolikusan az anyaföldbe kerülnek valahol északon. A valódi utazás igazából ott kezdődik, ahol a föld alatti vasút egyszer véget ér.
A föld alatti vasút televíziós sorozat az Amazon Prime streaming csatornáján magyar szinkronnal is megtekinthető.