Nancy Lang és Peter Raymont közös dokumentumfilmje, A szavak ereje megkapóan személyes portrét fest a nagy népszerűségnek örvendő Margaret Atwoodról: mindjárt a legszembetűnőbb a magával ragadó humora, ami olyan vonzóvá teszi személyiségét. Még akkor is, ha némi pikírtségért nem kell a szomszédba mennie. Ehhez társul az a jókora pimaszság és persze zsenialitás, amivel kitaposta magának az utat a világirodalom rengetegében.
Atwood is kiveszi részét a kollektív járványregényből - Könyves magazin
Egy összefogás eredményeként jöhet létre a koronavírus-járványról szóló első amerikai regények egyike, alkotói között pedig olyan neveket találni, mint Margaret Atwood, John Grisham és Celeste Ng.
Atwood 1939. november 18-án született Kanada fővárosában, Ottawában. Édesapja révén, aki erdei entomológus volt (Leslie L. Lawrence-rajongók előnyben: rovartannal foglalkozott), Margaret gyerekkorának jelentős részét az észak-québeci erdőkben töltötte, közel a természethez. Nem volt se rádiójuk, se tévéjük, az egyetlen szórakozást az olvasás jelentette. Már kiskorában kisebb történetek, képregények írásával szórakoztatta magát. Első, maga illusztrálta regényét 7 évesen írta, ami egy kis hangyáról szólt.
Margaret Atwood és fivére - boldog gyerekkor a rengetegben
A hímsovinizmus árnyékában
Már gyerekként szembesült az ’50-es évek propagandagépezetével, amely a nőket igyekezett visszaterelni a tűzhely mellé, hogy a háborúból hazatérő férfiak számára legyen elég munkahely. Ékes példája ennek a Hans Christian Andersen meséje alapján 1948-ban készült Piros cipellők című musical, amelyben a tehetséges táncosnőnek választania kell szerelem és karrier között.
Az ifjú Margaretre már akkor egészen másképp hatott a tanmese: társaival ellentétben megkérdőjelezte a választás szükségszerűségét.
Az ’50-es években számtalan karrierlehetőség állt a férfiak előtt, amelyekben kedvükre kiteljesíthették magukat. A nők öt alternatíva közül választhattak: nővér, tanár, stewardess, titkárnő vagy háztartási közgazdász. Margaret az utóbbi mellett döntött, mert látszólag az keresett a legtöbbet. Hamar kiderült azonban, hogy ez a pálya a főzésről és a házimunkáról szól. Az önazonosulást kereső Margaretet rendkívüli módon izgatta az újságírás, de abban az időben a nőkre legfeljebb a gyászjelentéseket és a divatrovatot bízták. Vonzódott Párizs bohém művészvilágához is.
A harvardi Gileád
Elhatározta, ha a fene fenét eszik is, író lesz belőle: ezzel kezdte meg tanulmányait a Victoria Egyetemen, ahol négy évvel később le is diplomázott. Ekkor jelent meg magánköltségen kiadott első verseskötete, a Double Persephone, amelyet E. J. Pratt-éremmel jutalmaztak. Atwood ösztöndíjjal került a Harvard Egyetemre, azonban doktorátusát soha nem kapta meg.
Margaret Atwood 1963-ban a Harvardon
Legjobb barátnője szerint az egyetemen szürke, nagyon csendes, stréber lánynak tűnt. De csak elsőre. Valójában elég zűrös figura volt, akinek mindenről megvolt a maga véleménye, ezért a srácok nagy részének nem is jött be a szabad szájú, balhés lány. „Okosabb volt, mint bárki a Harvardon” - mondta róla egy barátja. Ez tudta magáról, és ami még fontosabb, nem is rejtette véka alá. Tüntetésekre járt, és folyamatosan hadban állt a Harvarddal is: az Egyetem épületében kapott helyet a Lamont Könyvtár, amely akkoriban, a "liberális demokrácia központjában", csak a férfi hallgatók előtt állt nyitva. Atwood költőként pedig ácsingózott a modern költészet után.
Atwoodnál a lányok barátságból teszik pokollá egymás életét - Könyves magazin
Bő harmincéves késéssel jelent meg magyarul Margaret Atwood Macskaszem című regénye, amelyet már a hatvanas évek derekán elkezdett írni, ám csak a nyolcvanas években fejezett be – nagyjából akkor, amikor a lánya amúgy kiskamasz volt, ami csak azért érdekes, mert az író így testközelből nézhette végig a tinédzser csoportdinamikák belső változásait. Mindez azért fontos, mert bár a Macskaszem egy Elaine Risley nevű – amúgy fiktív – festő életútját mutatja be, a fókusz mégsem a művészi kiteljesedésen van, hanem azon a toxikus gyerekkori barátságon, amely később alapjaiban határozta meg Elaine művészi tevékenységét. A Macskaszem a hét könyve.
Vissza a gyökerekhez
Időközben megjelent második verseskötete, a The Circle Game, amely főkormányzói díjat kapott. Első regénye, Az ehető nő 1969-ben látott napvilágot, nagyjából a nőmozgalmak második hullámával egyidőben (részlet a regényből). Teljesen átlagos főhősével nők ezrei azonosultak, akik a húszas éveik végén járva nehezen tudtak mit kezdeni a társadalmi nyomással, hogy ideje lenne férjhez menniük, és családot alapítaniuk. Atwoodot magával ragadta a feminizmus, amely a ’60-as évek polgárjogi mozgalmaival kart karba öltve immár a nő saját testéhez való jogait tűzte ki zászlajára.
Graeme Gibson által készített fotó - Atwood a szívét adta érte
Graeme Gibson népszerű kanadai íróhoz egy összejövetelen odalépett egy fiatal, csinos nő azzal, hogy legutóbbi regényéért a férfinak kellett volna megkapnia a főkormányzói díjat.
Gibsont egyből levette a lábáról ez az egyenesség, amely nem sokkal később a kanadai szépirodalmat újból pályára állította.
A kanadai írókra ebben az időszakban az elvándorlás volt jellemző. Atwood első volt generációjából, aki otthon maradt, és ezzel a nacionalista mozgalom alakjává vált. Gibsonnal és néhány írótársukkal együtt létrehozták a kanadai írók közösségét. A legtöbb kiadó külföldi kézen volt, és nézőpontjuk szerint a kanadaiak nem olvastak kanadai irodalmat. Atwood és pályatársai változtattak ezen a begyöpösödött hozzáálláson.
Gibsont máshogy is megfogta ez a karakán nő, aki hajlandó volt szembeszállni mindennel és mindenkivel. Szerelmük több mint 40 évig jelentette a fényt az éjszakában mindkettőjük számára. Vele tartott, amikor kivonultak a civilizációból egy Toronto közeli farmra, és követte Nyugat-Berlinbe, hogy testközelből legyenek tanúi egy diktatúra végnapjainak. Cserébe Atwood is vele tartott a demencia ködülte szellemvilágába, gondozta, tartotta benne a lelket, és bevonta szerepvállalásaiba. Gibson végül elment, de úgy lépett tova, hogy mindvégig teljes értékű társnak érezhette magát egy egész életet bearanyozó szerelemben.
Sírig tartó szerelem - Graeme Gibson és Margaret Atwood
Atwood szép új világai
Második regénye, a Surfacing 1972-ben jelent meg, amelynek 1981-ben egy gyenge filmváltozata is napvilágot látott. A történetben egy fiatal lány a barátjával keresi elveszett édesapját. Atwood a Surfacing kapcsán jegyzi meg, hogy mennyire nehéz írónőként olyan férfi karakterekről írni, amelyekkel a férfiak is azonosulni tudnak. Atwood karakterei sosem csak jók vagy rosszak. A férfiak mégis mindent magukra vesznek.
Bár írásait jellemzően feminista hangvételűnek veszik, ő sosem a nőkről, és sosem csak nőknek írt, hanem az egyénről az embernek. Nemi identitástól függetlenül.
Áprilisban indul A Szolgálólány meséjének negyedik évada - Könyves magazin
Ismét összefeszül June és Lydia néni - új lázadás van készülőben. Április 28-án startol A Szolgálólány meséje negyedik évada, előzetese pedig nem ígér mást, mint vért, verítéket és jó sok feszültséget.
A szolgálólány meséjét Nyugat-Berlinben kezdte el írni. Ihletforrásai a kor nagy disztópiái voltak, mint Aldous Huxley Szép új világa, George Orwell 1984-e vagy Ray Bradbury Fahrenheit 451-e – igaz, ezek mind férfi szemszögből íródtak. Női aspektusból hasonló még nem látott napvilágot, pedig a nőkre inkább jellemző volt az elmúlt évtizedek, sőt évszázadok alatt, hogy a totalitárius társadalom áldozati szerepbe kényszerítette őket. A korszak történelmi precedensei sajnos elég alapanyagot szolgáltattak a könyvéhez, hogy a valóságból merítsen témát. A szolgálólány meséje egyáltalán nem mese. Még a leghajmeresztőbb dolgok is valóban megtörténtek. Így kapott helyet többek közt Ceaucescu hagymázas születésszabályozása és Hitler Harmadik Birodalmának biológiai többnejűsége a kötet lapjain. Az már csak hab a tortán, hogy A szolgálólány meséjének a Harvard angol tanszéke szolgáltatta az alapot.
Nyugat-Berlinben készül A szolgálólány meséje
A történetnek 1990-ben készült egy játékfilm-változata Natasha Richardson és Faye Dunaway főszereplésével. Az igazi népszerűséget azonban a televíziós sorozatnak köszönheti. A dokumentumfilmben az adaptálás nehézségeiről mesél Bruce Miller, A szolgálólány meséjének showrunnere és Sarah Polley (igen, a Váraltan utazás kis Sarahja), aki Atwood Alias Grace című történetét adaptálta a Netflix számára.
Atwood szerint nem véletlen, hogy történetei sorozatformátumban mutatnak a legjobban; magát éppúgy viktoriánusnak tartja, mint Charles Dickenst, aki pont úgy írt, ahogy ma a tévésorozatok készülnek – ezt tartja a történetmesélés valódi titkának.
Az írónőt nem hagyja nyugodni az aktuálpolitika: Donald Trump megválasztásával mintha A szolgálólány meséjének rémképe derengett volna fel a csillagsávos horizonton („Aztán felfüggesztették az alkotmányt. Azt mondták, átmenetileg. Még csak zavargások sem voltak az utcákon…”, idézet a könyvből). Úgy érezte, hogy ezzel alágyújtottak a hatalmas fazéknak, amelyben a nagy amerikai álomkóros béka üldögél mindenbe belenyugodva. Többek közt ez sarkallta, hogy tollat ragadva megírja A szolgálólány meséjének folytatását, a Testamentumokat, amelyben aggasztó áthallásokat fedezhetünk föl a magyar társadalompolitikával.
Atwood: Nem biztos, hogy eljön a mennyország, ha megdöntöd a rendszert - Könyves magazin
Az elmúlt egy évben iszonyú jó Margaret Atwood-olvasónak lenni. Előtte se lehetett rossz, de tavaly novemberben jelent meg A Szolgálólány meséje folytatása, a Testamentumok. Tavasszal jelent meg Atwood első regénye, Az ehető nő. Az 1969-es könyv után most jelent meg a Macskaszem, ami eredetileg 1988-ban került az olvasók elé. Mindkettőt Csonka Ágnes fordította, akivel tavasszal beszélgettünk. A Magyar Narancs a múlt heti számban Köves Gábor interjúját közölte Atwooddal, amihez tartozott pár extrakérdés, ami a Nyugati tér blogon jött most le.
Az írásról
Atwood egyszer nekiült, és nagyon tudományosan elkezdett regényt szerkeszteni. Kis kártyalapokra felvázolta fejezetenként a cselekményt, majd további lapokra az egyes szereplőket, mindegyiket a lehető legrészletesebben kifejtve. Hogy mi lett belőle? Hát, regény, az nem! Jellemzően a hagyományos módon kezd hozzá az íráshoz, tollal papírra, mert ezt sokkal személyesebbnek érzi. Gyorsan és ösztönösen ír, majd újra és újra visszatér javítani: kihúz, betold, átír. Ha ilyen módon összejön 50-60 oldal, akkor kezd csak el gondolkozni egyáltalán a szerkezeten. A későbbiekben már ő is az időtakarékosabb szövegszerkesztőt használja. Minden alkalmat, minden szabad percet megragad az írásra. Bár Atwood szerint az írás bizonyos fokú önzőséget feltételez, ez nála kevésbé tetten érhető. Amikor férjével gyermeket vállaltak, mindig akkor foglalkozott csak az írással, amikor a család nem volt a közelben. „Sose gondoltam, hogy népszerű író leszek. Csak jó író akartam lenni.”
"Jót s jól! Ebben áll a nagy titok." Margaret Atwood napjainkban - toll és papír mindig van kéznél.
A dokumentumfilm külön tárgyalja Atwood környezetvédelmi szerepvállalását: az emberiség eszement, nemtörődöm pusztítására figyelmeztet. A MaddAddam-trilógiában a társadalom és a szokások környezetre gyakorolt destruktív hatásairól regél. A globális járvány képében érkező világvége ijesztő párhuzamot fest a koronavírussal. Segélykiáltása egybecseng David Attenborough-éval: az óceánok halálra ítélése az emberiség öngyilkosságához vezet (az oxigén 60-80%-át a tengeri algák hozzák létre; ironikus módon, az óceánok nélkül egyszerűen megfulladnánk).
Sohasem látott fotókra, szórakoztató anekdotákra és kulisszatitkokra számíthat az, aki leül a Margaret Atwood életéről szóló A szavak ereje című dokumentumfilm elé. De ennél sokkal többet kap. Egy lírai szemléletmód kialakulásának válhat tanújává. Egy barátja szerint Atwood elveszik a részletekben: jó íróhoz méltón meglátja a legszörnyűbbet, észreveszi a leggyönyörűbbet, és sosem fordítja el a fejét. Nem teheti meg: így tud csak szembesíteni a valósággal, amelyet néha talán látni sem akarunk, de mégis muszáj, mert mindannyian a részei vagyunk.
