A kétszeres Pulitzer-díjas Colson Whitehead könyvei a faji egyenlőtlenség témakörét járják körül, és hiába szólnak a múltról, mondanivalójuk erőteljesen rezonál a jelenre is. A Guardian telefonon érte utol Long Island-i otthonában, ahol már 12 hete karanténban van a családjával. Azt mondta, pszichés szempontból az első hetek nagyon megviselték, de aztán valamennyire alkalmazkodni tudtak. „De hát itt vagyunk, már a 12. hétben, és még mindig azon morfondírozunk, mi ez az új valóság. Elég nagy a bizonytalanság” – hangsúlyozta. A karantén-időszak bizonytalanságát tovább fokozta az a tüntetéssorozat, amelyet a rendőri brutalitás áldozatává vált George Floyd halála váltott ki. Whitehead íróként azt mondta, ha valaki az intézményesített rasszizmusról akar írni, akkor választhatja akár 1850-et, 1963-at vagy 2020-at, sajnálatos módon mindegyikre igaz lesz.
A föld alatti vasút végállomása sosem a szabadság - Könyves magazin
Bár Colson Whitehead első magyarul megjelent regényének középpontjában egy fiatal rabszolgalány államokon átívelő menekülése áll, központi témája mégsem a szabadságért folytatott hajsza, hanem a megérkezés lehetetlensége, és a látszólagos „szabadsággal járó csalódások". A National Book- és Pulitzer-díjas A föld alatti vasút, egy nehezen felejthető, látomásos (idő)utazás Amerika legsötétebb évei, és egyre sötétebb jelene között.
Whitehead nem tűnt túl derűlátónak a változást illetően – szerinte egész életében, különösen pedig az elmúlt években, azt tapasztalta, hogy a rendőri brutalitások miatt időről időre felemelik az emberek a hangjukat, majd ezek a hangok elhalkulnak, és ha történik valami, ismét felerősödnek. Arra a kérdésre, hogy a tüntetések mennyire jelezhetnek valódi változást, az író azt mondta, hogy a tiltakozások első öt napja (akkor készült az interjú) rendkívülinek számít abból a szempontból, hogy milyen széles körűek voltak. Whitehead szerint a történtek mindenképp precedensértékűek, hiszen, ahogy valaki online megjegyezte, mikor történt legutóbb olyan, hogy az ötven amerikai állam egyetértett volna valamiben?
Általában jó dolognak tartja, ha a fiatalok megszabadulnak a szüleik nemzedékének nézeteitől, hiszen sok dolgot elég rendesen eltoltak, így aztán annál jobb, minél kevesebbet hallgatnak rájuk. Ám előbb várják meg, meddig lesz fenntartható ez az egész (mármint a tiltakozáshullám), és mi sül ki belőle. Whitehead nem is titkoltan abban reménykedik, jobb eredmény sül ki belőle novemberben (azaz az amerikai elnökválasztáson), mint négy évvel korábban. Azt mondja, valamilyen szinten muszáj optimistának lennie, hiszen ha arra gondolna, hogy Trumpot újraválasztják novemberben, akkor abba valószínűleg belebolondulna. Szóval, a saját mentális épsége és a gyerekei jövője érdekében abban bízik, hogy ez nem fog bekövetkezni. Szerinte az ember óvatos optimizmust dédelget magában arról, hogy ezek a tiltakozások valami változást hoznak majd, de simán benne van az is, hogy nem történik semmi.
Colson Whitehead immár a negyedik író, aki kétszer nyerte el a Pulitzer-díjat - Könyves magazin
Egy szűkkörű irodalmi klub tagja lett hétfő este Colson Whitehead - Booth Tarkington, William Faulkner és John Updike után ő a negyedik író, aki kétszer nyerte el a legjobb szépirodalmi műért odaítélhető Pulitzer-díjat. Whitehead A Nickel-fiúk című regényével ( olvass bele ITT) zsebelte be az elismerést, amely valós történeten alapul: egy javítóintézetről szól, amely több ezer gyerek életét nyomorította meg.
Legutóbbi, A Nickel-fiúk című regénye valós esetet dolgoz fel, egészen pontosan egy javítóintézetét, amely több ezer gyerek életét nyomorította meg. Pár éve egy floridai intézet mellett egy titkos temetőre, és benne 81 holttestre bukkantak. A nyomozás során kiderült, hogy a fiatalkorúak számára fenntartott intézményben éveken át brutálisan bántalmazták a színesbőrű diákokat, akik közül jó páran bele is haltak a személyzet kegyetlenkedéseibe. Whitehead szerint ez egy olyan történet, amely azt mutatja, hogy a befolyásosak hogyan úszhatják meg a kiszolgáltatott helyzetben lévők bántalmazását. A Dozier nevű iskolában bár valódi elkövetők voltak, ugyanakkor Whitehead szerint beszélni kell arról a rendszerről is, amely lehetővé tette, hogy azok, akik tehettek volna ellene valamit, örökké félrenézzenek – így maradhatott például tisztségében a korrupt iskolai felügyelő és igazgató is, még akkor is, amikor már emberek tűntek el és haltak meg. A jelenkori Amerikával való párhuzamot sokatmondónak ítéli, és azt mondja, olyan, mintha Trump alatt visszafelé utaztak volna az időben. Ott vannak a rendőri gyilkosságok, az ország élén egy abszurd és szégyentelen vezető áll, a békés tiltakozásokra militarista válasszal akarnak reagálni, a háttérben pedig példátlan korrupció zajlik.
A Nickel-fiúk tudták, hogy mindenki bűnrészes, aki elfordítja a fejét - Könyves magazin
Colson Whitehead korábbi sikerregényében, A föld alatti vasútban (kritikánk ITT) egy metaforikus teret képzelt el, hogy ezáltal mutathassa be annak a titkos abolicionista szervezetnek a működését, amely az 1800-as években az északi államokba próbálta menekíteni a színesbőrű rabszolgákat. Új könyvében, A Nickel-fiúkban hasonló technikát alkalmazott: valós eseményekből indult ki, de azokat elemelte, saját szereplőkkel és motívumokkal tette személyessé és mindenki számára átérezhetővé.
A járvány szerinte rengeteg abszurd helyzetet generált - ezek közé sorolta, amikor az emberek az élelmiszerboltokban harcoltak az árukért vagy amikor valaki azért köhögött a másik arcába, mert az maszkot viselt. Szerinte ezek olyan irracionális dolgok, melyeket egy író nem tudna kitalálni, az emberi természet ugyanis egészen egyszerűen túltesz rajta. A könyveire is utalva Whitehead úgy vélte, az emberek mindenféle okokat kitalálnak arra, hogy gyűlöljék a másikat. Ez mindig is így volt, és így lesz ezután is.
Whitehead nemrég fejezte be új könyvét, egy bűnügyi regényt, amely Harlemben játszódik, de többet nem volt hajlandó elárulni róla. Azt mondja, ha öt nap alatt ír nyolc jó oldalt, akkor az már elég soknak számít. A karantén első hat hete ugyanakkor nem kedvezett az írásnak, nem is írt semmit. A legfőbb gondjuk akkor az volt, hogy a gyerekeik jól legyenek, és a család összes tagja mentálisan egyben legyen. Aztán arra gondolt, hogy megpróbál napi egy-két órát írni, és bár nagyon nehéz volt visszaállnia, alapvetően azt vallja, hogy a könyvek nem íródnak meg maguktól. Néha eszébe jut, mi van, ha leüti a lábáról valami kór vagy belecsap a villám? „Inkább befejezem a könyvet, minthogy félbehagyjam” – tette hozzá.
