Az alapsztori eléggé ismert: Helen Fielding 1995-ban kezdte el publikálni a harmincas éveiben járó londoni Bridget kalandjait a The Independentben, a cikksorozat pedig olyan népszerű lett, hogy a rákövetkező évben kijött a könyv, ami őrületes bestseller volt mindenütt, a sikert pedig csak megfejelte a 2001-es adaptáció. De mi történt azonkívül, hogy a fiatal nők egy része úgy érezte, végre valaki hangot ad nekik is, és már nem kell szégyellniük, ha a harmincon túl nem lettek még pöffeszkedő családosok? Először is egy új zsáner alapjai teremtődtek meg hirtelen, ez volt a chick-lit, Bridget Jones naplója pedig hasonló, női központú regények százait inspirálta később. Az angol megnevezést talán csajregénynek lehetne fordítani, de érdemes elolvasni a témában Séllei Nóra értekezését, amelyben az irodalomtörténész szingliregényként definiálja a műfajt. Maga a kifejezés is erősen popkulturális asszociációkat ébreszt, holott a Bridget Jones alapja a ma már egyik legangolabb klasszikusnak tekintett Büszkeség és balítélet – bár azt Séllei is megjegyzi, hogy „az austeni regénynek a magaskultúrában elfoglalt státusa közel sem volt mindig ennyire egyértelmű”. Mindenesetre Fielding tudatosan hajaz Elizabeth Bennet és Mr. Darcy románcára, amit hol finomabban, hol egészen egyértelműen tol az olvasók arcába.
Huszonöt évvel az eredeti megjelenés után mindenesetre érdekes időutazás újraolvasni a könyvet. Bridget még a digitális őskorban próbálta megtalálni az igazit, ami megkímélte attól, hogy kétségbeesésében vagy egy borgőzösebb buli után a közösségi felületeken csináljon hülyét magából. Helyette marad az offline világ, ahol az 1471 hívogatásával próbálja kitalálni, ki kereste utoljára a vonalas telefonján, a főnökkel az ósdi céges csetvonalon flörtöl, ha pedig nem tud megnézni valamit a tévében, akkor kénytelen azt videóval rögzíteni (már ha kezelni tudja – spoiler: nem tudja). Bridget messze van még a zero waste-hívő, egészség- és öntudatos 21. századi sorstársaktól, és nap mint nap leltárszerűen számba veszi, hogyan pusztítja magát: a saját testsúlya megszállottja, ez viszont nem tartja vissza attól, hogy időről időre magába tömjön és döntsön mindent, ami a keze ügyébe kerül. Hedonizmusa egyszerre nyomasztó és felszabadító.
„Ó, miért vagyok én oly bájtalan? Miért? Még egy poszméhes zoknit viselő férfi is borzalmasnak tart. Gyűlölöm az újévet! Mindenkit gyűlölök! Kivéve Daniel Cleavert. Na, mindenesetre maradt itt karácsonyról a fésülködőasztalon egy akkora Cadbury tejcsoki, mint egy vendégoldal, és egy vicces gin-tonik miniüveg. Be fogom kebelezni őket, és bagózni fogok.”
Miközben Bridget folyamatosan szorong a külvilág reakcióin (és azon, hogy magányos vénlányként fogja végezni), történik valami nagyon fontos is: egy olyan emberi közösséget épít maga köré, amelynek tagjai minden körülmények között összetartják akkor is, ha épp darabokra akarna hullani. A baráti társasága egy szoros érzelmi védőhálót képez, és nincs az a Daniel Cleaver-i szemétkedés, amit ne tudnának ők így együtt kompenzálni:
„Tudom, hogy valamennyien lelkibetegek, magányosak, tökéletesen diszfunkcionálisak vagyunk, és az egészet telefonon intézzük – suttogta érzelmesen Tom –,
de ez akkor is olyan kicsit, mint egy család, hát nem?”
Bridget Jones hiába lett azonban minden szingli ősanyja, egy bulista-hedonista 20. századi ikon, lelke mélyén valójában másra sem vágyik, minthogy végre lehorgonyozzon valaki mellett. A boldogság legnagyobb gátja viszont sok esetben épp saját maga. Ami huszonöt év távlatából a leginkább feltűnik és felróható neki, az épp ez a kishitűsége. Önmagát nem érzi elég értékesnek/érdekesnek/izgalmasnak ahhoz, hogy egy férfi önmagáért szeresse, ezért Daniel Cleaverrel vagy Mark Darcyval összefutva mindig kicsit másnak (kicsit okosabbnak, tájékozottabbnak, vékonyabbnak, kifinomultabbnak stb.) próbálja mutatni magát.
Borzalmas belső bizonytalanságról árulkodnak a naplóbejegyzései, amit a humoros hangvétel sokszor elmos, elmaszatol,
de attól az még nagyon is ott van a sorok között.
Bridget könyvbeli ellentétpárja amúgy fura mód nem más, mint a saját anyja, Mrs. Pam Jones, aki több évtizednyi házasságot felrúgva, a háziasszonyi szerepből kibújva és mások érzelmein átgázolva igyekszik megvalósítani önmagát – teljes erőbedobással flörtöl és kezd erősen megkérdőjelezhető tévés karrierbe. Mrs. Jones kitérője ugyanakkor egy magába visszaforduló körként írható le, nem vezet sehová, hiszen a csaló Julio lekapcsolása és kiiktatása után ugyanúgy visszatér a szűretlen mártások és az újévi currys pulyka imbiszek világába, mintha mi sem történt volna. Helen Fielding regényében változatos női sorsok villannak fel (vannak köztük egyedülállók, gyereket nevelők, sok évtizedes házasságban élők, hűtlen baráttal küzdők, stb.), de ezek jobbára skiccek maradnak, és Mrs. Jones alakja is főleg egy vicces ellenpont, egy karikatúra inkább.
A metoo óta ráadásul Bridget és a főnök, Daniel Cleaver szerelme is rengeteg kérdést vet fel
(ahogy a nadrágmarkolászós, szexista Geoffrey bácsi is inkább kellemetlen, mint vicces), és biztosan nem lehet már ugyanúgy olvasni például a beteg miniszoknyáról szóló főnöki megjegyzéseket, mint a kilencvenes években.
Helen Fielding végül nem bírt ellenállni a csábításnak, és egy „boldogan éltek, míg meg nem haltak” lezárást adott Bridgetnek, aki a regény végén az egyik legkapósabb brit agglegénynek tartott, gazdag Mark Darcy oldalán horgonyoz le. A nagy siker persze folyamatosan indukálta a folytatásokat, aminek a mélypontja egyértelműen a harmadik rész, amelynek elolvasása után ezt írtuk:
„Ebben a karakterben, kedves Bridget-fanok, valószínűleg ennyi volt, és amit lehetett, azt Fielding száz százalékosan kicsavarta belőle. Szép is volt, jó is volt, vicces is, de nem szabad ezt tovább erőltetni.”
Az első Bridget Jones felemásan öregedett: még mindig önironikus, még mindig tud vicces lenni,
bizonyos részeiben viszont kicsit már elfáradt.
Egy olyan kor lenyomata, amit a 2020-as évek Bridget Jones-ai már tényleg csak a saját szüleik elmondásából ismernek. Hogy még mindig képes megszólítani az olvasókat, abban a humor mellett talán dolgozik egy kis nosztalgia is a kilencvenes évek után, hasonlóképp ahhoz, ahogyan az ugyancsak abban az évtizedben startolt popkulturális sikersorozatok, a Jóbarátok vagy a Szex és New York is mindig újratermeli a saját rajongótáborát.
