Versek, színház, drámaírás, egyetemen oktatás és több mint húsz év rapzene – Závada Péter ki-bejár a műfajok között, amelyeket nem hierarchikusan, hanem külön szigetekként képzel el. Kevesen bánnak olyan (látszólag) könnyedséggel a nyelvvel, mint ahogyan azt ő teszi, ennek pedig meg is van az eredménye: bár a népszerűségének az Akkezdet Phiai ágyazhatott meg, a formáció 2018-as felbomlása óta Závada Pétert tényleg főként költőként ismerhetjük (előző, 2023-ban megjelent kötetéről itt írtunk, a 2015-ben megjelent Mészről itt, és itt interjúztunk), és a kedd esti kötetbemutatón a lépcsőfordulón is tolongtak az érdeklődők.
„Én vagyok az Éngép, az Éngép én vagyok, az Éngép az mindig valaki más. Hogyan kezdődött pontosan, nem emlékszem, mintha egyáltalán lehetne emlékezni. Vagy nem csak rosszul. Puszta mechanika vagyok, egy síró-, baszó-, emésztőgép” – fekteti le a szerző a szabályokat már a kötete legelején (olvass még többet itt a szövegből). Minden rá van fogva a Závada Péter verseit író Éngépre. De ki vagy mi ő, és mennyire hajlandó megmutatni a valóságot a szövegekben? Ilyen kérdésekről faggatta a költőt Borsik Miklós.
Kitárulkozás vs. eltávolodás
„Mindig rejtőzködtem a szövegekben” – árulta el Závada Péter, aki sokat beszélt arról, hogy szerinte a nyelvnek nincs reprezentációs funkciója, épp ellenkezőleg, a valóság szerveződik a nyelv mintájára. Azaz: a szövegek valójában semmit nem árulnak el a szerzőről. Az első verseskötete, a 2012-ben megjelent Ahol megszakad kitárulkozó, vallomásos hangvételű volt, de úgy érezte, meg is égette magát ezzel: „Nem a kötet recepciójára célzok, hanem arra, ahogyan én éreztem magam a könyv kiadása után, amikor fel kellett olvasni belőle.”
Most egy izgalmas játékkal távolította el magától a lírai ént, létrehozta az Éngépet, hogy megírja a szövegeket.
„Nem volt tudatos, de utólag azt érzem, hogy biztos, ez valamiféle reakció az utóbbi évek egyre fölerősödő autofikciós trendjeire, a kortárs fiatal líra vallomásos trendjeire, az identitáspoétikákra” – mondta. Úgy látja, egyre többen akarnak magukról mesélni, referenciaigényük van a szövegeikkel kapcsolatban, de az ő felfogásában „kitörölhetetlen nyomot” hagyott az, ahogyan ő szocializálódott, amikor az volt az érvényes, hogy a nyelv nem utánozza a valóságot, hanem a valóság szerveződik a nyelv mintájára.
Szerinte egyre nagyobb az igény arra, hogy elhiggyük ezekről a szövegekről, hogy állítanak valamit a nyelven kívüli valóságról. „Én nem hihetővé akartam tenni a szövegeket, hanem azt szerettem volna, ha a lírai én eltávolodik tőlem, ha nem szereti, hogy ő Závada Péter” – magyarázta.
A szűkszavú Tandori
Itt a beszélgetés áttért a tárgyias költészetre, ami ismeretelméleti téteket mozgat, és a maga körüli világot, lényegiségeket próbálja leírni, megragadni. Závada Péter elárulta, ő is ilyen verseket szeret olvasni, a költők életrajzi adatai nem érdeklik, kedvencei között említette Nemes Nagy Ágnest és Rainer Marie Rilkét.
Sok szó esett a nagy elődökről, példaképekről is, például Tandori Dezsőről és Oravecz Imréről, akik Petri György mellett előkészítették a hatvanas-hetvenes évek nagy lírai fordulatát. „A szűkszavúság, elhallgatás poétikája alkatomból kifolyólag szimpatikusabb. Nem tudnék ennyit írni, nem is gondolnám, hogy amit leírnék, az érdekes lenne – szerintem ezt Tandori se gondolta, hanem performatíve színre vitte az életét” – hangzott el Tandori Töredék Hamletnek című kötete kapcsán.
Önirónia és a kiabálás kinövése
Egy ponton Závada megemlítette, hogy nem jött könnyen ugyan, de az évek alatt sikerült szert tennie egy kis öniróniára, ma már például el lehet neki olyat sütni, hogy jobbak voltak a versei, amikor rímeltek. Ez az élettapasztalattal jövő lazaság pedig a kötetében is visszaköszön.
Kicsit parodizálja, hogy rossz az emlékezőképessége, de arra is humorral reflektál, hogy az olvasók kitárulkozást várnak tőle.
Úgy folytatta, mindannyiukat megkísérti a narratíva hiú ábrándja, hogy el lehet valamit mesélni, „aztán ez lesz belőle”, utalt ismét humorral és öniróniával a kötetére – de felnéz azokra, akik igazán jó mesélők.
Závada Péter zenészként kezdte pályafutását, az Akkezdet Phiai rapbanda több mint húsz évet ölelt fel az életéből. A vers- és rapzeneírás közti különbségekről megjegyezte: a sok embert, a színpadot, a fesztiválok backstage-eit, a kiabálást ki lehet nőni, de a lírát, az alkotást nem. Megkerülhetetlen probléma volt a két műfaj közötti átjárhatóság, amikor az undergroundból átlépett a „magas irodalom” területére (bár ezt a kifejezést látványosan kerülte), de nem hierarchikus viszonyt lát ezek között, hanem külön szigetekként tekint az undergroundra, az avantgárdra vagy a popkultúrára is.
Závada Péter kötetéből az is látszik, hogy foglalkoztatja a mitológia: „A görög mitológia egy százalékát ismerjük, ehhez képest a magyar mítoszkincs nagyon hiányos. Annyira keveset tudunk a múltunkról, hogy ez okozhat vakfoltokat az identitásban. Kicsit olyan ez a nemzet, mint egy gyerek, aki nem ismeri a saját csecsemőkorát” – fogalmazott.
És egy antik mondakör megidézésével eljutottunk egészen odáig, hogy Phalaris ércbikája, aminek a bendőjében a zsarnok élve égette halálra azokat, akiket el akart tenni láb alól, és jól szórakozott, miközben az áldozat rémülten sikítozott, tulajdonképpen a költészet, az önmagunkkal szembeni kegyetlenkedés metaforája.
A költő magát kényszeríti bele a bikába, azaz a versbe, ahol a haláltusa hangjai élvezhető és befogadható zenévé válnak.
Fotók: Oláh Gergely Máté/Jelenkor Kiadó
