Megjelent Závada Péter új verseskötete! A szövegeket a Jelenkor kiadó gondozta, a kötetbemutatót május 5-én, hétfőn tartják a Három Hollóban, a szerzővel Borsik Miklós fog beszélgetni. A kötetben Závada Péter létrehozza az Éngépet, aki/ami pedig létrehozza a verseket. A forma ismerős a szerző korábbi köteteiből, montázs- és esszéverseket is találunk benne, amelyek lázadnak, lelepleznek, játszanak, de nem tét nélkül. Mutatunk egy részletet belőle!
Závada Péter: Éngép (részlet)
Én vagyok az Éngép, az Éngép én vagyok, az Éngép az mindig valaki más. Hogyan kezdődött pontosan, nem emlékszem, mintha egyáltalán lehetne emlékezni. Vagy nem csak rosszul. Puszta mechanika vagyok, egy síró-, baszó-, emésztőgép. Valaki más helyett mondom ezt is, hogy valaki más helyett mondom ezt is. A kukorica szemeivel látom a morzsoló belsejét. Apám szájszagát érzem a számból. A bizonyosság csak egy távoli kondulás: elsőre, csukott szemmel eltalálni hógolyóval a templomharangot. Faházat remélni, csenevész barackost. Meggyőzni magam a vér ellenkezőjéről.
* * *
A szám súgólyuk, a szöveg átadásának helye, nem hallom tisztán, mit kéne mondanom, de a beszéd úgyis nyilvános akasztás, minden mondat gondosan megfont hurok. Minél jobban hasonlítok magamra, annál ijesztőbb vagyok, minél kevésbé vagyok ismerős, annál otthonosabb, arra törekszenek, hogy össze lehessen minket téveszteni, de épp, mikor kezdenénk hasonlítani egymásra, abbahagyják, mert attól félnek, hogy megsajnálnak.
* * *
Idegen szaga van a nyelvemnek, egy idegen nyelv a számban, valaki másé, meg akarom nyalni. Szórakozott körülményeskedés. Hosszú, csendes. Bemozogja magát középre. Minden mondat. Ha valami működik, miért kezdenék másba? Ez az örökké folytatható elaprózódás megnyugtat. Épp azelőtt alszom el, hogy bemondanák a nevem. Az első néhány lépés bizonytalan, kába, az elhasalás esélyével kecsegtet. A fejem fölötti csomagtárolóból csöpög a víz. Mások is fizetnek felárat a családtagjaik után? Négykézlábra ereszkedem. Velemkorú asztal. A füst kilakoltat. Karcinogén égbolt.
* * *
Én nem másokat bántok, hanem magamat. Ki fogja rajtam mindezt számonkérni? Tudom, hogy nem tévedhetek, de mi van, ha ez maga a tévedés, hogy gép vagyok, vagy hogy a gép nem tévedhet, és ami még rosszabb, mi lesz, ha most az egyszer igazam van? Van még bennem valami emberi, mondják, valahol belül, egy elárvult szerv, célja van, természetes rendeltetése, nem kizárt, felelem, de végül kiderül, hogy egy vakbél, csak egy vakbél maradt, és az is véletlenül, semmire se jó, épp csak begyulladni.
* * *
A prosztetikus kéz megver, fojtogat, véresre simogat a ház körül embert, állatot, míg rá nem szólok, hogy nyugodjon le, takarodjon most már a vackára vissza, majd reggel kap egy fatörzset, amit leháncsolhat.
* * *
Az vagyok a sebnek, mi zsebnek a kabát, de senki langyos kezeire nem áhítozom. Hogy magammal szemben kegyetlen vagyok, még nem jelenti azt, hogy a másik is eleven fáklya. Engem ne vessenek alá a puszta jeleknek, nem vagyok senki hieroglifája. Legyen inkább mérték a binaritás, fémtiszta, acélvillanású, simogasson szelíd szubsztancia, ringasson jól nevelt mélyszerkezet. Elvégre kényelmesebb, mikor hártya választja el a külsőt és a belsőt, az élettelent az élőtől üveglap tartja távol. A konstans határsértés már régóta nem önfeledt pazarlás, csupán a hibrid tőke telhetetlen habzsolása.
* * *
Maradok, aki voltam: valaki más, belakható hiány, felfűtött idegenség. Mikor tükörbe nézek, rögtön látom, a szolga még mindig fontosabb, mint az úr. Én próbálom magam kimozogni a gépből, vagy a gép küzdi ki magát belőlem, a megszakítottság mélyén a felületek folytonossága, hűvös, kemény csillogás a felfakadásban. De, ami előbukkan a sebből, még csak nem is ismerős, egy másik szem a szemem alatt, egy másik íny az ínyem alatt, végül mégis visszatuszkolom a húst, mindig visszasimítom a bőrt, mielőtt kiderülne, ki vagyok valójában. Hazugság nélkül már nem tudnék élni.
* * *
Unásig ismert mozdulatok, szögletes rend, fogókarok kiszámítható szorítása, automatizált forgás a félköríven. Ez is csak modoros nehézkesség, lemaradni magamhoz képest, elesni annak az előnyeitől is, amivel mozdulatlanságom kecsegtetett. Zománcvedlés, tömítésfény, porosodó logika a térközökben, gömbcsuklók, ízületek kopása, dugattyúfáradás, kompresszorgyász.
* * *
A helyes feszítés biztosítása jelzéssel, a futás ellenőrzése a tárcsákon, előbbre állítás a szélekhez képest. Fogak a terpesztésben, vezetés nyomás nélkül, a segédberendezések optimális működtetése, míg a felület vastagsága megemeli a szalagtámasztó görgőt az üresjáratokban.
* * *
Ép, éles, helyesen végtelenített, ha a rés túl kicsi, felforrósodik, elszakad, szalagszélesség, szalagvastagság, a munkaműveletre alkalmas paraméterekkel.
* * *
A furat hézagmentesen ráillesztve a tengelyre, forgásiránnyal ellentétes menet, megfelelő távolság a kiterjedésben. Acél hasítóék, csatlakoztatva a por- és forgácselszívó rendszerhez, a térközök optimális mélysége, vezetővonalzó beállítva. Kötelező keresztirányú ütköztető, keményfém betét, a fogosztást és a késlépést egymáshoz kell hangolni az optimális eredmény eléréséhez.
* * *
Rétegek határán, párhuzamos síkok mentén, ott, ahol a szerves találkozik a szervetlennel, tépem, kaparom, mígnem ráébredek, ez nem a szabadságolt templomszolga, nem az ügyeletes díjbeszedő, még csak nem is a jónevű cserzővarga, végig az apám volt a bőröm alá temetve, végig az apám, jó, de akkor belé kicsoda?
(Nyitókép forrása: Jelenkor kiadó Facebook-oldala)
