A Megtartó erő egy magyar-sváb iparoscsalád életét rekonstruálja. Illés Klára idős szüleivel készült izgalmas életútinterjúit dokumentumok, levelek, naplóbejegyzések és visszaemlékezések egészítik ki. Így bontakozik ki egy jellegzetesen XX. századi történet: a mindennapi küzdelem a szegénységgel, a kitelepítés, a katonaság és a jogfosztottság hétköznapjai; mindeközben a mobilitás lehetőségeinek keresése. A Megtartó erő megrázó és eleven mikrotörténeti olvasmány.
Illés Klára 1954-ben született Csatkán, népművelő. Kulturális területen dolgozott a Ferencvárosban és a Fővárosi Önkormányzatnál.
Illés Klára: Megtartó erő (részlet)
Egy parasztcsalád vége
1949-ben ősszel történt, hogy nem volt munka semmi Csatkán, így sok másokhoz hasonlóan én is feljöttem Budapestre.
A Kati nénémnél a Damjanich utcában voltam, és mondtam neki, hogy nem akarok ott lődörögni, szerezzen nekem állást. Őneki mindenfelé volt ismeretsége, azzal ő beprotezsált éngemet a Bánékhoz, a Mozsár utcába. A Fővárosi Operettnek volt az a színészbejárata tulajdonképpen, és én ott házvezetőnő lettem, meg minden. A lányuknak, a Terikének a társalkodónője. Ez a lány velem egyidős volt, vagy fiatalabb, úgy tizenhat-tizenhét éves. Úgy találták. A Bánéknak mindkét fiúgyerekük elveszett Auschwitzban, aztán egyszer a küszöbön találták ezt a kislányt, kérdezték: Hogy hívnak?, mondta: Bán Terike – hát hogy éppen őhozzájuk passzút, hát így fogadták őt örökbe.
A Bánéknál én főztem, én takarítottam, mostam, mindent csináltam délelőtt, délután meg a Terikével strabancútunk az Operettben.
Le a pincébe, föl a lépcsőházban, szaladtunk jobbra-balra, futkároztunk. Az Operettnek a Mozsár utcai bejáratát használtuk, ott volt a szolgálati lakásuk a Bánéknak, ott jártak a színészek is, Honthy, Németh Marika, a Latabárok, Zentai Anna, ezeket mind jól ismertem. A színházba is elvihettem a Kati néniéket meg a rokonságot, így tudtam egy kicsit törleszteni a sok jóságáért. Ha új darab volt, volt úgy, hogy nyolcan, tízen is jöttek, mindig megmondta az asszonyom, hogy oda üljenek, ahol nem foglalt a hely. Én bekísértem őket, a jegyszedők meg leültették őket, nem volt semmi gond. Szerettem ott. Terikével meg minden előadásra bemehettünk, akár az első sorba is. Nem tudom pontosan, mik voltak a Bánék ott, ruhákkal is foglalkoztak, mert néha fogadtak varrónőket, és ott tele volt minden ruhával, ott csinálták a gyönyörű operettekhez a ruhát. Délután, ha nem volt ott senki, én is fölpróbáltam a színésznői ruhákat, aranycipőket. Ott parádéztam magamba. Jó világom volt náluk énnekem. Egyszer volt egy eset. Kiszakadt a liszteszacskóm, és én meg kiráztam a lisztet az ablakon. Mondja az asszonyom: „Te Klári, esett a hó az éjjel?” Mondom: „Nem esett, nagyságos asszony, hanem kiszakadt a zacskó, és kiömlött a kűre a liszt. Én meg összesöpörtem, azt kilöttyentettem.” Nem gondútam, hogy ki fog nézni az ablakon. Az Operettnek ott meg olyan lapos teteje volt, mintha fatető lett volna, ott fehérített a liszt. De nem pörűt velem semmiér se.
Egy délelőtt vagy délután, elvégeztem és a szobámban olvasgattam, aztán jött a nagyságos úr, és odaült mellém, és elkezdett taperúni.
Hát én megijedtem, aztán elmeséltem a nagyságos asszonynak. Az szegény sírt, de aztán mondta, hogy ha bántani akar, csak szóljak. De aztán már többet nem bántott.
1950-ben jöttünk haza Pestről csatkaiak karácsonykor. Kisbérről jöttünk vagy húszan gyalog, mert akkor még nem volt busz. Szógátunk, lányok, meg tanultak ezek az én korombéli legények szakmát Pesten. Ki asztalosnak, ki szabónak, ki lakatosnak. Itt akkor Csatkán volt egy nagyon rendes pap.[1] Szervita rendi szerzetes volt, aki azt mondta, hogy nem lehet ezeket a fiatalokat elkallódni hagyni. Ezek a háborúban mint leventék nemigen vótak jelen, a huszonnyolcasok, harmincasok. Hát ez a páter ezeket mind, akiknek kedve volt, elvitte Pestre. Úgy kerültek Pestre: Somogyi Imre, Lákics Feri, Lakics Laci. Ezek a fiúk a szervita rend kollégiumában laktak, és tanulták a szakmájukat. Hát, ezek jöttünk hazafelé akkor karácsonyra Csatkára. Nyakig érő hóba mentünk, egymás lépísibe köllött lépni, nekem volt akkor a félcipőn kívül egy jó új fényes gumicsizmám, én törtem az utat. Talán éjfél is elmúlt, mire hazaértünk, de vidáman voltunk nagyon. Másnap délig aludtam. Estefelé jött az Illés Gyula hozzám, és hozott ajándékot, egy üveg édes likőrt meg egy körtebefőttet. Mondtam neki, hogy nekem ez nem kell, és mutattam neki az ujjamat a gyűrűvel. Azt mondta, hogy az nem lehet, hogy én már nem szeretem őt. Mondtam, nekem nem kell őtűle semmi, és hagyjon békén, én rendes fiúval jártam akkor, aki igen szeretett és tisztelt.
Ezután nem sokkal Gyula eljött utánam Pestre, és mindent mondott arra a fiúra, és én hülye, gondoltam, jó, hát akkor kezdjük újra.
Mézeskalács szívet küldök neked
tükör lesz a közepén.
Hogyha beletekint huncut szemed,
reád kacagok én.
Az a mézeskalács az én szívem,
s az én lelkem a tükör.
Az írás a szívem, neked üzen
igaz szeretetről.
[1] Németh Alajos szervita szerzetes 1944 és 1950 között szolgált plébánosként Csatkán (lásd Fekete József: A szervita rend magyarországi története 1867–1950, doktori disszertáció, Budapest, ELTE, 2009, 101, http://doktori.btk.elte.hu/hist/feketejozsef/diss.pdf, letöltve 2020. november 18.).
