Fotó: Valuska Gábor
A Biblia volt az első könyv Visky András életében, az édesanyja olvasta fel neki és testvéreinek. Egy nagy református családba született, édesapja, Visky Ferenc lelkész volt, akit 1958-ban 22 év börtönre ítélt a román kommunista hatalom, ebből hatot le is ült, közben a családot internálták (a Visky család történetét szépen bemutatta az On the Spot csapata, érdemes megnézni az 50 perces riportfilmet). A Bibliában sokszor ismerte fel saját családja történetét, a mai napig a legfontosabb könyv számára. A Kolozsvári Magyar Színház művészeti aligazgatója, drámaíró és rendező, akinek munkáit nemcsak Romániában és Magyarországon, hanem Amerikában is bemutatták. Nevezd csak szeretetnek című kötetének verseit egyfajta naplóírásnak tartja, amelyek párbeszédbe lépnek a Bibliával és annak hagyománytörténetével. Meztelenség-eseményről, határátlépésekről, a nyelv határairól és a Bibliáról beszélt nekünk, illetve arról, hogy a rendszerváltáskor a történelmi egyházak nem segítettek abban, hogy a mindennapi ember megbocsájtásban részesüljön.
Visky András: Nevezd csak szeretetnek
Jelenkor, 2017, 133 oldal, 1999 Ft
Nevezd csak szeretetnek a kötet címe. A Biblia felől olvasva elég konkrét jelentéstartalma és hagyománya van a szónak, de másfelől nézve azt mutatja meg, milyen problémákat jelent felismerni a szeretetet. Hogyan változott meg ez a fogalom?
Sokáig kimondhatatlannak gondoltam ezt a szót, hogy szeretet, éppen azért, mert eldöntöttnek tűnik, de éppen maga a szó üresedett ki. Hozzá kell tennem, hogy a kötetcím az én javaslatom szerint nem ez volt, a kiadó nagyon hatékonyan és nagyvonalúan lebeszélt arról a címről, amit én javasoltam. Amikor elkezdődött a beszélgetés a kötet szerkesztőjével, Csordás Gáborral a címről, ő javasolta ezt. Számomra ez nagyon meglepő volt, minthogy ez egy sötét könyv. A Nevezd csak szeretetnek egy olyan vers kontextusában szerepel, amelyben az a kérdés vetődik fel, hogy vajon a bosszút lehet-e szeretetnek nevezni. Én megadtam magam, elfogadtam a címet, mert akkor a kötet egésze értelmezheti ezt a számomra bizony nagyon nehezen leírható szót, ráadásul Adventben, a szeretet ünnepe kapujában, amikor talán a legkevésbé értelmezhető.
A szeretetet önállóan is meg lehet fogni, vagy csak valamihez képest?
Például az ítélet szónak néha áldás az értelme, vagy igazságtevés. A Godot-ra várva utolsó jelenete az utolsó ítélet reményében épül fel. Olyan pillanatban íródott a Godot, amikor teljesen összezavarodott a nyugati kultúra a tekintetben, hogy létezhet-e egyáltalán igazságtevés, igazságot lehet-e egyáltalán szolgáltatni mindazoknak, akik egy elképesztő őrület áldozataivá lettek. Ez a kérdésfeltevés még mindig szorongást okoz a nyugati kultúrának. A szeretetet én nem viszonyszónak látom, és nem is szónak, hanem beteljesülésnek, megtörténésnek. A Nevezd csak szeretetnek épp azért lehet ennek a könyvnek a címe, mert a különböző viszonyokban megtörténő váratlan beteljesüléseket írhatja le.
A kötet első verse nem sorszámozott,magában áll, köszönti az olvasót. A versben idézett bible black kifejezés mit jelent az ön számára? Régen fekete bőrkötésben jelent meg a Biblia, a másik jelentése a sötétséget és gonoszságot hívja elő.
Nagy története van Dylan Thomas sorának (“starless and bible black”), amit aztán a King Crimson egy nagyon szép dalban folytatott. Mivel én ebbe a kötetbe leginkább Biblia-átírásokat gyűjtöttem egybe, de talán a korábbi verseskötetemben is, felvetődött bennem a bible black mint jelzős szerkezet kötetcímként, a szent kétarcúsága bonyolult kétarcúságára utalva. A szentet iszonyatnak is érzékelhetjük, a szent valamiféle kiáradását pedig az establishment kikezdésének. A bible black ebben az értelemben nagyom mélyen érintett meg engem. Egy kultúrának az alapító narratívája egyszerre szörnyűséges és nyitja meg az időt, és lehetővé teszi, hogy önmagunkkal szembenézzünk. A Bibliát én egy cenzúrázatlan szövegnek tartom, amiben elképesztő történetek vannak, amik Isten- és megváltás-történetként állnak elénk. A szentség a meztelenné válás eseménye lett számomra, ezért is emeltem ki ezt a Dylan-mottót a kötet elejére. A versnek kell megcsinálnia valahogy ezeket a meztelenség-eseményeket, a versnek kell elvinnie a nyelvet a saját határáig. A jelentéseket oda kell kényszeríteni a határokig, és, ha lehet, az olvasót is, és az író is, ha szerencséje van, valamilyen önszemléleti határhelyzetbe kényszerül a szövege hatására.
A Biblia az első és legfontosabb könyv, amit az édesanyja esténként olvasott fel önnek. A Bibliában rendszeresen saját családja történetére ismert. Szent szövegként vagy történetgyűjteményként gondol a Bibliára?
Sokkal inkább kérdésfeltevéseket lehet találni benne, mint magától értetődő válaszokat. Számomra mindenek előtt valóban a saját történetem korpusza volt a Biblia: egy fogság, egy várakozás, szabadulás- és vándorlástörténet, és a megérkezés valamiféle ígérete. Mindenek előtt ez volt. Mivel az anyám hangján hallottam először, amibe belevegyült a hiányzó apa mint valamiféle isteni hang is. Olyan szöveggyűjtemény lett és maradt számomra, ami egy rendkívül nyitott és önmagát megújítani tudó világértelmezés. Már csak azért is, mert mi a Szentírást nem a saját nyelvén olvassuk, hanem fordításban, de ezt a fordítást én nem nyelvi eseménynek tartom, embereket látok magam előtt, akik az életük egészével hozzáférhetővé tették számomra az írást. Tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy összefüggő-e az emberi történetünk, egy embernek vagy emberi közösségnek a története. Muszáj hozzátennem ehhez, hogy olyan szöveggyűjtemény ez, ami testi tapasztalatként tette számomra majdnem magától értetődővé, hogy nincs egyéni történet közösségi történet nélkül, és nincs közösségi történet egyéni történet nélkül. A kettőt nem lehet kijátszani egymás ellen. Az nem úgy van, hogy kezdetben volt az egyén, majd lett a közösség, tehát ha nincs egyén, nincs közösség sem. És az sem úgy van, hogy kezdetben volt a közösség, majd lett az egyén. Valahogy úgy van, hogy elgondolhatatlan ez a kettő egymás ellenében. A kettő egymásban gondolható el. Ez azért fontos nekem, mert mégis ezeket a kijátszásokat és kisajátításokat tapasztaljuk a a mindennapi életünkben. A személy- és a közösségelvű magatartást összebékíthetetlen, törzsi konfliktusoknak éljük meg.
Az édesapja hosszú évekig fogságban volt, édesanyja a Biblia felolvasásával egy másfajta Atya történeteit meséli el. Ezzel próbálta pótolni a hiányt?
Semmiképp sem tudta pótolni, és nem is így olvasta fel az Írást, hogy valamiféle pótlék legyen, de a várakozást fel tudta fokozni. Egy ilyen mindennapi szertartásban élni azt is jelenti, hogy jelentések tagolják az ember mindennapjait. Én nagyon sokra tartom azokat a közösségeket, amelyek a gyermekek életét fel tudják fűzni egy szertartásrend szerint, mert akkor a gyermekeknek például nem kell tanulniuk, a tanulás életformává válik. A tanulás nem kívülről támasztott igény lesz, hanem a közösség belső működése. Persze ahhoz, hogy a szent szövegnek az olvasása például a humor végtelen forrásának is bizonyulhasson, és hogy az asztali beszélgetéseken közösen értelmezzük, kellett az apám kiszabadulás és megérkezése közénk. A legtüneményesebb történetek gyűjteménye maradt számomra a Szentírás. József és testvéreinek a története nem csak egy családéA bosszúállások vagy a megbocsájtások, az egymásra találásnak, az elodázott felismerésnek vagy egymás leleplezésének az elképesztő gazdagságú történetei sorakoznak egy más mellett. Ha meg az evangéliumokat olvasom, akkor az egymáshoz képest való pontatlanságuk elképesztő gazdagságot mutat számomra, mert azt látom, hogy párhuzamos történetek születtek, amiket nem összeesküvések hozták létre, hanem a történetek elmondhatóságának a nehézsége. Amint emberi ügyetlenségeket látok ezekben a szövegekben, a kinyilatkoztatás korpuszában, az nagy örömmel tölt el engem, mert akkor a szent nem egy antiszeptikus, embertelen, hatalmilag konrollálható tisztaságot jelent, hanem a valóság felismerésének és magunkhoz vételének az útját, gyakorlatát és mindennapi szertartását.
A kötetben nemcsak a Bibliával, hanem más irodalmi szövegek szerzőivel is párbeszédbe lép. Verset ajánlott Röhrig Gézának, Kertész Imrének, Ascher Tamásnak, illetve Balassa Péter vagy Borbély Szilárd szöveg szinten is szerepel. Ha Biblia a könyvek könyve, akkor lehet általánosítani, hogy a nyelv, az irodalom, az írás és az olvasás azt jelenti, hogy folyamatos párbeszédben kell lennünk a szövegeinkkel, hagyományainkkal?
Azt nem tudom, hogy kell-e, de abban biztos vagyok, hogy nekem nem lehet másként. Előttem csak ez az út van, a kell szótól félek egy kicsit, mert azt látom, az olvasás rítusai megváltozóban vannak, a legfiatalabb gyermekem telefonon olvas, vagy mindenféle digitális módon veszi magához a szöveget. Ami azt is jelenti, hogy nem ugyanaz a szövegtapasztalata, mint nekem vagy hogy például nem biztos, hogy egybefüggő történetként érzékeli az őt körülvevő világot, mint én. A világot szövegként felfogni – vagy a világot úgy látni, mint a formátlanból létrejövő forma, amit a szöveg, a beszéd, egy első megszólalás és megszólítás hoz létre –, számomra kimeríthetetlen inspirációforrás. Az egyik médiafilozófus nagy meglepetésemre azt mondja, hogy a kultúrának a különböző eseményeit úgy tudjuk adekvát módon értelmezni, ha versolvasás napi gyakorlattá válik a számunkra, mert a vers elviszi a nyelvet a maga határáig, miközben a kép hajlamos elfedni, behelyettesíteni a valóságot.. A kép nem határhelyzeteket szül, hanem rétegeket hoz létre, amelyek ráterülnek a valóságra, szerinte tehát föl kell tépni ezeket a képeket, kifejezetten ikonoklaszta, képromboló módon ahhoz, hogy eljussunk a valóságig. Az irodalom és az olvasás ebben az értelemben sokkal erősebb aktivitásra hívja meg az embert a saját környezete megértésében és alakítására.
A Neved betűi pixelek című versben említi, hogy a digitális világban eltűnhet az írás. Az eszközök változnak, de végeredményben ugyanazt a szöveget olvassuk.
Nem vagyok meggyőződve, hogy a szöveg ugyanaz. Nemcsak az olvasás jön szóba egy szöveggel való találkozásunk eseményében, hanem a testi tapasztalat, ami az olvasást kíséri. Én szoktam hangosan felolvasni magamnak a saját dolgozószobámban, mert a hang egészen más megértése a szövegnek. Kertész Imre Kaddis egy meg nem született gyermekért című könyvét többször is felolvastam magamnak, mert mindegyre rávesz, hogy hangosan olvassam. Amikor egyszer a Kaddist a diákjaim azt mondták, hogy egy szót nem értenek belőle. Talán egy valódi könyvet, egy igazi feladatot tartanak a kezükben, mondtam nekik, hiszen a szöveg első olvasatra való megértése kifejezetten depresszív depresszív tapasztalat számomra, mert azt a látszatot kelti, hogy önmagunk és a világ megértése valamiféle szórakoztató és elmés keresztrejtvény megfejtéséhez hasonlít. Rávettem a diákjaimat,, hogy hangosan olvassák el, és hogy próbáljanak erőt venni magukon: ne engedelmeskedjenek a testüknek, fogják fel az olvasást feladatnak . Elsőre nem „megérteni” kell a szöveget, hanem be kell lépni a világába, át kell lépni a szöveg küszöbét, és ha világszerűen komplex, akkor persze, hogy nem érthető, de a szöveg életévé válva érzékelhetővé válik a szöveg világa: a megértés ebből fog következni, és nem fordítva. Két napra rá visszajöttek, és többen is azt mondták, hogy értik, amit mondok. Jól lehet látni, hogy meddig lehetséges fenntartani a figyelmet egy osztályban, ötven percig biztosan nem. Aztán javasoltam, hogy tanulmányozzuk a saját figyelmünk esélyeit és lehetőségeit: nézzük meg együtt az Andrej Rubljovoteredeti változatában, ami 3 óra 25 perc, nem állítom meg a filmet, készüljenek fel rá, hozzanak szendvicset és vizet magukkal, Induljunk el ez úton, de ki is szállhatnak a figyelem-maratonból, ha nem bírják – el is mentek többen. Viszont arra jutottunk ezután a kísérlet után, hogy a műalkotás elkülönböző definíciója a piaci termékhez képest valahol az idő körül található meg. A műalkotás az idő érzékelésével bánik valamilyen módon, ezért a műalkotás magában foglalja az unalmat is, és abban is részesíti a befogadót. Hiszek abban, hogy a műalkotás szemben áll a fogyasztói attitűddel, magamra hagy, szembefordít önmagammal, szétver, eltaszít, nem enged el, visszahív és létezés-tapasztalatban rászesít.. A valódi műalkotás egész emberként tekint rám, és én teljes emberként ismerek magamra benne. .
Sokféle szerkezet, hangütés és stílus jelenik meg a kötet verseiben. Az egyik helyen azt írja, „majd amikor a versek végére ért és azt mondta, hogy nem akarnak versek lenni, hallod?” A versek hogy találnak formát ebben a sokszínűségben?
Azt hiszem, én azzal a kísértéssel küzdök folyamatosan, hogy túlírok dolgokat. A nyersességet megszelídítem, kifésülöm a hajból a korpát. A könyv egészének egyetlen könyv megírását kellene felidéznie az olvasóban, de ez a könyvem és a korábbi, A gyáva embert szeretsz egymást írják tovább, egymásra tekintenek. Egészen furcsa és váratlan, hogy a szeretet mindkettő címében megjelenik. A vers számomra a naplóírás egyfajta formája. Elég sokat utazom, több vers is szerepel a könyvben, amit repülőn írtam. Ezek a szövegek úgy naplószerűek, hogy egyébként nem írok naplót, de folyamatosan jegyzetelek. Egy könyvet mindig magamévá teszek, telefirkálom jegyzetekkel, nem is tudom kölcsönadni utána. A verseknek sokszínűség valószínűleg ebből is fakad, hogy hét vagy nyolc évnyi verset tartalmaz a könyv. Vannak olyan versek, amiket a drámáimból metszettem ki, a legtöbb darabom a szabadvers közelében születik. Sokkal inkább a formának engedelmeskednék, , mint valamiféle szövegen kívüli elvárásnak.
„Erről is Isten jut eszembe, mint mindig, amikor nem saját nyelvemként érzem a saját nyelvemet”. Mi a különbség a két nyelv között?
Van egy beszélgetőkönyvem, aminek Esterházy írta az előszavát, ő azt mondja, hogy nekem mindenről Isten jut az eszembe, és milyen veszélyes ez. Ha valaki állandóan farkast kiált, azt felfalják a farkasok, de nemcsak őt, hanem a környezetét is. Öntudatlanul is abban reménykednék, hogy engem Isten fog fölfalni? Az Isten- és az Apa-figura rettentő közelségéről van szó, azt hiszem. , Egyszerre a világról, amelyet Isten mintha magára hagyott volna, és az Apáról, aki meghal, kihűl, elnémul és engedi, hogy földbe temessék. Elég borzalmas valamennyi részlete. Valamiféle elodázott és kélekedő kinyilatkoztatásra gondolok, valamiféle megszólíttatás-deficitre, ami engem mindegyre visszavisz a Bibliához. Ezt a szövegkorpuszt, a kinyilatkoztatás dokumentumának tekinti a nyugati kultúra, vagy legalábbis annak tekintette sokáig nekem meg olykor túl szépnek tűnik ez a történetegész, máskor meg persze valóban nagy meglepetéseket tud okozni a nyersessége, szilánkossága, szikrázó élei. Amikor írok vagy beszélek, néha nem a saját nyelvem ízét érzem a számban, nem a saját szavaimat mondom ki, sőt ugyanúgy hadonászok, meg adom elő szenvedélyesen a magamét, mint az apám. Olykor megrémülök, , hogy vajon kinek az életét is élem én.
Egy helyen azt írja, hogy próbálja meg a saját életét élni. Az apai örökség, a név továbbvitele milyen nehézségeket vagy terheket jelentett az ön számára akár alkotóként, akár családapaként?
Úgy alakult az életem, hogy több egészen kiváló és finom szellemű terapeuta, pszichológus és pszichiáter vesz körül. A velük való beszélgetések során értettem meg – tekintettel arra, hogy már nyolcéves voltam, amikor megismertem apámat –, hogy az apahiány és a várakozási időszak belekényszerített valamiféle jóság-drive-ba, hogy a jóság rettentes, iszonyatos tehere nehezedik rám, és állandóan a jóságomat akarom bizonyítani, ami például a konfliktuskerülésben mutatkozik meg. . Mint az alkoholista szülők gyermekei, én is ilyen vagyok, előbb-utóbb jóság-projekteknél kötünk ki, és bármit is teszünk, úgy viselkedünk, mint a szociális munkások. Én viszont az irodalomban, annak legalábbis a közelében kötöttem ki, amiért persze az apám az igazi bűnös. Talán akkor lázadtam fel, amikor a színházban kötöttem ki. Egy puritán protestáns családban felnőni és színházat csinálni, igazi delictumnak számít a konzervatív protestáns körökben mindmáig, és ezt elég későn tudta apám is és anyám is elfogadni Pedig az is az apámból van, hogy ne szavakkal értelmezzük a szavakat, hanem a megcselekedett szó legyen a szó valódi értelmezése, amikor a szó ételmezi és beteljesíti önmagát. Tulajdonképpen egy folyamatos harc ez, és én ebben a küzdelemben és megajándékozottságban élek egyszerre. A családregényemet írom, talán végre jövőre befejezem. Az is lehet, hogy nem egy könyvet írok, hanem kettőt, majd kiderül. Valódi feladat, igazi lelki gyakorlat, a meztelenné válás napi őrülete. Harmonikussá teszi az éveimet a nap írás, mert olyan dolgokkal szembesülök, , amik meglepetést okoznak: ajtók nyilnak meg a lelkemben, ismeretlen valóságszeletekkel szembesülök, amikor kezembe kerül egy-egy dokumentum.
A kötetben néhány vers aktuálisabb közéleti témát is érint: a hivatalnok meztelensége, a ragyavert költők, a 25 éves rendszerváltás. Milyen volt az ön számára ez a 25 év?
Számomra nagyon fontos költő Allen Ginsberg, és az ő révén Walt Whitman. Az ő költészetükben látom azt, hogy lehet görcsmentesen nyúlni aktuális témákhoz. A, talán, legpolitikusabb vers az Üvöltés első sorával kezdődik és a Ginsberg-verset helyezi át a kelet-európai rendszerváltás közegébe. Abból a felismerésből született a vers, , aminek talán lesz valami folytatása is, hogy az én nemzedékem biztos az árulásban él, a mi nemzedékünk az árulás nemzedéke. Mit tettünk, hogyan éltünk mi az elmúlt negyed század alatt, hogy most a szabadság felismerhetetlen romjain járnak az utánuk jövők. és nem az árulásról beszélünk, nyelvünk az árulás elfedése nyelvévé lett.
Nem az írástudók klasszikus árulásáról beszélek, hanem arról, hogy a kezdeti eufória után mi tudatában voltunk annak, hogy mi történik, és hogy semminek nincs vége, azok vagyunk mindannyian, akik 89 előtt voltunk, ne fordítsunk hátat tehát önmagunknak. 1989-ben nagyon nehéz helyzetben, egy gyermek elvesztése után voltam, talán a legborzalmasabb tapasztalat vetült a rendszer összeomlásának a boldogságába. De tudatában voltunk annak, hogy a szabadságot nem mi vívtuk ki, az ölünkbe tették, a fejünk fölött dőltek el dolgok, és hogy ez nem a mi szabadságunk, annak a megszerzése még hátra van. Ebből az következhetett volna, hogy nagyobb gyanakvással éljünk magunkkal szemben, de ez nem következett be. A mostani komcsizást példáual öngyűlöletünk reflektálatlan elrejtése, nem egyéb, magát a tárgyat ugyanis, azt hogy mi történt valósában velünk, és mi hogyan is történtünk, meg sem érinti. Megkérdezte nem régen egy közeli ismerősöm, az On the Spot-filmsorozat rólam készült része után, hogy miért nem beszéltem a mi üldöztetésünk időszakáról, és hogy ő miért nem tudott róla. A kilencvenes években a szenvedésbiznisz uralta a közbeszédet, és nem tudtunk, mert nem is akartunk különbséget tenni a sérelem és a valóságos szenvedés között. Én meg arra jutottam, hogy nem tudom szenvedésnek nevezni, amin átmentem. Hetedik gyerekként engem hat testvér védett, jó oldalra kerültünk, de én nem a saját döntésemből kerültem az igazak közé lett papírom arról, hogy a rendszer ellensége vagyok, A szenvedésem és a szenvedésünk számláját nem akartam elszámolni, hiszen hát kinek is nyújtsam be? Paradox módon Magyarország mintha még nehezebb helyzetben volna, hiszen, ha jól látom, a puha diktatúra nosztalgiájában él. Váratlan fordulat, az én nemzedékemnek el kellene végeznie az önmagával való szembenézés munkáját, ebben biztos vagyok. A szabad és félelem nélküli z elszámolási kísérleteket nem, viszont a bűnbakképzési kísérleteket nagyon is látom. Tulajdonképpen a diktatúrának a jól megtanult létmódjában kezdünk élni: vannak rosszak, vannak jók, világos határokat próbálunk húzni olyan etikai kérdések tekintetében, amelyek termászetüknél fogva nem teszik lehetővé ezt. Saját történeteket kellene tudni elmondani, a saját történeteket ugyanis a hallgatás övezi, és ebben borzasztó nagy felelőssége van az úgynevezett történelmi egyházaknak is. Valahogy el kellene számolni azzal a lelkiismereti ballaszttal, hogy kevéssé segítették a mindennapi embert, hogy a megbocsájtásban részesüljön és megbocsásson önmagának. Senki nem bízott a megbocsájtás lehetőségében és valóságos katarzisában, következésképpen belezuhantunk a pusztító hallgatásba és az agressziv kinyilatkoztatásokba. Most meg a politikusokra borítunk mindent, pedig ők is mi vagyunk. A meg nem élt katarzis bizony súlyos és veszélyes öngyűlöletet okoz. Néhány hete Bence fiam és Dóra lányom csillogó szemekkel tüntettek Kolozsvár utcáin, az ország a mienk, kiáltották ők is románul, hogy érthetőbb legyen.
