Barátságunk és szellemi társ mivoltunk is valahol az egzisztencialista gondolkodás körül fogalmazódott meg - kezdte a beszélgetést Dr. Kőváry Zoltán annak apropóján, hogy szerinte Tisza Kata bátran nekimegy azoknak a témáknak, amik az emberi létezés legnehezebb dimenzióihoz tartoznak. A filozófiában, az irodalomban és a pszichológiában egyaránt megjelenő egzisztencializmusra jellemző, hogy a szerző tisztában van a saját érintettségével, Tisza írásaiban pedig megfogalmazódik, hogy egyszerre alanya és tárgya is a szövegeinek, fontos számára a köztes létezés állapota. Tisza ennek okaként elmondta, hogy szerinte az a normatív elvárás, hogy a felszín mögött nagyon is meglévő nehézségeket ne vállaljuk fel, ne vegyünk róluk tudomást, ám ő nem hajlandó ezt a játékot játszani. Ez arra is kihat, hogy
nem akar abban a hamis szerepfelfogásban maradni, ami szerint a segítő szakember érinthetetlen és mindentudó.
A saját életében Tisza azt tapasztalta, hogy hiába próbálunk normálisnak tűnni, ez nem fog sikerülni. A származása miatt sem a családja, sem a társadalom elvárásainak nem felelt meg, majd amikor elkezdett ezzel szakmailag is foglalkozni, a szociálpszichológia segítette őt nagyon abban, hogy rájöjjön, létrehozható a szabad identitás és nem kell mindenáron beilleszkednie oda, ahova nem tartozik. Ez vonatkozik arra is, hogy tudja, hogy alkotóként nem sorolható egyértelmű kategóriákba – az is egy küzdelmes folyamat eredménye volt, hogy rájött, hogy az írásaival nem kell a már meglévő keretekhez igazodnia, az is hiteles, amiben ő hisz.
Szerzőként Tisza számára fontos a pszichológiai háttér, de mindig ki is tágítja annak tereit a filozófiai segéd- és határterületek irányába, hogy ne csak a száraz tudományosság jelenjen meg a szövegeiben. “Valójában a történetek nyitják ki az emberek valóságát, érzelmi világát, ezért utaznak a könyveim az emberi történetek, az ismeretterjesztés és tudományosság között. (...) Ezt a két világ közötti mozgást már nem akarom levedleni, elfogadtam identitásként, hogy van egy ilyen marginalizált lét, ami tulajdonképpen akár szerethető is lehet.” Az is felszabadító erővel hatott rá, mikor alkotóként rájött, hogy nem a belső valóságot kell a formákhoz igazítani, hanem a formának kell lekövetnie a belső valóságot.
“Az volt az irodalmi és szakmai felnőtté válásom, amikor ezt megengedtem magamnak.”
Az írás egyfajta szeleppé is vált számára, egy saját kis “gumiszobává”, amiben megélhette a szabadságát. A kötet témájához, a függőséghez kapcsolódva azt is kiemelte, hogy ha nincs ilyen konstruktív szelepünk, ha tiltunk, lefojtunk magunkban, akkor az megbosszulja magát, mert összeadódik és valahol máshol, sokkal durvábban és károsabb formában robban ki. Ő is próbálta magát “elzárni az írástól”, de fizikai tünetei lettek, úgy érezte, megfullad nélküle. Mivel a munkája során rengeteg emberi történettel találkozik, az írás abban is segít neki, hogy kezelje azokat az érzéseket, amik akkor születnek meg benne, miközben a másikra figyel.
Az írásban megtörténő kitárulkozás kapcsán Tisza elmondta, hogy mint minden függőségnek, ennek is van destruktív és konstruktív oldala. Ami kis dózisban éltető, vagány, közösségi élmény és szorongáscsökkentő, az egy határon túl pont ezeket az építő minőségeket vonja meg tőlünk, míg végül a kontrollt is elveszítjük és a rabjává válunk. Bár az egyéni határok máshol húzódnak, a veszélyzónát a végletekben találjuk: a totális kitárulkozás rendkívül sebezhetővé és céltáblává tesz, a hallgatásban viszont semmilyen kapcsolatunk nem lesz a saját valóságunkkal. Tisza szerint az egyensúly a kulcs: szükség van arra is, hogy “meglevegőztessük ezt a rést magunkban”, és arra is, hogy néha “behúzzuk az ajtót” és saját magunk legyünk. Neki nagyon kellett az a tíz év csönd, amikor megtanulta azt a szakmai hátteret, aminek segítségével már megfontolja, hogy mit vállal, meddig megy el – valamint az is fontos számára, hogy azzal, amit csinál, másoknak is adjon, akár eszközt is ahhoz, hogy egy hasonló szabaduló útvonalat bejárhassanak.
Ezen a ponton szóba került a pszichológia popularizálódása, amiben Tisza az előzőekhez hasonló kettősséget lát. Egyfelől örömtelinek találja, hogy megindult a társadalmi diskurzus, hogy mennyi mindenről lehet beszélni és mennyi olvasnivaló elérhető, másfelől problémának tartja, hogy ma már a hétköznapi beszélgetéseinkben is folyton diagnosztizálunk, elemzünk. “Szinte eltűnik a mindennapi kapcsolatainkból a spontaneitás, a játékosság, az, hogy a pillanatban vagyunk, és rögtön bekapcsol az állandóan dolgozó, diagnosztizáló agy.” Azt is elmondta, hogy ő nem szeretné kiszolgálni ezt a “pszichopop” hullámot, és nem akarja mindenkinek megmondani, hogyan éljen. Szerinte a segítő szakembereknek most az a feladata és a felelőssége, hogy visszaadják a szakma intimitását, hiszen
a valódi munka csak ebben a belső intimitásban tud megtörténni.
A kötet alcíme Emberfüggések és szabadulások, Tisza pedig elárulta, hogy az előbbi kifejezés kapcsán volt egy kis vitája a szerkesztőjével, aki azzal érvelt, hogy félrevezető lehet, hiszen nincs ilyen szakszó. A szerző viszont nem akart agyonhasznált, terhelt diagnosztikai fogalmat használni, ráadásul játékosan pont arra akart rámutatni, hogy mik azok a helyzetek, amikor a másik ember a szer. Amikor a szorongásunk csökkentésére használjuk a másikat, és sérül az egyén autonómiája.
Példának hozta a Kőváry számára is érdekes familizmus jelenségét, amikor a társadalom legitimációját évezi a kívülről tetszetős család. Csakhogy a családokhoz közel lépve folyamatos határsértéseket is láthatunk, amikor a szülő rátelepszik a gyereke életére, mindenbe beleszól, nem engedi dönteni, leválni, bünteti a szabad akaratáért – pedig a jó szeretet éppen hogy levegőhöz juttat és szabadságot biztosít a másiknak. Tisza kicsit később felhívta a figyelmet, hogy a párkapcsolati erőszak esetei azt is megmutatják, hogy
a függő viszonyokban nem engedélyezett vállalni a kapcsolat nehézségét, nem szabad autonóm határokat húzni, mert az agresszív vagy passzív-agresszív büntetést vált ki.
Tisza szerint – nagyon leegyszerűsítve – a kapcsolati függőségek mélyén nagy hiányok, fájdalmak, szomorúságok vannak, amikhez nem férünk hozzá, mert azt megtiltották nekünk, és a felszínen mindezt egy álságos illúzióval takargatjuk.
“Minden, ami ezzel ellentétes cselekvés lenne, bűntudatot ébreszt. A bűntudat pedig toxikus kötőanyag, mert kényszercselekvésekre késztet és ezzel visszaránt a rendszerbe, fenntartva ezzel a függő viszonyokat.”
A bemutatott könyv így azzal foglalkozik, hogyan lehet rétegenként lemosni a zárt, függő rendszerekben fogatartó bűntudatot, és hogyan lehet szabadon nemet mondani. A kötetben szereplő Szakáll Péter pszichológus pedig egy felépülő függő, aki a terápiás ülések szüneteiben töpreng el azon, hogy vajon a páciensei függőségei hogyan jelennek meg a saját életében.
