Terlu Perna a törvényt megszegve varázslattal teremtett egy öntudattal bíró póknövényt. Büntetésül fából faragott szoborrá változtatták, és elrejtették az Alyssiumi Nagy Könyvtár északi olvasótermének egyik félreeső szegletébe. Egy téli napon Terlu egy elhagyatott szigeten ébred, ahol sok száz elvarázsolt üvegház sorakozik. Fázik, éhes, és úgy tűnik, az egyetlen emberi lakó egy zsémbes kertész, Yarrow, aki befogadja. Meleg ruhát, puha ágyat és frissen sült mézes süteményt ad neki addig, amíg készen nem áll arra, hogy hazatérjen. Csakhogy Terlu nem akar hazamenni. Megkedveli a kertészt, és rájön, hogy a szigetet fenntartó varázslat lassan elhal: a növények veszélyben vannak. Yarrow és egy érző rózsa segítségével Terlunak egy réges-rég elhunyt varázsló titkait kell megfejtenie, ha meg akarja menteni a szigetet. Örülhetnek a rajongók: Sarah Beth Durst újabb regénye a Bűbájok boltja (olvass bele!) világában játszódik.
Sarah Beth Durst: Az elvarázsolt üvegház
Első fejezet
A növény ártatlan volt.
Ebben mindannyian egyetértettek. Mégis, amikor a bíró éles hangján hivatalosan is ítéletet hirdetett, Terlu a megkönnyebbüléstől majdnem elsírta magát. Azután ugyanis, hogy letartóztatták, leginkább amiatt aggódott, hogy a növényt okolják majd. Pedig őt semmiért sem lehetett hibáztatni. Terlu miatt történt az egész, és a lány igyekezett is világossá tenni mindezt.
Fészkelődött kicsit a székében, hogy jobban lássa, amint a rendfenntartók kikísérik a póknövényt, aki odaintett neki az egyik indájával.
Terlu az ajkához emelte az ujjait, mielőtt visszaintett velük az újonnan tudatra ébresztett növénynek.
Nem fogok sírni. Nem volt hajlandó sírni, elvégre nem csinált semmi rosszat. Meglehetősen törvénytelen dolgot tett, de rosszat semmiképp. Egészen idáig egyetlen könnycseppet sem hullatott – nyilvánosan legalábbis –, most azonban csupán a rámeredő ügyész mogorva arckifejezése tartotta vissza attól, hogy könnyekben törjön ki, na meg a főkönyvtáros keze a karján – az egyetlen olyan gesztus a tárgyalóteremben, amely tapinthatóvá tette a kedvességet szó szerint és átvitt értelemben is.
Rijes Velk, a főkönyvtáros, közelebb hajolt a lányhoz, és odasúgta neki:
– Gondom lesz rá, hogy biztonságban legyen, és vigyázzanak rá. Nálunk mindig otthon érezheti majd magát.
Terlu nyelt egy nagyot.
Nem fogok sírni.
Hűvösen, de hálatelt szívvel biccentett Rijes Velknek, majd tekintetét a bíróra szegezte.
A bíró hímzett dísztalárt viselt, amelynek köszönhetően a csontvázszerűen vékony, póklábvégtagú ember jobban hasonlított egy selyemfodrokba burkolózott, széles gombára.
Terlut leginkább egy olyan remetetákra emlékeztette, amilyenek annak idején százszámra nyüzsögtek otthon, a sziget partján. Akárcsak a remeteráké, a bíró viharvert teste is begyűrődött a díszes külső vázba, amelyből csak az ollói lógtak ki. Terlunak felfelé kellett néznie, hogy lássa az emelvényen ülő férfit, aki a vádlott fölé magasodott. Fölém, gondolta keserűen a lány.
A bírót a Félhold-szigetek Birodalmának stilizált térképét ábrázoló ólomüveg ablakok vették körül, a zafírkék ablaktáblákon minden földdarabot drágakövekből raktak ki. A borostyánszínű, barátságos nappali fények helyett az ablakokon bejutó fény kékes derengéssel vonta be a tárgyalótermet, még hidegebbé és barátságtalanabbá téve az emelvény két oldalán húzódó erkélyeken ülő festett arcú közönséget, melynek tagjai a lányt bámulták. Az egészet úgy találták ki, hogy megfélemlítse és letaglózza azt, aki a bíró előtt áll, és a lány úgy vélte, meglehetősen hatásos is lett.
Ha a bíró egy remeterákra hasonlított, akkor Terlu egy osztrigára – a kagylójából kivájva, szétnyitva, kiszolgáltatva az elemeknek. A korábban ráadott tunika ujját babrálta. A ruha szürke pamutból készült, a sok használattól elvásott az anyaga, és meglehetősen nagy is volt rá – Terlu eltűnődött, vajon hány (nála jóval magasabb) bűnöző viselte már előtte. Pontosan tudta, hogyan fest benne: inkább hasonlított egy beöltözőset játszó gyerekre, mint egy húszas éveiben járó, fiatal nőre.
Pontosabban leginkább úgy nézek ki, mint egy mókus. Terlu alacsony és kellemesen telt volt, az arca kerek, szája körül mosolyráncok játszottak, hatalmas szemének köszönhetően pedig mindig úgy tűnt, mintha kissé meg lenne lepve. Meggyőződéssel hitte, hogy ha a mókusok szürkés-levendulás színűek lennének, még inkább rájuk hasonlítana, semmint egy bűnözőre. Az anyja bőre lilában pompázott, az apjáé rózsaszínesebb árnyalatban, Terlu pedig egyfajta középutat képviselt a maga levendulaszínével, ami egyébként nagyon jól ment a szürke tunikához. De akármilyen kedvesnek és ártalmatlannak látszott is, ez mit sem változtatott az ügyének menetén. Pedig még a hajfürtjeit is megpróbálta megzabolázni a bírósági jelenése napjára, mintha a jólfésültségtől kevésbé tűnne bűnösnek.
Az egyedüli gondot az jelentette, hogy Terlu valóban bűnt követett el: elmondott egy varázsigét.
Összegyűjtötte a bűbáj hozzávalóit, felkutatta hozzá a megfelelő szavakat, jól megfontolta, hogy bölcs dolog-e varázsolnia, majd – miután úgy döntött, hogy egyáltalán nem az – mégis megtette. Létrehozta Cazt, a tudatra ébredt póknövényt, hogy legyen társasága az Alyssiumi Nagy Könyvtár üresen kongó könyvespolcai között. Megalkotott magának egy barátot, mert nem tudott egy nappal sem többet elviselni barátok nélkül, távol a családjától, a saját csendjébe és a könyvtár egyik üres sarkába zárva, ahol már csak egyetlen választása maradt. Vagy megtanulja elviselni a magányt, vagy beismeri, hogy nem találta meg a helyét, hibát követett el, amikor elment otthonról, és igaza volt a családjának és a barátainak: egyedül nem fog tudni boldogulni a világban.
Terlu őszintén nem gondolta volna, hogy bárkit is érdekelni fog, amit tesz.
Senkinek sem ártott. Még csak kellemetlenséget sem okozott senkinek. Sőt, maga Caz is örült annak, hogy életre kelt, és hogy Terlu társa lehet. Az az olvasó azonban, aki észrevette Cazt, nem örült, és nem is lelkesedett érte különösebben.
Csak a lemagasabb körökbe tartozó varázslók használhattak mágiát. A Nagy Könyvtárat megtöltő varázskönyveket kizárólag nekik tartogatták, használatukat császári rendelettel szabályozták. A birodalmi nyomozó, aki átvette Terlu ügyét, hallani sem akart arról, hogy épp egy alacsony rangú könyvtáros legyen kivétel a szabály alól. Ügyészként meggyőzően érvelt a lány bűnössége mellett.
Ami azt illeti, Terlu szerint nem kellett volna ilyen hevesen érvelnie.
Nyilvánvalóan megszegte a törvényt – egy beszédre és járásra képes póknövény nem olyan bizonyíték, amelyet figyelmen kívül lehetne hagyni.
Így hát Terlu egy cseppet sem lepődött meg, amikor a bíró kijelentette:
– Terlu Perna, az Alyssiumi Nagy Könyvtár keleti szárnyának második emeletén szolgáló negyedik számú könyvtáros, törvénytelen mágiahasználat vétségében bűnösnek találtatott. Az ítélethirdetés haladéktalanul megkezdődik.
A Terlu mellett helyet foglaló Rijes Velk szólásra emelkedett.
– Kegyelmet kérek!
Akárcsak a bíró, a főkönyvtáros is hímzett selyemtalárt viselt, a bíróval szemben azonban rajta nem úgy állt ez a ruhadarab, mint tehénen a gatya. Rijes Velk kifinomult és elegáns nő volt, ezüstösen csillogó, őszes haját összefonta, a fonat mintája pedig a Kinney Termébe nyíló kapu rácsos mintázatát idézte. Az ónixszínű arcbőrére festett aranyszínű szimbólumok arra utaltak, hogy viselőjük felesküdött a Félhold-szigetek Birodalma történelmének, bölcsességének és tudásának szolgálatára. Ha Terlu nem lett volna tisztában azzal, hogy Rijes annyi idős, hogy akár a nagyanyja is lehetne, azt gondolta volna, hogy a főkönyvtáros egész egyszerűen kortalan.
A lány egyszerre érezte megtisztelőnek és ámulatba ejtőnek, hogy egy ilyen fontos és elegáns személy akarta képviselni őt a tárgyalásán, különösen úgy, hogy a bűnösségéhez nem férhetett kétség.
– Terlu Perna könyvtárosnak nem állt szándékában ártani senkinek – jelentette ki Rijes.
Hangja egészen a csigavonalban tekeredő kupoláig betöltötte a hatalmas tárgyalótermet. – Továbbá nem okozott semmiféle kárt. Egyetlen polgárnak sem esett bántódása. Nem sérült meg semmilyen tulajdon. Nem tört el semmi, nem loptak el semmit, nem veszett el semmi. Terlu helytelen ítélőképességének nem lett káros következménye. Ezért kegyelemért folyamodom, esedezem, a tisztelt bírósághoz. Ez Terlu első szabálysértése, és tanult a hibájából. Nem fog többet mágiát alkalmazni. Ezt személyesen garantálom.
A lánynak meglepetésében majdnem elállt a lélegzete. Az, hogy a főkönyvtáros kezeskedett a jó magaviseletéért, nagy jelentőséggel bírt. Terlu hallotta, ahogy az erkélyen helyet foglaló varázslók, akik azért jöttek, hogy végignézzék a nagy eseményt, összesúgnak, és fészkelődni kezdenek a páholyaikban – nyilván ők is meglepődtek a főkönyvtáros támogató szavain.
Az ügyész felállt, skarlátvörös köpenye hullámozva követte a mozgását.
– Nincs semmi jelentősége annak, hogy maga mit ígér. Nem számít, hogy mik voltak a vádlott szándékai a múltban, vagy mit szándékozik tenni ezután. Az számít, amit mások tesznek majd ennek az ügynek a hatására. Amennyiben a vádlott túlságosan enyhe büntetést kap, garantálom, hogy a birodalom még több illegális mágiahasználattal fog szembesülni, és a törvénytelen varázslatok közül nem mind marad majd következmények nélkül. Arra kérem a bíróságot, hogy küldjön világos üzenetet mindenkinek, aki illegális mágiahasználaton töri a fejét: a törvény az törvény, az uralkodónak pedig erős akarata van.
– Az irgalom nem gyengeség – vágott vissza Rijes.
– Tisztelt bíró úr, a kollégám azt szeretné, ha tovább táplálná a nyugtalanságot…
Rijes közbevágott:
– Terlu Perna ügyének semmi köze holmi…
Heves szócsatába keveredtek, míg a bíró a magasba nem emelte egyik rákollószerű kezét.
– Meghoztam a döntést. Terlu Pernával példát fogunk statuálni a birodalom egészsége és biztonsága érdekében.
Terlu szája kiszáradt. Ölében heverő két kezét úgy összeszorította, hogy a tunikája is összegyűrődött. Példát statuálni? Ez mégis mit jelent? Mit fognak csinálni velem?
– Szoborrá fogjuk változtatni, a szobrot pedig a Nagy Könyvtárban helyezzük el, hogy figyelmeztetésül szolgáljon minden könyvtárosnak, tudósnak és könyvtárba látogatónak, akit megkísértene a törvényszegés vágya.
Az ítéletet döbbent csend fogadta.
A kiszabott büntetés keményebbnek bizonyult Terlu előzetes elképzeléseinél – sokkal-sokkal keményebb. A lány egész testében remegni kezdett. A szíve olyan kétségbeesett gyorsasággal kalapált, akár egy kolibri szárnya.
Felzengett az ítélethozatalt jelző dobok mély, öblös hangja. Terlu a csontjaiban érezte a dobpergést, minden egyes ütés átjárta a testét.
A körülötte lévők kiabálni kezdtek. Rijes Velk az emelvény felé rohant, Terlu eközben igyekezett egyre mélyebbre süppedni a székében, karjaival pedig átölelte magát. Csak akkor tűnt fel neki, hogy úgy visít, mint egy haldokló nyúl, amikor a bíró felcsattant, és csendet követelt.
Ezután minden nagyon gyorsan történt.
Terlut a két bírósági rendfenntartó kitessékelte a tárgyalóteremből. Csetlett-botlott, mintha elfelejtette volna, hogyan is tegye egyik lábát a másik elé. Örvénylő gondolatai mintha lehúzták volna a víz alá, onnan hallotta a kiáltások elhaló zaját.
Egy szobor.
Ő maga lesz az, akit szoborrá változtatnak.
Fájni fog?
Azért életben maradok?
Vajon visszaváltoztatnak valaha? A bíró arról nem nyilatkozott, meddig tart a büntetés.
Örök időkig? Nem, az nem lehet. Ugye, nem? Az túlságosan kegyetlen lenne. De ha nem örökre szól, akkor a bíró csak kitűzte volna a határidejét. Terlu soha életében nem hallott még ilyen büntetésről, igaz, olyat se hallott még, hogy egy könyvtáros megszegte volna a nem varázslókra kiszabott varázshasználati tilalmat. Bár amennyi varázskönyvet tároltak a Nagy Könyvtárban, nehezen tudta elképzelni, hogy ne lett volna már más könyvtáros is, aki kísértésbe esett, de valószínűleg ő az első, akit rajtakaptak.
Bárcsak óvatosabb lett volna! És kicsit okosabb.
Az viszont eszébe sem jutott, hogy bár ne tette volna meg. Ha nem mondta volna el a varázsigét, Caz sosem kelt volna életre, márpedig a póknövény igazán örült annak, hogy él. Terlu egy percig sem kívánta, bárcsak visszacsinálhatná a dolgokat. Remélte, hogy Rijes Velk megtartja, amit ígért, és biztonságos, boldog életet biztosít az ő kis póknövény barátjának.
A rendfenntartók egy fekete kőből épült, nyolcszög alakú terembe vitték. A helyiségnek nem voltak ablakai, és fényforrás sem akadt benne, leszámítva egyetlen gyertyatartót a szoba közepén, amelyen egy tucat fehér gyertya égett, faggyú és megpörkölődött gyógynövények szagát árasztva. A gyertyatartó mellett egy beesett arcú, szakállas férfi várakozott, sápadt kezében egy tállal.
Terlu azonnal tudta, kivel áll szemben: egy varázslóval, akinél ott vannak egy bűbáj hozzávalói. És éppilyen gyorsan jött rá arra is, mit jelent mindez: az ítéletet haladéktalanul végrehajtják. Szó sincs arról, hogy kegyelmet kapna az utolsó pillanatban. A büntetését már jóval azelőtt eldöntötték, hogy a bíró ítéletet hirdetett.
A varázslóra meredt.
Túlságosan üresnek érezte magát ahhoz, hogy felsikítson vagy sírva fakadjon. Bárcsak lenne még pár perce, hogy megköszönje Rijes Velknek, hogy megpróbálta megmenteni őt! Terlu igazán nagy hálával tartozott neki a kedvességéért.
– Öltözzön át! – szólalt meg a varázsló.
A lánynak ekkor tűnt fel, hogy egy szék hátán egy könyvtárosi egyenruha lóg összehajtogatva. Csupán egy pillanatig habozott, mielőtt levette volna a szürke tunikát, hogy belebújjon a jól ismert kék egyenruhába, amelyet a negyedik számú könyvtárosok viselnek. Legalább nem bűnözőnek öltözve kellett szembenéznie az elkerülhetetlennel. Eltűnődött, hogy talán ez is Rijes Velk figyelmességének köszönhető-e, vagy egyszerűen csak azt akarták, hogy az elrettentő példa, amellyé válik, könyvtárosi egyenruhát viseljen?
A varázsló közönyösen figyelte Terlut. A lány fejében felmerült, vajon mit tenne, ha megpróbálna elmenekülni. Persze tudta, hogy nem jutna messzire – kétsége sem fért hozzá, hogy az ajtó túloldalán őrök vannak –, és annak sem örült volna, ha a varázsló száját éppen akkor hagyja el a varázsige, amikor ő szökni próbál. Ha már szoborrá kell változnia, legalább ne a jeges rémület kövüljön meg az arcán. Bátor szeretett volna lenni, vagy legalábbis meg akarta próbálni, hogy az legyen.
– Életben maradok? – kérdezte a varázslót.
A férfi habozott a válasza előtt.
– Igen. – Majd belefogott a varázslatba.
Terlu érezte, ahogy lelassul a testében a vére, ahogy a lélegzete elakad a torkában, ahogy a szemgolyói megdermednek, ahogy a húsa olyanná válik, akár a fényesre csiszolt fa. Talán nem ez volt a megfelelő kérdés, futott át az agyán. De nem jutott jobb az eszébe.
Ha életben maradok, még van remény.
Fotó: A szerző hivatalos oldala
