Nehéz szembenézni egy olyan művel, ami alatt „háromszor szakad be az asztal”, ahogyan Károlyi Csaba kritikus fogalmazott nem sokkal a Párhuzamos történetek megjelenése után. Egyszerre lenyűgöző és zavarba hozó, monumentális a maga átfogó értelmében. Nádas Péter műve 20 éve jelent meg, és azóta sem vesztett semmit jelentőségéből.
2005 meghatározó év volt a magyar irodalomban, hiszen pár hónap különbséggel ekkor jelent meg a kortárs irodalom két gigantikus műve, Spiró György Fogság című regénye és Nádas Péter Párhuzamos történetek háromkötetes regényfolyama. Utóbbiról nem lehet úgy beszélni, mintha csak három könyv volna, mert sokkal több annál. Azt is mondhatnánk, hogy már-már mitológia, ahol történelem, kultúra, ember, tudomány egy szétválaszthatatlan egységet alkot. A műből 14 különböző fordítás készült, hazai és nemzetközi szinten is mind a mai napig nagy siker, a szerző 20 évig dolgozott rajta, most pedig 20 év távlatából néztük meg újra, miért is érdemes a kezedbe venned a magyar nagyregényt.
„Végenincs szövegszövevény”
A Párhuzamos történetek egy három köteten és mintegy 39 fejezeten át tartó beláthatatlan utazás a 20. század különböző meghatározó események árnyékában. Ahogyan Radics Viktória költő, esszéíró nevezi, egy „végenincs szövegszövevény”, ami több különböző motívumokon, eseményeken és szereplőkön keresztül kapcsolódó történeten át villantja fel az 1956-on, világháborúkon és holokauszton keresztül szövődő, sajátos emberi sorsokat. Tárgya nem más, mint történelem és test, egyén és közösség, amik látszólag nem érnek össze, mégis folyton újra- és újraírják viszonyulásunkat a világhoz és saját magunkhoz. Káosz, ahogyan a szerző szokott fogalmazni, ami nem leegyszerűsíthető, kisajátítható vagy egyszerűen leírható. A Párhuzamos történetek gigantikussága pontosan abban rejlik, hogy mindent az elbeszélés tárgyává tesz, a széklettől a fajelméletig, hiszen mind egy mintázat része. Ahogyan a Die Presse újság fogalmazott 2012-ben: „Így lesz a Párhuzamos történetek Közép-Európa XX. századi mentális életrajza”.
A Párhuzamos történetek radikalizmusa berúgta az ajtót”
– fogalmazott Darabos Enikő irodalomtörténész egy Ott Annával közös beszélgetésben. És valóban, Nádas műve szinte szakít a konvencióval, zavarbaejtően tömör és őszinte. Páratlan a maga nemében, test- és erotikaábrázolása már a megjelenéskor is annyira újító volt, hogy még Csordás Gábort, a kötetek szerkesztőjét is „kiverte a víz”, amikor a könyveket olvasta. Schein Gábor író, irodalomtörténész szerint ez a mű alapjában írja át azt, hogy mit jelent történetet mesélni, és hogy mit jelent az igazság.
A szerző egy interjúban „fallikus műként” nevezi meg a regényfolyamot, hiszen olyan társadalomban nőtt fel, ami háborúkhoz vezetett, ezért is lehet, hogy a kötet fő témája között nemcsak az egyéni sorsok és a történelem kerül előtérbe, hanem az építészet, a divat és a pszichoanalitika is.
„Az írók évszázadokon keresztül abból indultak ki, hogy minden regény alapvető és legfontosabb tulajdonsága az, hogy van eleje és vége.
Nádas a Párhuzamos történetekben lerombolta ezt az elgondolást, Schein szerint ugyanis a szerző újragondolta a könyv fogalmát”
– írtuk korábban egy cikkükben. Az irodalomtörténész szerint a kötet igazságfelfogása is sajátos, hiszen a párhuzamosan futó történetek és folyton váltakozó karakterek pontosan azt mutatják meg, hogy nincs igazság, csak nézőpontok és vélemények vannak.
„Szabaddá akartam tenni magam minden kötöttségtől”
Nádas Péter 1985-ben kezdett dolgozni a köteten, pontosan akkor, amikor az Emlékiratok könyvét befejezte, ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott később: „Szabaddá akartam tenni magam minden kötöttségtől”, amit később egy francia interjúban azzal egészített ki, hogy meg akart szabadulni az „én”-től, és az egyén és a közösség kapcsolatára koncentrálni. A Párhuzamos történetek egy korai verziójának részlete még az 1985-ös Újhold évkönyvben is megjelent Nemes Nagy Ágnes biztatására (ami később átdolgozott változatban került bele aztán a könyvbe). Ezt követően pedig 20 éven keresztül írta a regényt, egy 2003-as, Literának adott interjúban még arról beszélt, hogy befejezné az ekkor már 1400 oldalas kéziratot, de aztán mégis mindig továbbírja:
Az első két kötetnek lassan a végére érek. Talán még egy év, mondom évek óta. S akkor még egyet ráhúzok. Szándékosan túl van koncipiálva.”
A két évtized alatt Nádas rengeteg kutatást végzett, főleg Berlinben, kriminológiát, történelmet, divat- és társadalomtörténetet, holokausztirodalmat és várostervezést olvasott, ehhez pedig rengeteg jegyzetet készített. A jegyzeteit pedig annyira ismerte, hogy szinte bárhonnan fel tudta idézni, mit hova írt le: „Ha külföldön vagyok, és valamire szükségem van, akkor gyorsan fölhívom Magdát, azt mondom, hogy fölülről a negyedik polcon alulról a harmadik dossziéban. És általában megtalálja, eltalálom” – mondta egy interjúban Károlyi Csabának.
Az aprólékosságát mutatja az is, hogy a Párhuzamos olvasókönyvben, ami egy a kötethez készült kiegészítés a mű keletkezéséről, részleteiről, olvasható egy e-mail váltás, amiben egy Dr. Berlin Iván nevezetű orvost kérdez a pénisz és a vagina előváladékáról, illetve azok funkciójáról és működéséről.
A szerző több interjúban is nyilatkozta, hogy a végéről kezdte megírni a regényt, mert így ott volt benne a tudat, hogy mi felé kell dolgoznia. Az első pár évben jórészt a Kristóf-fejezeteket dolgozta ki, amit aztán az 1993-as szívinfarktusa megszakított. Ez a tapasztalat viszont inkább ösztönzőleg hatott rá, ugyanis korábban azt érezte, már nincs értelme regényt írni, de az infarktus után ez már nem volt kérdés. Erről és a regény keletkezésének egyéb részleteiről maga is mesélt a 2020-ban indított olvassnádast!-sorozatunkban, ahol Ott Anna különböző irodalmárokkal beszélt a Párhuzamos történetekről, többek között Bazsányi Sándorral, Nádas monográfusával, Csordás Gáborral, a kötet szerkesztőjével, Forgách Andrással és Selyem Zsuzsával is, a legvégén pedig magát a szerzőt kérdezte.
A zavarba hozó káosz
A 2005-ös megjelenés után rengeteg kritika jelent meg a könyvről, ugyanis ezt több éves várakozás előzte meg.
Annyira nagy volt az izgatottság, hogy a kötetekből egy előzetes kalózváltozat is kiszivárgott.
2005. szeptember 1-én a Jelenkor egy közleményben tudatta, hogy az interneten kering egy közel 500 oldalas szöveg a regényből, ami ekkor még két hónapra volt a megjelenéstől. Bár nem tudni semmit az elkövetőről, az biztos, hogy a magyar irodalomban nagyon ritkán van akkora igény egy könyvre, hogy valaki kiszivárogtassa egy részletét.
A novemberi megjelenés után pedig a kritikusok és az olvasók lázasan lapozgatták az akkori év egyik legnagyobb könyvmegjelenését. A kötet rendre zavarba hozta még a legprominensebb kritikusokat is. Margócsy István irodalomkritikus és -történész például így fogalmazott a műről: „ez a regény kudarc, egy nagy írónak hatalmas kudarca”, arra utalva, hogy a regény saját monumentalitása miatt esik darabokra, de Radnóti Sándor irodalomtörténész is hasonló távolságtartással zárja kritikáját: „Igent mondok a regény világára, amely e hagyomány hatalmas provokációjaként, ellenpróbájaként gyarapítja a létről való tudásunkat. De – az esztétikai ítélettől függetlenül s mégsem elhallgatható módon – nemet mondok világnézetére”. Mindkét kritikában viszont ott bujkál az, hogy egy monumentális művel van dolguk, tehát annak valahol hibásnak kell lennie, mégis a végére egy tisztes fejbiccentéssel ismerik el a mű nagyságát.
Gratulálok, előre is, ha persze szomorú és némileg ironikus rezignációval is, a megjövendölt, bereklámozott és bizonyára bekövetkezendõ világsikerhez”
– írja Margócsy a kritikában.
A 2010-es évek elején pedig a nemzetközi fordítások is megjelentek, francia, német, amerikai és angol kritikusok is odavoltak a Párhuzamos történetekért. De a fogadtatás helyenként igen változatos volt, az amerikai napilap, a Boston Globe például nehezen követte a regényt, a német fogadtatásban pedig a Die Zeit kritikusa a mű összetettségét ebben a frappáns mondatban foglalta össze:
A Párhuzamos történetek olvasásának többhetes szédülete után egy pedagógiai szempontból kifogástalanul strukturált szülői értekezlet benyomását kelti”.
A francia Le Monde írása (eredeti itt) pedig „a magyar aszkéta és orgiás remekműve” címmel illeti a regényfolyamot. Utóbbiban maga Nádas is megszólalt, és elmesélte, hogy sokszor csak vizet ivott azért, mert másnap dolgoznia kellett, vagy éppen kerülte az érzelmi kapcsolatokat, mert az befolyásolhatja az írást.
A nemzetközi megjelenések pedig irói turnékkal is jártak, Nádas több külföldi országban is járt a könyvének megjelenését követően, ekkor például azzal a gondolattal is eljátszott, hogy miért olyan nehéz a popsztároknak:
Megértettem, hogy ezek a nagy popsztárok miért nyúlnak a drogokhoz. Másnap egy idegen városban egyedül ébredni depresszióba tud süppeszteni. Nem vagyok erre kalibrálva, hiszen én mindig otthon ülök”
– mondta Nádas egy interjúban. A nemzetközi sikerekhez pedig még hozzátartozk, hogy a kötet német fordítóját, Christina Viraghot külön díjjal is elismerték a munkájááért.
A befejezhetetlen mű
A Párhuzamos történetek tehát egy mitikus mű, ezt pedig az is mutatja, hogy több száz oldalnyi írás született már a regényfolyamról. Nem sokkal a megjelenés után kijött egy kis füzet, amiben a fentebb idézet Károlyi Csaba interjú is szerepelt, 2007-ben pedig napvilágot látott a Testre szabott élet című kiskönyv, ami számos tanulmányt tartalmazott a kötetről. Ezt követték idővel a nagyobb hangvételű írások, mint Bazsányi Sándor és Balassa Péter hatalmas monográfiái, a Párhuzamos olvasókönyv, sőt nemrégiben egy Forgách András által készített színpadi mű is megjelent Szorul a hurok címmel.
Hogy hol lenne érdemes abbahagyni? Sehol. Megannyi mindent lehetne még mondani a Párhuzamos történetekről, sőt akár Nádas más műveiről. De ha igazán kíváncsiak vagytok, akkor gyertek el az idei Margóra, ahol a könyv 20 éves évfordulója kapcsán magával a szerzővel Csordás Gábor, a kötetek szerkesztője és a Jelenkor volt igazgatója, illetve Gyárfás Dorka újságíró beszélget.
Fotó: Valuska Gábor
