„Szónoki képességek híján valami olyasmiről szeretnék beszámolni, amiről ebből az alkalomból, ilyen ünnepélyesen, a könyvhetek majd száz éves történetében minden bizonnyal egyetlen nagyra becsült elődöm nem beszélt: a földigiliszták veszélyes életéről” – kezdte a szerző, majd bevallotta: „amikor kijönnek, hogy éljék a maguk társasági életét, alig tudom elkerülni, hogy szét ne tapossam őket.”
Hogyan lehet folytatni az írást a nagyon személyes összegzőmunka, a Világló részletek után? Megjelent Nádas Péter új regénye Rémtörténetek címmel, amely sötét történeteket mesél a hétköznapokról, amikor az ösztönök kontrollálhatatlanul tesznek tönkre életeket. A hét könyvéhez a hetvenes években kezdett jegyzeteket készíteni az író, majd a berlini levéltárból visszakérve azokat, megírta thrillerszerű regényét, hogy a Gonoszról, a bűnről beszéljen - rengeteget káromkodva.
Tovább olvasok„A veszély én magam vagyok” – ez a mondat első hallásra könnyen elsiklott a figyelmesebb hallgatók füle mellett is, a hallgatóságot ugyanis a beszéd további részében inkább a szerző és felesége által termesztett, felsorolásukban is harsogó és roppanó, dallamos zöldségek és fűszernövények képei vagy a Harkály (azért írom nagy H-val, mert személy mivoltához beszédében Nádas is ragaszkodott) jellemrajza köthették le, melyeket az író – büszkén hangsúlyozva, hogy Esterházy Péter szerint ő az utolsó magyar paraszt író – hosszasan sorolt. Nem csoda tehát, ha a „természeti egyenlőség elve embertani állandója” Nádas Péternek, aki nem győzte hangsúlyozni:
„A termékeny talaj alfája és omegája, mércéje nem én vagyok, hanem a közönséges földigiliszta léte, jóléte.”
A rozmaring, a lestyán és a Harkály természetének leírása után végül mégis az emberi természettől elválaszthatatlan pusztításnál lyukadt ki. Mert bár „a kettévágott féreg az ekének megbocsát”, a növények, harkályok és „mirigyrózsaszín” földigiliszták vissza-visszatérő képei mellett végül mégis oda futott ki a tanmese, hogy az ember jelenti a legnagyobb veszélyt, de nemcsak a földigilisztákra nézve, hanem saját magára is.
Ebben a logikai ívben Nádas Péter elsőként a földigiliszták természetes ellenségei között említette – a vakond, a cickány, a sünök és a rigó mellett – a futóbolondokat, akik „undorodnak tőlük, túl csúnyának találják, ütnek-vágnak, ásóikkal, kapáikkal mennek nekik. Mert hasznukat és kárukat maguk sem tudják, szegénykék, egymásról leválasztani”.
Ezután tért ki az emberekre is:
„Bizony mondom néktek, kedves testvéreim, embernek az ember a legnagyobb természetes ellensége, s így aztán nála tényleg nem él csodálatosabb lény e földtekén. Ha valamit mások szétszednek, földig rombolnak és meggyaláznak, ő fölépíti. Romvárost, jogot.
Ő persze mindig saját maga a mások is. Egy más ő. Legalább is emberemlékezet óta így teszi, és nem is lehet őt önmagáról soha többé leválasztani. Habár egészen odáig felér a saját kis eszével, hogy építkezéseit ajánlatos az alapoknál kezdeni. Annyiszor kell összeraknia, ahányszor a vele azonos mások szétszedik – gondolná az ember. De nem. Sajnos többször. Pontosan eggyel többször kell összeraknia. Nincs mese.”
A beszéd egy pontján a diktatúrák természetére is tett utalást: olyannak írta le, mint „ami mindig a szakmákat szedi szét az ő nemük szerint”. Majd ismét kiemelte, hogy „közönséges földigiliszta nélkül a föld halott” és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy elmulasztottunk „minden élőt szerkezeti élőhelyén” követni.
A hetvenes években kezdett Nádas Péter rémtörténetek néven jegyzeteket írni, amelyek néhéány éve minden más levelezésével, jegyzetével és szövegével együtt Berlinbe kerültek. A Világló részletek hiába volt egyfajta összegzése az író irodalmi programjának, ha a megjelenés után újra írni kezdett. A kritikánkban kiemeltük, hogy a Rémtörténetek nagyon nádasos, de mégis érezhetően felszabadultan készült regény lett, rengeteg feszültséggel, erőszakkal, szinte a thriller műfajt megidéző építkezéssel, és rengeteg borzasztóan szórakoztató karakterrel. Az interjúban Nádas bűnről, erőszakról, a közélet vulgáris nyelvezetéről, a kutyák hűségéről is beszél, valamint arról, hogy két káromkodás között lehet-e részvétet nyilvánítani.
Fotó: Valuska Gábor
Tovább olvasokVégezetül, amikor épp elgondolkodnánk azon, hogy mit is kezdjünk ezzel a rengeteg földdel és alapozással mindenfajta metafizikai tágasság és kitekintés nélkül, mégis kapunk – mint olvasók és mint hallgatóság – egy szellős zárógondolatot, amely úgy lebeg a földigilisztáktól hemzsegő esőáztatta talaj fölött, mint a hajnali friss levegő:
„Az idei könyvhetet a lehető legünnepélyesebben megnyitom, azért még irodalmi dizőzként belesuttogom a mikrofonba: ne veszítsétek el a bizalmatokat, nem tudom, mibe, de elveszíteni sem éri meg.”
