Mindig egy halál esetén gondolom végig azt, hogy milyen kiváltságos helyzetben vagyok fotósként. Meghalt Nádas. Most számoltam meg: hat alkalommal voltam nála Gombosszegen.
Utoljára pont egy hónapja.
Szerda reggel óta rengeteg emlék tör fel bennem. Az egyik kedvencem az volt, amikor Magda a körtefa alatti asztalnál feltett lábbal ÉS-t olvasott, Péter meg állt mellette a széknek támaszkodva. Gondoltam, lefotózom őket. Beszaladtam a hasselbladomért, mert a pillanatot analóg géppel szerettem volna megörökíteni.
Kerestem a szöget, amikor Péter a maga komolyságával annyit mondott: „Gabó, tényleg onnan csinálod? Az onnan nem jó.”
Szabadkoztam, hogy nincs nálam teleobjektív a gépemhez. „Akkor adok” – jött a válasz. Bement, kihozta az objektívet, elkészült a kép.
Hosszasan beszélgettünk a hasselbladokról, mondta, hogy az övét kölcsönadta valakinek, és az eltörte. Gondoltam, segítségére sietek, így elvittem, megcsináltattam.
Sikerült. Boldog voltam, Péter is.
Sokan írnak most a könyveiről, a vele kapcsolatos élményekről. Én is hosszasan tudnék mesélni a süteményekről, amiket sütött, ha nála jártunk (majd induláskor kis csomagot készített, hiszen hosszú az út); a mentateáról, amihez a kertből hozta a friss alapanyagot; a konyhájában a falra akasztott körtefa képekről – utóbbi nekem mindig különösen kedves volt.
De három dolgot biztosan elviszek magammal Péterről. Az utolsó interjút, amit vele készítettünk, rengeteg nevetéssel. A tőle kapott képet, amellyel néhány hónappal ezelőtt lepett meg. Végül pedig a kapcsolatunkat jól szemléltető dedikálásokat: onnan, hogy Valuska Gábornak, eljutottunk odáig, hogy Valuska Gábornak kollegiális szeretettel, legutóbbi könyveit pedig már csak így írta alá – Gabónak...
