10 évvel ezelőtt, 2016. július 14-én halt meg Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom és a posztmodern meghatározó alkotója, aki nemcsak az irodalom, hanem az egész magyar kultúra szempontjából meghatározó jelenség volt. Az évforduló alkalmából teljes egészében közöljük az 5 évvel korábban megjelent Esterházy-különszám egyes írásait, amely a szerző életművébe, családi múltjába, irodalmi és baráti kapcsolataiba, szakmai jelentőségébe és hagyatékába enged betekintést.
Most Nádas Péter Kísérőzene című visszaemlékezését közöljük, amelyben egy különleges fotósorozat történetét, illetve két irodalmi kolosszus, Esterházy és Nádas első találkozását ismerhetjük meg.
Nádas Péter: Kísérőzene
Vadul számolgatom, vajon mikor történt mindez, mikor készíthettem ezeket a képeket.
Minden bizonnyal 1976 telén, 1977 tavaszán, talán februárban, márciusban, amikor a télnek már nem volt nagy éle.
Vajon mikor találkozhattunk először az Esterházyakkal. Valamivel előtte.
Annyi biztos, hogy az első találkozásunkat megelőző napokban vagy hetekben érkeztem haza Wrocławból, ahol két egymást követő estén, majd egy szünnapot követő vasárnap délután harmadszor is megnézhettem Jerzy Grotowski Apocalypsis cum figuris című színházi előadását. Ez az előadás úgymond megváltoztatta a működésemet, gondolkodásomat, majd mindazt, amije az embernek van. Vannak ilyen könyvek és előadások, amelyek erre képesek. Felgyújtott és elégetett. Olyan nincs, hogy három előadás között ne legyen különbség, mégis spontán maradjon. Nem tudom, hogyan, miféle angyali koncentrációval tették Grotowski színészei a dolgukat, de nem volt különbség az előadások között.
Felégette a régi énedet, forróságával beléd költözött, egy lett a három.
Wrocławban mindenesetre iszonytató hideg volt, mínusz húsz körül, vastagon állt a hó, a kezem le nem jött a teáspohárról. A vonat már a Keleti pályaudvaron zsúfolásig telve volt vad lengyel csempészekkel és főleg még vadabb csempésznőkkel. Amit nem elítélőn állapítok meg róluk, hiszen vadkeleten ők töltötték ki magukkal a legálisan hiányzó kereskedelmi életet. Le is szállították őket a vámosok a vonatról. Hagyták őket a hóban állni, bizonyos dolgokat elkoboztak tőlük. Mielőtt Prágába értünk volna, megszűnt a fűtés. A cseh kalauz minden kérdésre halálos unalommal azt válaszolta, hogy majd a lengyel határon a lengyelek visszaadják nektek. Kinn tombolt a hóvihar. Összesen tizenkét órát késtünk a hóban. Nem adták vissza a lengyel határon. A jégvirágtól nem lehetett kilátni. A kocsik között a harmonikák résein bezúdult a hóförgeteg és rögtön megfagyott. Grotowski színháza a világnagy anomáliára válaszolt.
Az élménytömegtől eltelve sétáltunk át Magdával az Andor utcai lakótelepről az Őrmezői lakótelepre, Sándor Györgyékhez, ahová ők Esterházy Gittát és Pétert szintén meghívták a vacsorára.
Ők már ott is ültek. Gitta mindenórás terhesen. Ezek szerint mégis márciusban kellett lennie, március legvégén. Úgy emlékszem, hogy gyalog mentünk, hótócsákat kerülgettünk, Kelenföldnél át is keltünk a havas vasúti töltésen, síneken, hogy rövidebb legyen. Sándoréknak, Ilinek és Gyurinak, az volt a titkos szándéka, hogy ők most összevezetnek bennünket. Legyünk barátok. Én amúgy is Grotowski lázában égtem, meséljem el, neki már telefonon elmeséltem. Egész este az előadásról szónokoltam. Aminek hallatán aztán Gitta és Péter is alaposan lángra gyúlt.
Elmondhatatlanul sokat nevettünk az odautazásom, a még körülményesebb visszautazásom, a taxizásom történetén, ahogy a méteres hóban imára kulcsolt kézzel térdelek és mindenféle nyelveket zagyválva kérlelem a taxisofőröket, hogy vigyenek el a színházba, mert különben lekésem az előadást, könyörüljenek, de valamire vártak, valakire vártak, aki még a keresztényi könyörületességnél is fontosabb. Vagy a lengyel titkosszolgálat ügynökein, akik halálos izgalomban, nehogy a szemük elől veszítsenek, több váltásban elkísértek a vonaton Varsóig, hogy valamilyen alkalmas pillanatban kábítószert csempésszenek a csomagomba, mert azokban a hónapokban minden gyanúsabb egyénnel ezt tették, és akkor megvolt nekik a corpus delicti.
Ezen az egész végeérhetetlen képtelenségen nevettünk, ami akkor az életünket be akarta keríteni, be is kerítette, fel akarta falni, na, azt azért nem.
Aztán levelet is váltottunk, valami olyasmit írt, hogy közösek lennének a céduláink, ebben én nem voltam olyan biztos, de a cédulára pontosan emlékezem, hiszen később Arno Schmidt miatt fontos szava lett a cetli és a cédula. Többször föl is jött hozzánk az Andor utcai lakásba, a nyolcadik emeletre, míg egy tavaszias napon, talán áprilisban, talán májusban, egyszer csak elővettem a fényképezőgépemet, egy igen primitív kisfilmes Exa volt, habár pompás jénai optikával, nekem olyan, mint neki a Trabant, maga az odvas endéká, egyszerre a korszak szimbóluma és primitív tárgyi valóság, amivel aztán pufoghattál a panel és a víkendház között. Vagy a szövegeiből előbukkanó endékás lányok, amint függetlenül minden nyűgös körülménytől és minden lehetséges érzelemtől, mindig és azonnal és egészében akarják, s akiket én nem a Balatonról, hanem jóval korábbról, hazai terepükről, az Érchegységből ismertem.
Nevetős sorozatot készítettem. Bár nem mindig nevettünk, és közel sem mindenen.
Úgy nevetett, hogy a kezét a szája elé emelte.
Egyszerre van meg a képeken a suta írókeze, azaz csillapító és fedő gesztikája és mögötte a valóban gáttalan nevetése. Meg készítettem akkor egy olyan komoly barokk portrét is róla, amelyet aztán felvett Termelési-regény (kisssregény) című könyvébe. Nagy tokáikkal és selyembuggyaikkal, vastag velencei selyemből készített bandeljaikkal az ősei is megirigyelhették volna tőle ezt a képet.
A nevetős sorozatot, amely azóta sok helyen megjelent, sajnos nem tudom prezentálni, mert néhány évvel ezelőtt valamennyi fotográfiai munkámmal és kameráimmal egyetemben elment a svájci Zug városának Kunsthaus nevű múzeumába.
Esterházy Marcell, aki néhány nappal szüleivel való megismerkedésünk után szerencsésen megszületett és angyali csecsemő lett, édesapja hagyatékában találta az itt látható képeket.
A többi képet Péter minden bizonnyal elajándékozta tisztelőinek, vagy valamilyen újság szerkesztőségében merültek el. Őszintén szólva, nem voltak valami jó minőségű kópiák. Úgynevezett dokupapírra, azaz dokumentumok és építészeti tervek másolására használatos fotópapírra készültek. Ez a papír akkoriban felette divatos volt a mi vad avantgárd köreinkben. Már csak az olcsósága miatt is. Ki nem állhattuk a magasfényűt. Kevésért sokat adtak belőle. Silány minőségével tüntetett. Alig tett különbséget a fehér és a szürke vagy a szürke és a fekete között. Ez volt a korszak fotográfiai parancsa, vedd észre az esetlegest. Hiszen különben is az volt a mellünknek szegezett kérdés, hogy a hiány és a szükség csukaszürke birodalmában miként lehet a nyilvánvalón silányat esztétikai értékké avatni vagy a nyilvánvaló értéket a bőven tenyésző silánnyal elvegyíteni.
Hamis ragyogásuktól fosztani meg a dolgokat.
Ráadásul igen mostoha körülmények között, a panel tenyérnyi fürdőszobájában laboráltam. Miközben családom tagjai nem jöhettek ki a szobáikból, nehogy fényt kapjon a papírom és a filmem a kellemes vegyi fürdőben.
Idáig a képek története, legalábbis mára.
(A szöveg eredetileg Az Esterházy-szám című kiadványunkban jelent meg 2021-ben.)
Fotó: Nádas Péter
