Idén hatodik alkalommal nyerheti el két fiatal alkotó a Mastercard – Alkotótárs irodalmi ösztöndíjat. A kiírásra 56 pályázat érkezett, közülük választotta ki az előzsűri a tíz legjobbat. A nyertesek nevét szeptemberben ünnepélyes keretek között jelentik majd be. Addig is, a Könyves Magazinon bemutatjuk a top 10-et – most Veszprémi Szilveszter mesél kötettervéről, alkotásról és társadalmi kérdésekről.
Veszprémi Szilveszter Nem kell hazamennünk, de itt már nem maradhatunk a személyes identitás kérdésén túllépve társadalmi problémákra világít rá és rendszerszintű vakfoltokat tár fel.
Az eddig elkészült versekben például az anya megjelenése nem pusztán az anya-gyerek viszonyában tematizál, hanem a kezeletlen depresszióról és a mélyszegénységről, vagy az anya egyéb társadalmi szerepeiről vall. A queer téma itt nem személyes krízis, hanem társadalmilag érzékeny művészeti program, a Helyek, ahol rám öröm vár hívószó nem pusztán a személyes felemelkedés története az alkotáson keresztül, hanem egy diszfunkcionális irodalmi rendszer működésének kritikája.
A korábbi két köteted inkább a személyes vagy egyéni megélésekre koncentrált, a mostani szélesebb társadalmi kérdéseket akar tematizálni. Mit jelent számodra ez a nyitás? Hogyan alakult ki benned az új kötetterv ötlete?
2022-ben a Helyek, ahol rám öröm vár című alanyi szövegekkel dolgozó első kötetem megjelenésekor kezdtem el a Vijjogók című új, tavasszal megjelent verseskötetemet, ami kifejezetten konceptkötet. Nyelvében, szimbólumrendszerében, alakjaiban és helyzeteiben a magyarországi roma meseirodalmakból építkezik.
Ekkor végeztem a mesterszakon, és bár kutatóként volt egy fáradtságom, alkotóként nagy erővel vonzott magához az anyag, és sokáig egyébként is úgy éreztem, minden alanyi versem önismétlő.
Egy végül vázlatban hagyott versben például azon kezdtem gondolkodni, hogy az otthoni dombok hiányoznak valójában a legjobban, és bár erről nem beszéltem a Helyekben, de minden másról, amit ennek a felismerésnek a kapcsán el tudnék mondani, igen. Akkor nagyon jól esett elszakadni az alanyi beszédmódtól, érdekelt, hogy mi van azon túl, még akkor is, ha a végeredmény végül szintén önazonos, ha tetszik, alanyi lett, az otthontalanság és az identitáskérdések ezer szálon fűzik át a Vijjogók verseit is.
Az új, harmadik kötetben gondolkodó tágabban alanyi hang lassan jött meg, a felismerés, hogy mi is tartja össze ezeket a verseket, még lassabban érkezett.
Kellett hozzá egy szinte szerelmi csalódás, amelyben az Orgona ága című dal ugyanúgy nagy szerepet játszott, mint egy emós lány életében, akitől sokat tanultam a szabadságról kamaszként.
Kellett hozzá, hogy úgy érezzem, a korábbi kormányzat homofóbiája leuralta azt, ahogy a queer világról beszélni tudunk. Kellettek hozzá kritikusok, akik nem tárgyalták a Helyeknek azokat a baloldali aspektusait, amelyeket Édouard Louis, Ocean Vuong és Pajtim Statovci és persze klasszikusabb önéletíró szerzők munkáit figyelve azt gondoltam, hogy én is csinálok. Ezek a kritikák szükségszerűen ráébresztettek, hogy azért nem tematizálták, mert nem olyan kötetet írtam. Kellett hozzá a Forrás folyóirat szegénység lapszáma, amelybe írva megérthettem, hogy nem tudok anyámról meg a gyerekkori szegénységünkről anyám depressziója, a kelet-európai szegénységben élő nőalakok és a humor sajátos viszonyai nélkül verset írni, és jöttek még ilyen felkérések, amikért borzasztóan hálás vagyok. Közben elkezdtem dolgozni a civil szektorban, ahol az emberi ágencia és az emberi méltóság frappáns, elemi, mindennapi és hiteles képviselőinek sok gondolatát megismertem, és rengeteget formálták az egyébként zsigerileg tekintélyelvűséget ellenző baloldali figyelmemet.
Valójában azért vagyok máris hosszú, mert lassan alakult ki az új kötetterv ötlete. Mindig hamar találok címeket, amelyek úgy érzem összefognak valamit, és itt is ez történt. Először csak nagyon azonosulhatónak gondoltam az amerikai kocsmák és melegbárok pultosainak picit drages, szétdohányzott hangján hallani vélt elköszönést: Nem kell hazamennetek, de itt már nem maradhattok, és lassan költözött be mögé a most vinni vágyott költészet.
Legyen friss, pikírt, mutasson rá a lényegre, legyen humora, fanyar humora, gondoskodjon, de az igazság elhallgatása nélkül, és beszéljen arról a zsigeri otthontalanságról, ami valójában már a harmadik kötettervben a sajátom.
Ez a költészet most felszabadulást hoz a számomra, bátrabb témaválasztásokat és kísérletiséget, szembenézést a saját giccsemmel és idealizmusommal is akár, miközben a naiv elkötelezettségem talán erősebb bennem, mint bármikor korábban, mert úgy érzem, más nem fogja tudni megírni úgy, ahogy én észrevettem és ahogy én fontosnak tartom.
Milyen hagyományok, inspirációk vezérelnek a kötet készítése közben?
A Vijjogóknak nyilván vannak eredendő roma irodalmi kontextusai, de ezzel együtt is elég következetesen ugyanazok a szövegek inspirálnak szinte az első publikációim óta. Ahhoz a generációhoz tartozom, akinek a pályakezdését eredendően határozta meg, hogy hetente akár többször is frissül a Versum Online és az épp csak létrejött 1749.hu, és szerencsére a kiadómnak, a Prae Kiadónak akár antológiák, akár egyes kötetek kapcsán erős figyelme van a világlírára egyes nyelveire vagy egyes szerzőire, sokat olvasok innen még mindig.
Alapvetően lelkesít az angolszász depoétizált, vallomásos líra, amelynek a hatását egyre inkább láthatunk más nem angolszász lírában is, miközben kritikusoknak már büdösödik is, bennem még tart, vagyis számomra hoz még meglepetéseket.
A slam poetry műfajában alkotóként én is kellemetlen vagyok, közhelyek mentén dolgoztam mindig is, patetikusan, áldozati kártyákkal, de szintén megkerülhetetlen része az irodalmi szocializációmnak a slam (megint szerencsés vagyok, itt tényleg az aranykor videóit nézegettem YouTube-on, de arról már épp lecsúszva lettem alkotó), és most erősebben foglalkoztat, mint eddig bármikor, hogy mi menthető át számomra és az új anyag számára a közéletiségből, az identitásdiskurzusokból, az azonosulásból, a részvétből, a humorból és a csattanókból.
És, mindig a neoavantgárd, de épp mindig csak megkísért.
Hajas Tibor Tesztlapja kint van a falamon, és minden pillanatban szembesít, hogy csak ugatni vagyok képes az eredetiséget.
Alkotóként is, olvasóként is, szerzőként is borzasztóan visznek ezek a gesztusok, mozgásban tartanak, és dühítenek, mert egy-egy pillanatra szinte elérhetőnek tűnnek. Próbálkozom.
Szerinted a vers képes társadalmi változást előidézni?
Zsigerileg persze itt nemet kellene mondani. De a vers eredendően tematizál, láthatóvá tesz dolgokat, amik addig nem voltak felismerve vagy nem úgy.
A vers részt vesz a figyelemgazdaságban.
Sokféle példa van, van amelyik közelebb, van amelyik távolabb áll hozzám a Nemzeti daltól a Baudelaire versein át az Üvöltésig. És, tudom, ezek nem hagyománytalanul pattantak ki a költők tollából, kísérte őket a korszellem, de hangos szövegek voltak a korukban, közösségeket kísértek és erősítettek meg, embereket társadalmi fantáziáját mozgatták. Szóval borzasztóan inspiráló, hogy néha igen. És ez nem arra inspirál, hogy a Nemzeti Múzeum lépcsőjén én se szavaljam el a versemet, bármennyire is akarja a nemzeti emlékezet, hanem arra, hogy próbáljam meg megírni, hogyan képzelem, mert végsősoron mégiscsak lehet ez érvényes gesztus, és minden zsigeri belső gúnyom ellenére – megint csak ide térek vissze – kell néha idelistának lenni.
Hogyan épül be a politika a kötetben megjelenő versekbe?
Mélyszegénységben születtem, az anyám depressziós volt, az oktatási rendszer a velem együtt felnőtteknek legalább a feléről általános iskolában lemondott, meleg férfi lettem, ráadásul költő, az apám, amikor elképzelte a fiát, egy rendes szakmunkát végző heteró férfit képzelt magának, az alulfizetett civil szektorban dolgozom egy olyan városrészben, amiről a rendszerváltás óta lemondanak, és beszűkült az emberek képzelete, néha már az enyém is, és alulfinanszírozott irodalmi programokat szervezek a közösség szívességi bankjából.
Sok terápiás munkám van benne, hogy ne legyek dühös a valódi apámra, és hogy ne bénítson meg az államapám iránti dühöm.
Terápiás munka egyre mélyebben érteni vagy értelmezési utakat gyártani arról, mi is történt, és Édouard Louis gesztusát megidézve megérteni, hogy ezeknek a helyzeteknek felelősei vannak, sőt, nekünk is vannak felelősségeink. És építve fel a verseimet – azokat az észleletekben, amelyekben bízni szoktam, hogy önmagán túlra mutatónak találtatnak – egyre inkább ezekre a terápiás tanulságokra, érzékenységekre, logikákra találok bennük, és más munkára hívnak, hiába kvázi ugyanazok az érzetek.
Amikor most gondolkodom egy versről, nem csak az egyéni megélésemet akarom pontosan megfogalmazni. Nem csak az a tétje a mostani verseimnek, hogy az, hogy apám lecserélte a kapu zárját, és ezt elfelejtette mondani, tud-e vallani az elsőgenerációsságról és a felnövésről valamit, hanem az, hogy koherens és érthető folyamatábrát kínál-e egy-egy megragadott szimbólum esztétikailag értelmezhető keretek között. De persze, ez már nem szorosan felnövéstörténet lesz, ez csak egy példa a Helyekből, de így gondolkodom a friss anyagban a szexuális vágyról, a gondoskodás korlátairól, a kocsmázás – a helyünk megválasztása – eredendő rítusáról, a saját alkotói gyakorlataimról egyaránt.
Mert a politika valójában borzasztóan zsigeri tapasztalat, ez ki fog derülni a Nem kell hazemennünk, de itt már nem maradhatunkból.
Négy-öt szövegtől eltekintve ugyan nem konkrét társadalmi ajánlattétellel bíró szövegek – mint a kiáltványok – szerepelnek majd benne, de a többi sem lesz terveim szerint kevésbé politikus. Mert tekintélyelvűséget ellenző alkotóként legalább rá kell kérdeznem, hogy tényleg tíz racionálisan a túlélést segítő tárgyat kell-e vinnünk egy lakatlan szigetre, ha csak tízet vihetünk, és tudnom kell, hogy a lánglelkű pályázatíró reményei, ha nem is szükségszerűen végesek, de a valóság igen is szűkíti a fantáziáját, miközben épp csak az az egy dolga volna. Nem keresem direkt a politikai témákat, de alkatilag, alkotóként és befogadóként egyaránt minden mögött az egyéni és társadalmi felelősségek és ágenciák kérdése mozgat a leginkább, a ChatGPT néha már parodisztikusan ezekre fókuszáló válaszokat ad, mert kiismerte a figyelmemet, nem igazán tudnék másról írni, és szerencsés vagyok, amiért nem is igazán akarok.
