A nyitókép egy drónfelvétel Magyarország egyik legkisebb, mindössze harminchét lakost számláló településéről, Gombosszegről, ahol Nádas Péter évtizedek óta él. A zalai dombok között fekvő aprófalut hatalmas erdők, mezők, szinte érintetlen természet veszi körül, és ahogy a kamera nagyon lassan közelít, egyre inkább láthatóvá válnak a porták, míg végül a fókusz arra a házra és hatalmas kertre kerül, ahol az író és felesége él. Gyönyörű nyitókép, a lassú ereszkedés pedig már itt nyilvánvalóvá teszi, hogy
a Saját erdő az elidőzés filmje lesz.
Nem rohan sehová, be akarja mutatni a vidéket és az író gondolatait, de hangsúlyt helyez arra, hogy ezek a gondolatok tényleg eljussanak hozzánk, ne csak átfussanak rajtunk. Nádas egyes mondatai után sokszor hatalmas csendek, esetleg halk, a szemlélődést, az elgondolkodást segítő zenei betétek hallhatóak csak, a moziban ülő pedig nem tehet más, mint hogy alaposan végiggondolja azt, amit hallott. A film nem ránt egyik gondolatból a másikba, hanem időt ad arra, hogy gondolkozzunk, sőt, nagy csöndjeivel, lassú kameramozgásával, gyakran kimerevített képeivel szinte kényszerít erre. A rendező koncepciója valószínűleg éppen a lelassítás lehetett, az, hogy hatvanöt percre kivezesse a nézőt a hétköznapok ingeráradatából és tempójából, és lehetővé tegye számára, hogy a figyelme egyetlen dologra fókuszálhasson, egyfajta meditatív állapotba kerülhessen.
A falut madártávlatból mutató, egyre közelítő kép mögött az író egyszer csak megszólal, nyugodt, halk hangja tökéletes összhangban áll Pálos Gergely operatőr lenyűgöző képeivel. Nádas először a település történetéről mesél, majd azt emeli ki, hogy mennyire más itt a viszony a halálhoz, mint a városban: sokkal közvetlenebb és praktikusabb. Egy idős nőre emlékezik, aki a faluban tojást árult, és azért nem adta el az összes tojását soha, mert a férje idősebb volt nála, és arra gondolt, a halotti torra majd legyen miből sütni-főzni. Így, ilyen hétköznapi módon „készült” a férje halálára, aki végül túlélte őt. Már ebben a bevezető szakaszban, a halálhoz való viszony szemléltetésekor egyértelmű, hogy
Nádas Péter ezúttal sem fog mellébeszélni.
Most sem ijed meg a lét legvégső kérdéseitől, és tényleg, a film végére egyfajta füveskönyvvé áll össze a sok mondat, melyekben a legfontosabb bölcseleti, egzisztenciális és művészeti kérdéseket érinti az író. A képek mellé rendelt monológ valójában dialógusokból kimetszett mondatokból épül fel, hiszen a film alapját egy többnapos beszélgetés képezi, amit Simonyi Balázs filmkészítő-ultramaratonfutó és Kalmár Melinda történész készített az íróval.
Az ezekből a beszélgetésekből kimetszett és egymás után fűzött (korábbi írásokból és beszélgetésekből részben már ismerős) részletekben Nádas társadalmi, egzisztenciális és kulturális kérdésekről egyaránt beszél. A demokrácia és kapitalizmus viszonyáról, az ő életében látható három nagy kivándorláshullámról és ennek beláthatatlan következményeiről, a szolidaritásról, a testvériségről, a szabadságról és az emberi állandóról is. A tárgyak életünkben betöltött szerepéről, a fényképekről, a természetről, az állatokról, a növények alkalmazkodóképességéről, az emlékezés és a felejtés viszonyáról is értekezik, de olyan kérdésekkel is őszintén szembenéz, mint az öngyilkosság, mely elmondása szerint mindig foglalkoztatta és foglalkoztatja is. A különös esszéfilmben a művészet, a kultúra szerepére is kitér,
kultúra nélkül az egész emberi élet szart sem ér,
állítja, de hozzáteszi azt is, hogy önmagában a kultúra nem elegendő ahhoz, hogy megváltoztassa a világot. Azt a világot, melyet az író, a filmben elhangzottak szerint egy bomlási folyamatként érzékel. Nádas a hatvanas évek végén konstatálta, hogy amerre a világ halad, onnan nincs visszaút, elkerülhetetlen összeomlás következik, de még akkor is, ha ezt látjuk, muszáj tenni a dolgunkat. Elmondja, hogy akkor is ír, és akkor is gondozza a kertjét, ha ennek látszólag semmilyen hatása nincs a világra, és értelmetlen tevékenységnek tűnik.
Miközben az író nyugodt hangját, alaposan átgondolt, évtizedeken át érlelt mondandóját hallgatjuk, a képeken hol a legendásan rendezett és puritán dolgozószoba, hol a házat körülvevő természet jelenik meg: a hatalmas, százötven éves körtefa, a kert, a ház, az ösvény, a Gombosszeget körülvevő erdő. És ebben az erdőben egy nyúl, egy csiga, egy aprócska hernyó, egy hamvas őszibarack. A természet képei egyenrangúvá válnak a szöveggel, halljuk a bogár lépteit, miközben korunk egyik legnagyobb írója beszél, és mégis, mintha úgy érzékelnénk, hogy a bogár sem kisebb történés a filmben, hogy valójában nincs kicsi és nagy, jelentős és jelentéktelen. Mintha mindezzel azt a Nádas-mondatot illusztrálnák a film készítői, mely így hangzik: „Nincsen olyan kevéske, melyben ne lehetne a legtöbbre lelni.” (A fotográfia szép története)
Bár az író hangját az egész film alatt halljuk, látni nem látjuk, legfeljebb néhány percre tűnik fel, akkor is hátulról, ahogyan a természetben sétál, mintha mi nézők a nyomában ballagnánk. A háza körüli erdő ösvényein haladó író bejárja a birtokát, de a gombosszegi porta és kert gazdája egy idő után túlnő ezen a szerepen, és
mintha már nemcsak a kert és a ház, hanem az egész világunk gazdája lenne,
aki bejárja ezt a hatalmas birtokot, mely nem más, mint a minket körülvevő valóság összes szépsége, ellentmondása és problémája. Nézi és látja, érti és számba veszi, mi zajlik benne, mint ahogy teszi már évtizedek óta fáradhatatlanul. A film legvégén aztán mégiscsak meglátjuk az írót, szembefordul velünk, és egy fa mellett állva, szinte mozdulatlan arccal néz a kamerába, mely a filmben eddigre már megszokottá váló lassúsággal közelít rá, és egy bölcs, mindennel rendíthetetlenül szembenéző, rezignáltan derűs arcot látunk, mely szinte katartikus hatást kelt. Megnyugtató érzés, hogy van valaki, aki számontartja ezt a világot, folyamatosan nézi és értelmezi, és elmondja, megírja nekünk, mire jutott.
Fotók: Cirko Film
