Az okostelefonok szinte az egész életünket átszervezték, ezen keresztül érjük el a családunkat, a barátainkat, a munkatársainkat, itt szórakozunk, dolgozunk, kapcsolódunk ki. De mi történik, ha váratlanul tönkremegy a telefonunk, főleg egy fontos esemény előtt? Ben Lerner legújabb, Átirat című regénye egy látszólag banális problémából indul, mégis a mindennapjaink egyik legfontosabb kérdéséhez jut el: tudunk-e még őszintén kapcsolódni egymáshoz? A történet főszereplője Providence városába utazik, hogy 90 éves mentorával életreszóló interjút készítsen, de még a felvétel előtt tönkremegy a telefonja, és minden megkérdőjeleződik. Lerner regénye egy éleslátó történet emlékezésről, kötődésről és technológiai függésről.
Ben Lerner: Átirat (részlet)
A vonaton folyton elbóbiskoltam. Thomast mentem interjúvolni, aki éppen betöltötte a kilencvenet. A menetiránynak háttal ültem, így nem igazán bírtam olvasni a legújabb könyvét, amelyet a kezemben tartottam. Felfordul a gyomrom, ha a menetiránynak háttal olvasok – vagy, ahogy a tízéves lányom, Eva tavaly nyáron a Lublinba tartó vonaton fogalmazott, ha „a múlt felé” nézek.
Kifelé bámultam az ablakon, amelyen ott derengett a maszkos arcom halvány tükörképe. Úgy éreztem, csak egy jó nyitókérdést kell kitalálnom, onnan a beszélgetés már magától megy.
Leginkább attól tartottam, hogy valamiért nem fogom tudni rögzíteni a beszélgetést a telefonommal, vagy hogy véletlenül kitörlöm a hangfelvételt, amikor megpróbálom elküldeni a magazinnak.
Elfordítottam a tekintetem az ablaktól, és üzenetet írtam Miának: „Nehéz reggel volt.”
„Csak sikerült”, válaszolta azonnal, valószínűleg a számítógépéről.
„Épp csak.”
„Akkor is. Eckert azt mondaná, tekintsük ʻgyőzelemnek’.”
„Ja. De azonnal szólj, ha hívnak az iskolából. Mindig téged hívnak.”
„Jó, de nem fognak. Szerintem minden OK. És a tanításnak majdnem vége.”
Lájkoltam. Jött a régimódi kalapot viselő férfi, hogy ellenőrizze a jegyeket. Felnagyítottam a kis QR-kódot, ő meg beolvasta. Aztán bedugtam a fülhallgatómat, és elkezdtem hallgatni egy 1973-ban Párizsban rögzített előadást, amelyet Thomas tartott a fordításról. A vonat gyorsított, én pedig a maszkos tükörképemen keresztül lefényképeztem a téli, posztindusztriális tájat, majd megnéztem és kitöröltem a fotót, becsuktam a szemem, és a múlt felé fordultam. Ötvenegy évvel ezelőtt a mentorom szünetet tartott, és vizet töltött egy pohárba. Valaki a közönségből kétszer köhögött.
Párizsban voltam. (Nem tudom, a felvétel még milyen hatással volt az álomra.) Eváért mentem éppen, valószínűleg az iskolájába. Egy magas, díszes kovácsoltvas kerítés előtt álltam és vártam, hogy kinyissák a kaput. Más szülők és felnőttek is voltak ott, suttogva beszéltek egymással vagy a telefonjukba. Nem beszélek franciául, de egyértelmű volt, hogy nyugtalanok. A szél egyre erősödött.
Szirénákat hallottam a távolban. Megnéztem a mobilomat, de nem jött riasztás.
A kapuk kinyíltak, ám ahogy be akartam menni, alig várva, hogy láthassam a lányomat, egy nő – sötét bőrű, gyönyörű, ismerős, a fején kendővel – kezét a mellkasomra téve megállított, és azt mondta: „Lehetetlen.” Akkor rájöttem, hogy amit szülők vagy felnőttek szétszórt csoportjainak hittem, az valójában egy sor, amelyet akaratlanul átugrottam. Bocsánatot kértem, őszintén bocsánatot kértem és félreálltam; jól öltözött emberek áramlottak el mellettem, morogva a faragatlanságom miatt. A sor végét kerestem, és megdöbbenve láttam, milyen messzire nyúlik az utcán.
Miközben a sor mozgásával ellentétes irányban haladtam, leszállt az éjszaka. Szó szerint láttam, ahogyan az éjszaka leszáll a fákról. A szél ekkor levelekkel vagy magházakkal vagy szeméttel dobált meg. Valami szemcsés anyag – talán homok – került a fogaim közé, alig győztem köpködni; tudatában voltam, hogy a többi szülő joggal undorodik tőlem. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el, mennyi ideje tartok a végtelen sor vége felé. Aztán magas, visító hang szólalt meg ezer zsebből, az enyémből is. Futásnak eredtem. Kétségbeesésemben, hogy elérjem a lányomat, egyre távolabb sprinteltem tőle.
Az Amtrak vasútállomásról tizenhárom perces sétával értem a Hotel Providence-hez. Tulajdonképpen találomra választottam ki az interneten; négycsillagos volt, éjszakánként körülbelül kétszáz dollárba került; a magazin fizette. Négy fok volt, szórványosan felhős.
Néhány hónappal azelőtt töltöttem be a negyvenötöt, hogy Thomas a kilencvenet.
A fülhallgató még mindig nem vettem ki, az útbaigazítást hallgattam, noha tudtam, merre kell menni. Még nem volt délután négy, de a nap már alacsonyan állt az égen, érződött, hogy közeledik a szürkület.
A Hotel Providence a Mathewson Streeten állt, szemben egy templommal, ahol egyszer láttam egy színdarabot (a templom harmadik emelete kísérleti „színháztér”-ként szolgált), és egy klinika mellett. A klinika előtt egy kis csoport dohányzott, vitatkozott, talán csereberélt. Két ember – két testet véltem kivenni – aludt a járdán, egy takarókból és kartondobozokból tákolt komplexumban. Az utca túloldalán, a templom előtti részen egy kabát nélküli részeg nő kiabált egy férfival, aki határozottan, de gyengéden el-eltolta magától, miközben a nő próbálta megpofozni. A hotel homlokzatát nemrég újították fel, a fényes vakolat nem illett a régi templomhoz, a klinikához és az utca szegényes életéhez.
A hotelben hatalmas belső tér várt. Mintha valaki zongorán játszott volna, bár nem láttam zongorát. Átfutott a fejemen, hogy felteszem a maszkot. Miután bejelentkeztem, az útbaigazítást követve átvágtam az előcsarnokon, ahol egymáshoz nem illő kanapék, székek és művirágokkal teli kővázák álltak, majd balra fordultam és elmentem a fitneszközpontot jelző táblák mellett, amíg meg nem találtam a liftet, amely felvitt a harmadik emeleti szobámhoz. Mint itt mindent, a szobát is túl nagyra méretezték: kétszemélyes ágy, kanapé, terpeszkedő íróasztal. Bekészítettek két különböző márkájú, műanyag palackos vizet.
Kibányásztam a táskámból a telefontöltőt, bedugtam a konnektorba, bekapcsoltam a tévét, felhúztam a rolót, és fél füllel a híreket hallgattam, miközben az ágyon ülve kibámultam az ablakon, ahonnan a templomra nyílt kilátás.
Próbáltam kiötölni egy nyitókérdést, mondjuk a fordításról, de el-elterelte a figyelmemet az a gondolat, hogy egy másik énem még mindig nézi azt a darabot, amit barátok adtak elő annak idején.
Ráébredtem, hogy a hírek Gázáról Párizsra váltottak: Párizsban poloskák jelentek meg, újkeletű csapás, talán el is túlozzák, de mindenképpen rossz hatással van az idegenforgalomra. Leszálltam az ágyról, félrehúztam a takarót, és megnéztem, hogy vannak-e a fehér lepedőn rozsdabarna, megszáradt vérfoltok, majd felemeltem a matracot, és megvizsgáltam az alsó szélét. A poloskák általában ruhában vagy poggyászban utaznak, de terjedhetnek könyveken és álmokon keresztül is.
Eva már hazaérhetett az iskolából, de mielőtt felhívtam volna, először Thomasnak kellett telefonálnom, hogy megérkeztem és egy óra múlva ott leszek. Nagyon ódzkodtam ettől a hívástól; soha nem beszéltünk telefonon. Amikor nagy ritkán meglátogattam, mindig e-mailben egyeztettünk.
Miért voltam idegesebb attól, hogy rövid ideig hallom a testetlen hangját, mint attól, hogy órákat töltök a testtel rendelkező hangjával?
„Ezt le kellene írnod”, mondta Eva a fejemben. A lányom gyakran mondta, hogy le kellene írnom a kérdéseimet.
Lenémítottam a tévét, és hívtam Thomast, miközben kényelmetlenül görnyedtem az asztal felett, nehogy kihúzzam a telefont a töltőből. Mondtam neki, hogy itt vagyok és hamarosan átmegyek, ha nem gond. Természetesen, már vártalak, gyere be nyugodtan; lesz valami enni- és innivaló. Aztán beálltam a zuhany alá, ahol próbáltam megfogalmazni egy kérdést, és amikor kijöttem, már éjszaka volt, a templom homlokzata sárgállott a lámpafényben. Visszavettem ugyanazt a ruhát, amiben utaztam. Megittam az egyik palack vizet, amely képzeletemben megegyezett azzal, amiből Thomas kortyolgatott Párizsban ötven évvel ezelőtt. Levettem a mobilt a töltőről, és FaceTime-on felhívtam Miát, hogy beszélhessek Evával.
Eva vette fel. Mia telefonszáma hozzá volt rendelve ahhoz az iPadhez, amit Eva használt. – Szia, apa – mondta nyugodt hangon.
– Szia, kicsim, mit csinálsz? – kérdeztem megkönnyebbülten.
– Gyümölcsnindzsát játszom – válaszolta.
– Az, amiben csak gyümölcsöket vágsz fel?
– Aha. Anyu vacsorát főz, és azt mondta, játszhatok, amíg elkészül.
– Hol van Luna? – Luna volt a mentett kutyus, amit még a járvány elején fogadtunk be.
Eva elfordította az iPad kameráját, hogy megmutassa a kék bőrkanapén alvó fehér kutyát. – Szia, Lunácska, hogy s mint? – mondtam.
– A képernyőn nem hallja meg a hangokat és nem ismeri fel a dolgokat – magyarázta Eva.
– Mit gondolsz, miért van ez? – kérdeztem. És amikor nem válaszolt: – Milyen volt a suli?
– Elment – válaszolta.
Tízig számoltam, vajon kifejti-e bővebben, majd folytattam: – Nekem sokszor a reggel a legnehezebb. Sokszor elkezdenem nehéz a napot, de ha már elkezdtem, akkor megy magától.
– Igen – mondta, és talán figyelt is.
– Nagyon izgulok a közelgő interjú miatt – túloztam, hogy normalizáljam a szorongásomat.
– Remekül fogod csinálni – nyugtatott.
– Megnézned a fura hotelszobámat?
– Át kell jutnom ezen a szinten.
– Oké. Később felhívlak FaceTime-on, hogy jó éjszakát kívánjak.
– Oké. Megígéred?
– Meg.
– Oké, szeretlek, szia – és a hívás végét jelző hangeffekt.
Fogat mostam. A mosdóban alig folyt le a víz. Fogkrémes lett az arcom, úgyhogy megmostam.
Aztán nyúltam a mobilomért, amit a tükörhöz rögzített kis acéltálkára tettem, és valahogyan sikerült a vízbe löknöm a telefont.
Annyi időre merült el, amilyen hosszú ez a mondat. Megpróbáltam törülközővel megszárítani, de a képernyő több helyen megrepedt már, így a folyadék beszivárgott; néztem, ahogy szétterjed, mint az oldat az antigén gyorsteszten. A képernyő nem reagált az érintésemre, csak kicsit homályosabb lett ott, ahol megnyomtam. A kezdőképernyőn Eva, Mia és Luna fényképe egyre jobban elmosódott a széleken.
Kirohantam a fürdőszobából, és hülyeséget műveltem: a mobilt rádugtam a töltőre, talán abból a gyermeteg tévhitből, hogy az áram majd segít megszárítani. Amikor bedugtam a kábelt, a képernyőn hibaüzenet jelent meg – ki tudtam venni egy sárga háromszöget egy szürke négyzetben –, majd az egész elsötétült. Úgy vittem vissza a fürdőszobába a készüléket, mint egy apró, sebesült állatot, és levettem a hajszárítót a falra szerelt töltőjéről.
Végül otthagytam a fürdőszobát, és leültem az ágyra a forró készülékkel.
Miközben lenyomva tartottam az oldalsó gombot, a világító alma emblémáért imádkoztam.
A legsürgetőbb probléma: most nem tudom felvenni az interjút. Nem hoztam magammal a laptopomat. Thomas volt az egyetlen általam ismert felnőtt, akinek nem volt okostelefonja. El sem tudtam képzelni, hogy lenne más felvételi technológiája. Ránéztem az ágy melletti ébresztőórára: 5:27. Csak van Apple-üzlet Providence-ben, nem? Amikor én ott éltem, az iPhone még nem is létezett. Szükségem volt a mobilomra, hogy kiderítsem, hogyan pótolhatnám.
Kimentem a szobából, és hívtam a liftet. Aztán átmentem a KIJÁRAT feliratú ajtón, és lerohantam a fénycsövekkel megvilágított betonlépcsőn. Amikor kiizzadva megérkeztem a recepcióhoz, megkérdeztem a fiatal nőt – nem nála jelentkeztem be –, hogy van-e Apple-üzlet a városban. Természetesen, mondta, a bevásárlóközpontban. Megkérdeztem tőle, hogy meg tudná-e mondani a nyitvatartási idejét, mire csak pislogott. Megmutattam neki a tönkrement mobilomat, és mondtam, hogy beleesett a mosdóba, de lerítt róla, hogy azt hiszi, a vécébe ejtettem bele. Elővette a saját mobilját, egy androidosat, hogy megguglizza; nyolcig voltak nyitva. Megkönnyebbültem. Megkérdeztem, hogy telefonálhatok-e a szállodai telefonról – volt egy az asztalon –, és azt mondta, tárcsázzam a 9-et. Felvettem a kagylót, amit kellemetlenül melegnek éreztem a fülemen, és akkor jöttem rá, hogy nem tudom fejből Thomas számát.
Letettem a telefont, és megkérdeztem a nőt, van-e telefonkönyvük, de azt mondta, nincs. Megkérdeztem, van-e konferenciatermük, ahol internetezhetnék, de azt mondta, nincs. Megkérdeztem, használhatnám-e egy pillanatra a számítógépét, hogy megkeressek egy telefonszámot, de azt mondta, nem, mert a „termináljáról” nincs internetelérése.
Megkérdeztem, használhatom-e a mobilját egy pillanatra, hogy megtudakoljak egy számot, amin annyira megdöbbent, mintha azt kértem volna, hadd próbáljam fel a szemüvegét.
Kérem szépen, mondtam.
Miközben megnyitottam a Google-t a nő telefonján, felmerült bennem, hogy azt mondom Thomasnak, a hotelben óvatosságból elvégeztem egy gyorstesztet – Thomas az első hullámban kórházba került –, és pozitív lett az eredmény. Beírtam a teljes nevét és címét, amit szerencsére tudtam, valamint a „telefonszám” kifejezést, de a találatokkal – ingatlanoldalak, háttérinformációk – nem mentem semmire. Felkerestem a Whitepages weboldalt, de kiderült, hogy fizetős.
Már majdnem ott kellett volna mennem Thomasnál; ha úgy megyek el az üzletbe, hogy nem hívom fel előtte, olyan későn érek oda, hogy aggódna, talán meg is ijedne. Viszont ha úgy érkezem oda, hogy nem tudom rögzíteni a beszélgetésünket, hogyan magyarázom meg? Képtelenségnek éreztem, hogy elmondjam az igazat. Mert hogy lehet, hogy bár aggódtam a technikai problémák miatt, nem kértem kölcsön egy tartalék felvevőeszközt az antropológus feleségemtől?
A fejemben egy költő barátom, aki éppen átképezte magát elemzőnek, azt sugallta, hogy tudat alatt végig szabotálni akartam az interjút.
Elhallgattattam a hangot, visszaadtam a nőnek a telefonját, és megköszöntem neki. Aztán leültem egy böhöm bőrfotelbe, egy lila íriszekkel teli váza mellé, amelyek műanyagnak látszottak, de tapintásra selymesek voltak. Megmondom, mit csinálsz, utasítottam magam olyan hangon, amely mintha a fejemen kívülről, a néhány lépésre jobbra álló fotelből jött volna. Elmész Thomashoz, és azt mondod: Arra gondoltam, hogy ma este csak beszélgessünk kötetlenül, gondoljuk át, mit szeretnénk belevenni az interjúba, aztán átjövök holnap késő délelőtt, és felvesszük felkészülten és kipihenten.
Vettem négy mély lélegzetet. Ez hihetőnek tűnt. Másnap reggel nyitásra ott leszek az Apple-üzletnél, bár nem jegyeztem meg az időpontot. Egy hosszú, rögzített beszélgetés amúgy is több oldalt eredményezne, mint amennyit a magazin ad nekünk. Ösztönösen elővettem a telefonomat, hogy autót hívjak Thomas házához.
Fotó: 21. Század
