Le lehet végleg mondani egy korábbi kapcsolatról? Elég egy tekintet, egy mondat, egy gondolat, hogy újra fellángoljon, ami egyszer kialudt? Horváth András Dezső Új tenger című regénye egy névtelen harmincéves férfi életébe enged betekintést. Az elbeszélő stabil kapcsolatban él, nemrég megjelent első könyve óriási siker, viszont egy váratlan találkozás teljesen felforgatja az életét. Már csak az a kérdés, mit választ: a csendes, stabil boldogtalanságot vagy az árulást, a szenvedélyt és a szerelem mindent elsöprő erejét. A szerző korábbi, Legjobban a nőktől féltem című regénye 2023-ban jelent meg, a mostani kötete pedig ennek az egyenes folytatása.
Horváth Dezső András: Új tenger (részlet)
Pár napig nagyon beteg voltam. Reggeltől estig köhögtem, a konvektort a maximális fokozatra tekertem, forró teákat ittam és izzadtam. Próbáltam dolgozni, de nem igazán ment. Aztán kezdtem egy kicsit jobban lenni. Már el tudtam menni a boltig, vettem tésztát, húst és paradicsomszószt. Főztem magamnak egy kiadós vacsorát, és az összes csípős fűszert beleöntöttem, amit találtam. Vettem néhány forró fürdőt, de még mindig nagyon gyenge voltam.
Egy reggel felkeltem, és láttam, hogy Vera írt. Aznap volt a születésnapja. Megírta, hogy melyik kocsmában lesznek a barátaival, és hogy nagyon szeretne újra látni. Azt is megírta, hogy legyek óvatos, mert ott lesz egy-két olyan barátja, aki ismeri a férjét.
Semmi kedvem nem volt a titkolózáshoz. Egy darabig gondolkoztam, és eldöntöttem, hogy nem találkozom vele többet.
Aztán úgy éreztem, muszáj elmennem valahová. Már egy hete nem voltam sehol, és kezdtem megőrülni. Régebben, amikor Flóra előtt egyedül éltem, sokszor észrevettem, hogy magamban beszélek. Néha az utcán is. Vagy a villamoson. Muszáj volt emberek közé mennem. Megkérdeztem Benedeket, mit csinál aznap este. Azt mondta, az új szerelmével találkozik. Írtam még néhány embernek, de senki nem ért rá. Mindenkinek megvolt a saját élete, az emberek párokban vagy családokban éltek, és egymással foglalkoztak. Nekik volt igazuk. Köhögtem még néhányat, aztán felöltöztem, és elindultam a kocsmába, ahol először találkoztunk Flórával.
Csak ketten voltunk a tulajdonossal, aki elmesélte, hogy mióta beleírtam a regénybe a kocsmát, egyre többen járnak oda. Néhányan engem kerestek, és nagyon csalódottak voltak, amikor rájöttek, hogy nem vagyok ott. Beszerzett néhány példányt a regényből, és a pult alól árulta őket. Ez nagyon tetszett. Megkérdezte, nem akarok-e még egy felolvasást tartani. Azt mondtam neki, hogy ezen még gondolkodnom kell. Aztán keresett egy John Lee Hooker-albumot, elindította, majd kibontott egy üveg vodkát, keresett két poharat és koccintottunk. A vodka átmelegített, és úgy éreztem, kíméletlenül meggyilkolja a testemben lévő baktériumokat. John Lee Hooker a vonatokról énekelt, én pedig kezdtem jobban érezni magamat. Kimentem rágyújtani, a harmadik slukk után csörgött a telefonom.
Vera hívott.
– Nem jössz?
– Nem akarok zavarni. Nem ismerek ott senkit.
– Engem ismersz.
– Téged is csak alig.
– Akkor itt lenne az ideje, hogy jobban megismerj.
Elnyomtam a cigimet, visszamentem a pulthoz, fizettem, és elköszöntem a tulajdonostól. Vera nem volt messze, hat megállót kellett csak mennem villamossal. Enyhén zúgott a fejem, és hőemelkedésem volt, amitől alaposan leizzadtam. Mégis úgy éreztem, hogy Verának igaza van. Meg kellett ismernem. A villamos végében álltam, a tenyérfoltos ablaküveg mögött szitálni kezdett a hó. Szerettem a havat. Azon a télen, amikor születtem, hatalmas havazások voltak. Amikor anyám hazavitt a kórházból, csak úgy tudott bevinni a házba, hogy apám ösvényt ásott az utcától a bejárati ajtóig, mert a hó egy méter magasan állt a kertben.
Anyám sokszor elmesélte, hogy az első dolog, amit láttam a külvilágból, ez a fehéren csillogó ösvény volt.
Néha úgy éreztem, emlékszem is erre a képre. Meg az érzésre, ahogy anyám óvó karjaiból figyelem a világot, amely akkor még tele volt reménnyel, lehetőséggel és a boldogság titkos ígéreteivel. Ez azonban nem lehetett valódi emlék, hiszen csak két hetes voltam. De az én emlékezetem mégis így működött. Valahol az elmém mélyén elraktározódott egy-egy kép, és az évek során a képek köré történetekből, mesékből és érzésekből ösvények épültek. Pontosan úgy, mint azon az éjszakán a hóból.
Leszálltam a villamosról, gyalogoltam néhány percig, aztán beléptem a kocsmába, ahol Vera ült a barátaival. Nagyon kicsi hely volt, Veráékon kívül csak egy fiatal lány volt ott, aki a pult mögött állt, és szorgalmasan gyártotta a vodkaszódákat. Vera megölelt, aztán bemutatott a barátainak, akik mind színházi emberek voltak. Vera azt mondta nekik, hogy én vagyok a színház új szerzője, és éppen egy közös darabon dolgozunk. Ez tulajdonképpen nem is volt olyan nagy hazugság.
Emlékeztem Vera figyelmeztetésére, hogy legyek óvatos. Odaléptem a pulthoz, kértem egy vodkaszódát, és egy pillanatra visszafordultam a többiek felé. Vera engem figyelt és mosolygott.
Hirtelen dolgozni kezdett bennem a vodka, a hőemelkedés és a Verával töltött első éjszakám emléke.
Gondolkoztam, hogyan tudnám elkerülni, hogy ne bámuljam feltűnően, amikor visszaülök hozzájuk. Ránéztem a pultoslányra. Huszonkét éves lehetett. Naivnak és ártatlannak tűnt. Átnyújtotta a vodkaszódámat, én pedig elővettem a pénztárcámat, hogy fizessek. A lány tiltakozó mozdulattal jelezte, hogy nem kell fizetnem.
– Szeretnélek meghívni erre – mondta.
– Miért?
– Olvastam a könyvedet. Nagyon tetszett.
Rákönyököltem a pultra. Mélyen a szemébe néztem.
– Hogy hívnak?
– Kira vagyok.
– Mit csinálsz holnap este?
Kira elvörösödött, és elejtett egy poharat. A pohár nem tört el, de jó nagyot csattant a földön. Veráék elhallgattak és ránk néztek. Kira felszedte a poharat a földről, és nevetgélni kezdett.
– Holnap is dolgozom.
– Nem. Holnap nem dolgozol.
– Nem?
– Holnap velem fogsz találkozni, Kira.
Kira hatalmasra nyitotta a szemét. A vállam fölött hátranéztem. Vera arca még vörösebb volt, mint Kiráé. Visszafordultam a pulthoz.
– Vedd elő a telefonodat!
Kira engedelmesen elővette a telefonját, és várakozva nézett rám.
– Írd meg a főnöködnek, hogy beteg vagy! Belázasodtál. Fáj a hasad.
Kira arcát megvilágította a képernyő, ahogy írni kezdett. Aztán felemelte a fejét és újra rám nézett. Lediktáltam neki a számomat. Megmondtam neki, hogy holnap délután hívjon fel. És akkor majd eldöntöm, hogy tényleg találkozunk-e. Kira nyelt egyet. Azt mondta, hogy nagyon szeretné, ha dedikálnám neki a könyvet.
Nem mondtam semmit, csak néztem a szemébe. Közben éreztem, hogy Vera minket figyel.
Egy kicsit összehúztam magamat, hogyha megdobna egy pohárral, ne találjon el.
A nők a nyilvánosság előtt mindig arról beszéltek, hogy a kedves férfiakra vágynak. Ez azonban nagyon ritkán volt igaz. A legtöbb nő számára a pofátlanság és az arrogancia volt vonzó. A kedves férfiak hamar elvéreztek, mert elhitték, hogy a nők a kedvességre vágynak. Aztán mindig jött egy bőrkabátos hólyag, odavetett nekik három nagyképű mondatot foghegyről, és a nők boldogok voltak, mert ebben a saját apjuk viselkedésére ismertek, akinek szeretetéért és figyelméért egész életükben hiába küzdöttek.
Otthagytam Kirát, és leültem Verával szemben, egy díszlettervező és egy rendezőasszisztens közé. Láttam, hogy Vera mindjárt felrobban. De abban is biztos voltam, hogy senki nem fog ránk gyanakodni.
Sóhajtottam egyet.
– Bocs, mostanában folyton ez van. Néha már bánom, hogy megírtam azt a könyvet.
Bemutatkoztam a többieknek, és beszélgetni kezdtünk a színházról, az irodalomról és a kokainról. Kiderült, hogy a legtöbb színész már nem alkoholista, hanem kokainfüggő. A kokain ugyanis rövid távon rendkívüli módon kiélesíti az érzékeket és a figyelmet, valamint nagyon jót tesz az ember önbizalmának is. Egy idő után már nem figyeltem a beszélgetésre, csak Vera száját néztem. Telt ajkai voltak, a szépen ívelő vonalak kinyíltak, aztán újra bezáródtak, ahogy beszélt.
Mint egy virágszirom, amit valaki darabokra tépett.
A rendezőasszisztens bejelentette, hogy nála maradt még egy kis kokain egy premierről, Vera pedig elővette az öccse lakáskulcsát, én még elköszöntem Kirától, és elindultunk a hóesésben. A lakásba már csak négyen mentünk fel, Verán és a rendezőasszisztensen kívül még egy színész jött velünk, akivel Vera évekkel korábban együtt játszott egy vidéki színházban. A színész egész este Verához beszélt, megállás nélkül. Ez pedig akkor is folytatódott, amikor a rendezőasszisztens óvatosan elrendezte a négy fehér csíkot Vera öccsének asztalán.
Én nem rajongtam a kokainért. Körülbelül annyit éreztem tőle, mintha megittam volna két presszókávét.
Azonban ez sem tartott túl sokáig, és amikor elmúlt a hatás, általában elöntött valamilyen furcsa búskomorság.
A rendezőasszisztenssel az ágyon ültünk, a színész pedig berakott a telefonjáról valami zenét, és felkérte Verát táncolni. Nagyon jól táncoltak, jó volt őket nézni. A színész két fejjel magasodott Vera fölé, erős volt, néha felemelte Verát a levegőbe, egyszer meg is pörgette. Mégis, ahogy néztem a színész mozdulatait, észrevettem a testi erőfeszítés mögött rejlő mélységes szomorúságot. Nagyon régóta szerethette Verát, de nem voltam féltékeny, mert ez a szerelem úgy pergett le Veráról, mint valami gyenge, erőtlen tavaszi zápor egy nagyon drága esőkabátról. Esélye sem volt Veránál, mert ő is kedves volt, alázatos és sebezhető, karjainak ereje szinte komikus ellentétben állt az érzelmi gyengeségével. Egy idő után feladta, Vera egyedül táncolt tovább. A színész teljes letargiába süllyedt, és lerogyott mellém az ágyra. Aztán a rendezőasszisztens azt mondta, ideje hazamennie, mert másnap reggel próbája lesz.
Vera abbahagyta a táncot, és mindannyian a szerelmes színészre néztünk, aki reménykedve bámult Verára, hogy hátha ő még maradhat. Vera azonban nem mondott semmit. A színész és a rendezőasszisztens felállt, Vera elkísérte őket az ajtóig. Én az ágyon maradtam, és hallottam, hogy a színész idegesen magyaráz valamit Verának.
Aztán becsukódott az ajtó, és ketten maradtunk a lakásban.
Az asztalon egy olvasólámpa világított. Felálltam az ágyról. Vera belépett a szobába. Hajnali három lehetett. Kint egyre jobban szakadt a hó. Talán tíz lépésre lehettünk egymástól. Vera az ajtófélfának dőlt, és mosolygott. Aztán elindult felém, óvatos léptekkel, mintha egy szűk ösvényen járna. Megfogtam a derekát. Meg akartam csókolni, de elhúzta a fejét.
– Te szemétláda! Szegény Kira!
– Szegény színészfiú!
– Legszívesebben felpofoználak!
De inkább megcsókolt. Letépkedtük egymásról a ruhát, Vera az ágyra lökött, és rám ült. Hagytam, hogy ő irányítson. Abban a kicsi, törékeny testben rengeteg erő volt. Éreztem, hogy nagyon közel van, a haja az arca elé hullott, hátraszegte a fejét, én pedig megfeszítettem a testemet, Vera ajkai szétnyíltak, és széttépett a virágszirmok közül kiszakadt egy mély, nyöszörgésből üvöltésbe alakuló állatias hang. Leszállt rólam, a szájába vett, az ágyékomon megint szétterült az a gyönyörű szőke haj, én pedig zuhanni kezdtem a sötétségbe, és néhány pillanatra megszűntem embernek lenni. Aztán minden elölről kezdődött.
Órákon keresztül újra és újra meghaltunk és megszülettünk.
Hajnalodott. Vera a mellkasomon feküdt, az ujjainkat egymásba kulcsoltuk. Tudtam, hogy valamit kellene mondanom. De csak a nevét tudtam kimondani. Aztán ő az enyémet. Így ment ez egy darabig. Vera felemelte a fejét és rám nézett.
– Mi történik velünk?
– Nem tudom – feleltem.
– Nagyon félek.
– Minden okod megvan rá, hogy félj.
– Soha nem éreztem még ilyet.
– Én sem.
Visszahajtotta a fejét a mellkasomra. A haját simogattam. Próbáltam küzdeni az ellen, amit éreztem. Mindketten komoly veszélyben voltunk. Vera az ujjával megérintette az öreg karórát a csuklómon. Felhúzós óra volt, egy firenzei öregembertől vásároltam évekkel korábban. Odakint valaki havat lapátolt. A másodpercmutató halk, fémes rezdülésekkel haladt körbe a számlapon.
Fotó: Horváth Dezső András / Facebook / Földi Ádám
