Fotó: Valuska Gábor
Alig egy hónapja jelent meg Nádas Péter válogatott esszéinek második kötete, az Arbor mundi (az elsőt, Leni sír címmel tavaly, az őszi Margón mutatták be), melyet eredetileg a Könyvfesztiválon dedikált volna, a járvány miatt viszont a rendezvény és így a dedikálás is elmaradt.
A Nyugati tér blogra viszont felkerült egy rövid videó, melyen Nádas azt dokumentálta, hogyan érkezett meg az Arbor mundi Gombosszegre.
2016-ban mi is meglátogattuk Nádast Gombosszegen, hogy az akkor éppen megjelent könyve, Az élet sójáról beszélgessünk vele. Akkor mesélte, hogy Kertész Imre halála napján fejezte be a könyvét, ami később Világló részletek címen megjelent - nálunk az év könyve lett, megnyerte az Aegon-díjat, Németországban is óriási sikereket ért el, hetekre meghatározta a kulturális közbeszédet itthon és Európában is.
Ha többet szeretnétek tudni, hogyan él Nádas Péter Gombosszegen, nézzétek meg az akkor forgatott, Nagyon sajnálom című dokumentumfilmet vagy olvassátok el az Arbor mundi nyitóesszéjét:
Nádas Péter: A hely, ahol élünk
Azon a tájon, ahol élünk, meredeken emelkedő és meredeken ereszkedő dombok hullámzanak, a tágas völgyekben források bugyognak fel, patakok csordogálnak. Még néhány évtizeddel ezelőtt is összefüggő erdőségek borították a dombokat, bükkösök, fenyvesek és tölgyesek, s bármennyit irtottak, Magyarországnak még ma is ez az egyik legerdősebb vidéke. Esténként vastag pára emelkedik föl a mocsaras völgyekből, s reggelente ebben a vastag párában vöröslik fel az első napsugár. Minden zöld, a növények harsogva burjánoznak, eső is gyakrabban esik, mint másutt. Ha valaki megáll egy dombtetőn, és végigpillant e dombvonulatoktól tagolt, észak–déli irányban ereszkedő tájékon, akkor szinte látni véli az Alpok magas csúcsairól alázúduló víztömegeket, amint a jégkorszak végén, az Adriába sietve, kivájják maguknak e völgyeket. Van ebben a tájban valami gyöngéden komor. Más idő lengi át. Ha a távoli úton busz megy el, akkor tudja az ember, fél egy van. Ha másik busz közeledik, akkor már sok idő telt el, fél öt lett. Az Alpoknak e legkeletibb nyúlványain csönd és nyugalom honol. A levegőben tisztán érezni minden illatot. Ipar nincs. Erdei tisztásokon és csupasz dombtetőkön legfeljebb a halkan surrogó olajkutak súlyos vasfeje bólogat.
Egyszer, nyári délutánon kinn ültem a gyümölcsfák alatt. Valamilyen sajátos, teljesen ismeretlen, panaszos kiáltozásra lettem figyelmes. Női hang volt, torokhangok és fejhangok ritmikus váltakozásában. Nem jelzett veszélyt, valamiként mégis ijesztően töltötte be a lusta, felhőtlen nyári délutánt. Rituális énekre emlékeztetett. Az ismeretlen ijesztő. Különösen olyan ismeretlen szokások, amelyek az idő mélyébe taszítanak. Négyszáz, ötszáz évet is visszacsúszhatunk, olykor még többet is, könnyedén, anélkül hogy tudnánk, hová érkezünk. Ének volt, de nem kötött dallamú. Szabályosan váltogatták benne egymást a mássalhangzók és magánhangzók, mégis szövegtelen. Mintha egy régen elfeledett nyelven hallanék valakit énekelni. Erős hang, komoly, szabad és magába feledkezett.
Ilyen forró nyári délutánokon a madarak, a tücskök is hallgatnak, legfeljebb a szellők motozását hallani és a méheket. Látni akartam, mentem a hang után. Tulajdonképpen még azt sem tudtam megállapítani, hogy a szomszédos gyümölcsösök valamelyikéből szól-e ki, avagy a szemközti erdős domboldalról hangzik át. Nem lehetett tudni, vajon a hangot vagy a visszhangját hallom-e közelebbről. Egy lány ült a domb oldalában a fűben, karjával összekulcsolt térdére hajtotta szép fejét, így énekelt. Másnap ülték a lakodalmat, egy szomszédos községből származó fiú vette el. Talán a falujától búcsúzott az énekléssel, talán a leánykorától. Annyira személyes volt, hogy azóta sem merészeltem megkérdezni tőle, honnan vette a dallamot.
Amikor ideköltöztünk, elég meglepőnek találtam, hogy az emberek értelmesen beszélgetnek az állataikkal. De minden szégyen és belső kétely nélkül beszélnek magukban is. A szántóföldekre kiballagó öregek valósággal monologizálnak. Ha pedig egymástól távol, magányosan dolgozik két ember a földjén, akkor a helyi szokások szerint nem illik a másikkal nem beszélnie, még ha ilyenkor valósággal át is kell ordítoznia ezeken a nagy és visszhangos távolságokon. Ugyanígy nem illik hallgatniuk a csoportban dolgozóknak. Bármilyen nehéz munkát végezzenek, folyamatosan beszélnek, aminek semmi köze nincsen az általunk megszokott párbeszédhez. Mindenki egyszerre beszél, mindenki mindenkihez, ebből azonban nem támad értelmetlen hangzavar. A munka ritmusa szabja meg a mondatok hosszát, lüktetését, amitől olyan lesz, mint valami ősi munkadal. Mintha a belső beszédet folyamatosan közkinccsé tennék. Egy ilyen közösségben bizonyára másutt húzódnak a magánügyek és a közügyek határai. Titok aligha marad, de valószínűleg több a rejtély.
Az esszé folytatódik, kattintsatok érte a Nyugati tér blogra!
