Mátyus Melinda író, református lelkész. Szovátán született, Temesváron él. 2019 óta publikál és 2020-ban Látó-nívódíjat kapott, kötet nélkül. Első prózakötete idén jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában Inkább az enyém címmel (itt beleolvashatsz). Ebben hat elbeszélés áll össze „nevelődési regénnyé”. A mindeddig ismeretlen nézőpontból megszólaló szövegek Visky András szerint nevezhetők „lelkésznőregénynek” és „irodalmi eseménynek” is. A szerző kötetét az Őszi Margón mutatták be, ekkor beszélgettünk vele.
Az irodalom mindig jelen volt az életedben, mégis a lelkészi pályát választottad. Miért alakult úgy, hogy ma elsősorban lelkész vagy, aki szokatlanul későn indult íróként, és nem fordítva?
Picin múlt, hogy így alakult. Elég nagy gondban voltam középiskolás koromban, hogy három pályából melyik legyen a kiválasztott. Az irodalom mindig a szívem csücske volt, irodalmi versenyeket nyertem, de matematika-fizika szakos gimit végeztem, valahogy így alakult, és a mérnöki kar tűnt kézenfekvőnek. Abban a korban Romániában a magyarok számára a bölcsészkar szinte elérhetetlennek tűnt, minimális volt a helyek száma, nem reméltem, hogy nekem menni fog.
Viszont a hit mindig meghatározó volt az életemben. Hívő családban nőttem fel, édesanyám révén a kibédi őseim női vonalon a Bethánia mozgalomhoz tartoztak. Illetve volt egy fantasztikus lelkésznőm Szovátán, és a női lelkész a nyolcvanas években eleve ritka jelenség volt. Egy hihetetlenül szabad, a maga módján excentrikus ötvenes nőként érkezett a gyülekezetbe,
az alkalmazkodás és szabályok szerinti életvezetés távol állt tőle.
Járosi Andor kolozsvári evangélikus teológus és lelkész lánya volt, és Reményik Sándor keresztlánya. Fölsietett a szószékre, és az idő megszűnt számunkra. Rátapadtunk, a prédikáció végén pedig visszaébredtünk a valóságra, de már úgy, hogy a prédikációt egybeírtunk önmagunkkal.
Ez az, ami legmélyebben megérint, azt éreztem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Elsőre nem sikerült a felvételim, majd jött a forradalom, és '89 után egy nagyobb létszámú évfolyamot vettek fel, közöttük több lányt is – ami óriási előrelépés volt a korábbi gyakorlathoz képest, hiszen évfolyamonként egy nőnek volt hely, így a lányok sokkal magasabb átlagokkal estek ki, mint amennyivel a fiúkat felvették. 1990 januárjában kezdtem a teológiát Kolozsváron.
Noha korábban jelentek már meg írásaid, és a könyvedben is több olyan szöveg van, amit már publikáltál, mégis mostanra állt össze az első prózaköteted. Milyen út vezetett idáig?
Nem vagyok egy önérvényesítő alkat, aki monomániásan haladna a céljai felé. Ráadásul az egyetem után, néhány év székelyföldi kitérővel, Temesvárra kerültem, és ez a város, bár gyönyörű, az irodalom tekintetében kicsit senki földje:
Erdélyhez sem tartozol, de Magyarország irányába is nehéz felvenni a fonalat.
Kolozsváron az egyetemi éveim alatt egy nagyon erőteljes írói csoportosulás indult útjára, amely meghatározta a generációmat, de én nem tartoztam közéjük, nem voltam bölcsész, teológaként éltem az életemet. Jóval később, már Temesvárról néha elküldtem egy-egy szövegemet két erdélyi szerkesztőséghez, de nem sikerült publikálnom, nem ismertem senkit. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szerkesztők túlterheltek, rengeteg szövegmennyiséget kell elolvasniuk, szóval nem válaszoltak.
Végül a színházkritika és a színházi esszé felé tolódtam, a 2000-es évek elején azt éreztem, hogy a temesvári magyar színház ugyanabban a helyzetben topog, mint én, ugyanúgy küzd a visszhangtalansággal, ahogy én a szövegeim láthatatlanságával. Pintér Béla Parasztoperájáról írtam egy szöveget, elküldtem a Játéktér című színházkritikai folyóirathoz, és nagyon szerették, friss hang, mondták. Néhány évig ez ment, színházi szövegeket publikáltam, miközben éreztem, hogy nem az igazi, észrevettem, hogy közben megint csak szépirodalmat, prózát írok. Tulajdonképpen soha nem hagytam abba az írást, de nem is írtam olyan intenzíven, mint amikor tétje lehet ennek az egésznek, mikor folymatosan publikálsz és belekerülsz egy közegbe és folyamatba, végeredményben egy szakmába. Ezek inkább szövegkezdemények voltak.
Amíg végül Visky Andrást meg nem kerestem. Temesváron dolgozott Silviu Purcărete rendezővel Az ember tragédiája című előadáson. Andrást még teológus koromból ismertem, két versemet a kilencvenes években a Korunkban közölte, és megkértem, hogy nézzen rá egy-két szövegemre. Elfehéredett, megváltozott a tekintete is, riadtságot láttam az arcán. A napnál is világosabb volt, hogy azt gondolja, a szövegeim egy szoros és precíz ideológiai szűrőn keresztül íródhatnak – hogyan másként –, és maximum egy egyházi lapban lehet helyük. Végül azt mondta, hogy küldjek egyet, és este érkezett a válasz, hogy még egyet, utána pedig érkezett az a mondat, hogy te író vagy.
Nem tudom, mikor voltam életemben ilyen boldog, ez ritkán történik meg, hogy 50 évesen jelentkezel, és azt érzik, „megvan a nyelved”.
Vida Gábor és Láng Zsolt is fantasztikusan támogatóak voltak, valami olyasmit éreztem rajtuk, hogy: valószerűtlen, de létező pálya. 2020-ban Látó-nívódíjat ítéltek nekem, kötet nélkül. Hihetetlen volt. Éreztem, hogy felém fordulnak, érdeklődnek.
Romániai magyarnak lenni eleve kisebbségi helyzet, emellett nő vagy lelkészek között, és szórványban élsz székelyföldiként. Ezek a nézőpontok hogyan hatottak arra, ahogy az irodalom és írás felé közelítesz?
És még református is vagyok a temesvári magyarok között, ahol a katolikus vallás dominál. A közegeddel is egybeírod magad, nyilván, és én ebben a szórványközegben élek már húsz éve. Tehát a kérdésedre válaszolva, igen, megjelenik a szövegeimben ez a kisebbségi és többnyelvű világ, és ezen belül az asszimiláció jelensége. De emellett egyre jobban érdekel a szüleim világa is, a kibédi gyökerek, ez egy nagyon konzervatív és zárt régió. Izgalmas, ahogy ez az egyszerű és nyers népi valóság a hitnek a – kicsit emelkedett – világával és nyelvével találkozik.
És a lelkésznői, azaz a női mivolt?
A lelkésznőség kapcsán a női test és a szentség érintkezési lehetőségei foglalkoztatnak. A női test mint az Ige hirdetőjének az elrejthetetlen, látható hordozója. Ott éktelenkedik a szentség közvetlen közelében, bezavar, a figyelmet olykor mellékvágányra tereli.
Állandó kérdésem, a gyülekezetben mennyire kerül vagy kerülhet előtérbe, hogy nő vagyok.
Az a tapasztalatom, hogy egy férfi esetében ez teljesen közömbös téma, egy férfi lelkész esetében eszedbe sem jut, hogy ő férfi volna. Jó esetben egyszerűen Isten embere, egy semleges nemű személy, fekete öltönyben. Ha elhízik, aggódnak az egészségéért.
Egy lelkésznő esetében ez nagyon más. Egyrészt még eléggé új a jelenség, a nők szinte a legkésőbb tudtak elhelyezkedni ezen a területen, hacsak az űrhajósokat nem számítjuk, ez utóbbi terület mintha újabb volna… Az orvosnők már réges-rég gyógyítottak, mire a lelkésznők is megjelenhettek a szószékeken. És azt tapasztalom, hogy nőként is figyelnek rád, ezért mindig kérdés, hogy mennyire lehetsz nőies. Azt vettem észre magamon, hogy vasárnaponként sokat visszaveszek a nőiességemből és a nőiségemből. Ez inkább ösztönös, ilyenkor annyira másban és máshol vagyok, hogy nemi értelemben mintha a semlegességhez közelítenék. De ez csak arra az egy órára korlátozódik, a szószék idejére. Márpedig a lelkészi munka nemcsak a szószékből áll.
Van, hogy megtörténik, hogy nőként reflektálnak rám. Például az istentisztelet után odajönnek, kezet fognak, és van, aki azt mondja, hogy milyen jó ma a frizurám, vagy milyen jól áll a ruhám. Néha zavarba jövök, de az évek, sőt évtizedek teltével természetesebben kezelem, hogy ez a két dolog együtt létezik, lelkész vagyok és nő. Női testben vagyok lelkész, és ezt már felvállalom.
Ehhez képest bátor hangot üt meg a kötet, nyíltan írsz benne testiségről és nőiségről. Van ebben dac?
Ha érezhető a kötetben valamiféle dac, nem hiszem, hogy a lelkészi vagy lelkésznői tapasztalathoz kötődik, inkább egy jellegzetesen protestáns tapasztalatból fakad, mégpedig abból, hogy
a kereszténység, ezen belül különösen a protestantizmus, soha nem tudta a helyén kezelni a test kérdését.
A testet eldugtuk, elhallgattattuk és elhallgattuk, alulértékeltük, kineveztük minden rossz és bűn okának. A mai napig tabuként kezelünk sok testtel kapcsolatos kérdést, és ebben a protestantizmus az élen jár, ezen belül is az a lelkiségi hagyomány, amelyben felnőttem, a bethánista hagyomány. Manapság viszont megtapasztaljuk a test forradalmát is, a határnélküliségét a keresztény közösségekben is, és sehogy sem találjuk a megfelelő arányokat, összezavarodunk. Mennyi lehet az életünkben a test, és a test mennyire akadályoz bennünket a hitünk megélésében, ezek állandó kérdéseink – miközben persze a test nem más, mint a tudat meghosszabbítása.
Pál apostoltól ered a testellenesség, vagy Pál félreértéséből. Hiszen amikor Pál a test és a lélek szerinti életről beszél, és a test szerinti élet a bűn, az elveszettség szinonimájává válik a leveleiben, valójában nem az emberi lélek és a test ellentétéről beszél. Valahányszor a Lélek szerinti élet megjelenik a mondataiban, Isten Lelkét hozza be a diskurzusba, azaz az Isten szerinti és a test szerinti, vagyis kizárólag a földi mozgások szerinti életet. Én ilyen egyszerűen látom. De ezzel együtt a test az évszázadok alatt terhelt fogalommá vált, érthető persze, az emberből a test az, ami kiágaskodik.
Ahogy távolról látszik egy hegyből vagy erdőből egy csúcs, egy kúpocska, úgy az emberből a test és annak mozgásai.
Nem jó, ha a keresztény közösségeket a szó laikus értelmében vett szentek közösségeként képzeljük el, és ezt a terhet helyezzük az emberekre. A gyülekezeteket ugyanúgy emberek alkotják, ahogy a társadalom minden szegmensét: családi életet élünk, olykor árulunk vagy tagadunk, máskor gyávák vagyunk, és gyakran konfliktusokba keveredünk. Mégis „szentek közössége” lehetünk, mert Isten így tekint ránk. Szóval nem nevezném a szövegeim bátorságát dacnak, inkább a test keresztény hagyományával próbálok szembemenni.
Azok, akik nagyon távol állnak a kereszténységtől, akik számára riasztóan szigorú és merev ez a közeg, a szövegeimet akár meghívásként is olvashatják: nem kell félni tőlünk, ugyanúgy küszködünk, ugyanúgy kudarcot vallunk. A belső, egyházi emberek számára pedig bátorítás lehet, hogy ne tabusítsuk a testi életet, merjünk nyíltabban beszélni a problémáinkról. Isten nem ellensége az emberi testnek, hiszen emberi testben érkezett földre. Az úrvacsorában Jézus a testét kínálja fel nekünk. Maga a test válik a testnélküliség jelképévé.
Egyházi körökben olvasták a könyvedet, kaptál tőlük visszajelzést?
Jellemzően nem egyházi körökből kapok visszajelzéseket, úgy érzem, mintha nem volna átjárás a két világ között. A szövegeim a szépirodalmat olvasó emberek közösségében élnek, kezdenek élni, a lelkészi szolgálatom pedig egyházi közösségbe zárt. Kissé skizofrén helyzet. Szeretném az egyházi közösségekbe is elvinni, bemutatni a kötetet, különböző egyházi fórumokra, női körökre is gondolok.
Nem szeretnék igazságtalan lenni, általánosítani sem, de egyfajta kultúraellenességet érzek a református egyházban.
A művészet vitára indít, élesen fogalmaz meg kérdéseket, az a dolga, hogy elmenjen a határig. Az egyházi közegben mindig azt érzem, hogy amikor olyan szintre jutna egy kérdés, hogy végig kellene gondolni egy problémát, sok energiát kellene belefektetni, akkor ezt nem vállaljuk. Visszalépünk a magunk kényelmes világába és belterjes nyelvébe, pedig egy csomó mindent tisztázni lehetne és kellene.
Nagyon hiányolom például, hogy nincs egy református kulturális folyóirat, amely párbeszédet kezdeményezne a kortárs művészetekkel, kulturális folymatokkal. Persze kevesen vagyunk hozzá, Romániában biztosan, és nehéz évtizedek vannak mögöttünk. De mégiscsak, a rendszerváltás óta eltelt 34 év. Ugyanakkor a társadalomban is tapasztalok egy erősödő egyházellenességet.
Az elbeszélő vagy író és a lelkész Mátyus Melinda között formailag is érzékelek egy lényeges különbséget. A könyvedben rövid, pörgős, drámákhoz hasonló mondatokat használsz, és valamiért azt gondolom, hogy a szószéken ennek az ellenkezője történik, ott helyet kapnak a körmondatok. Volt abban tudatosság, hogy nyelvileg is különváljon ezt a két világ?
Nem hiszem, hogy ez tudatos. Nagyon fontos, hogy a szószéken nem magadnak és magadról beszélsz, a gyülekezethez szólsz, és mindent megteszel annak érdekében, hogy eljusson hozzájuk az üzenet, a mondanivalód minden tekintetben érthető legyen. Nem hiszem egyébként, hogy körmondatokban beszélek a szószéken, az évek során nagyon sokat egyszerűsödött a prédikációim nyelve.
Amikor 24 éves fiatal nőként kikerülsz a teológiáról, egy teológiai szaknyelv birtokában, a magad módján és a magad nyelvén meg akarod váltani a világot. Miközben ez nem is a te dolgod. Aztán egyre több időt töltesz az emberek között, és egyre elfogadóbb leszel. Téged is egyre több fájdalom ér, és ezen a szemüvegen keresztül is közelebb kerülsz a közösséged tagjaihoz. Ezért inkább egyszerűsítesz, kevésbé teológiai, szecessziós vagy belterjes nyelven beszélsz.
Eléggé hasonló a két állapot, a prédikálás és az írás,
a különbség, hogy amikor a szószéken vagyok, felfele ácsingózom, oda figyelek és onnan táplálkozom, amikor írok, befele figyelek, befele indulok el. De mindkettő egyfajta transzállapot.
Egyszerűnek látom a szövegeim nyelvét, ez a szórványtapasztalatból is következik. De mindennek az ellenkezőjére is rájöttem az évek során, az emberek sokkal többet megértenek, mint amit én magas polcról feltételezek róluk, ebből fakadóan bátrabb is vagyok néha. Azt is megfigyelheted, hogy a szövegeimben a próza hirtelen drámába fordul, majd vissza, de bízom benne, hogy a szövegek követhetőek, ha belehelyezkedsz a hangulatába.
A többnyelvűség tapasztalatát is fontosnak tartom megírni. A gyülekezetem kétnyelvű, román és magyar, magyar és román, a helyes sorrendet sem érzékelem, másrészt pedig Temesvár, ahol a napjaimnak szinte felét töltöm, egy kavalkád, németekkel, svábokkal, evangélikus szászokkal, bolgárokkal, románokkal, egy 450 ezer fős város egy tízezres magyar közösséggel. Való igaz, egyre inább a román szál dominál. De 70-80 évvel ezelőtt még négynyelvű volt a város, és ennek a nyomai intenzíven érezhetőek ma is.
Nagy segítség szerintem, hogy ezeken a tájakon közelről ismerjük a másik embert, akinek más a nyelve, a vallása.
Megérinthetjük, beszélgethetünk vele, akár ugyanabba a baráti társaságba tartozhatunk. Ebből fakadóan nem szorongunk annyira a másságtól. Ez fontos.
Kijelenthetjük, hogy ezzel a kötettel egy új időszámítás kezdődik az életedben?
Íróként biztosan. Hihetetlen, hogy a Jelenkor kiadó szerzője lettem, szakmailag rengeteg támogatást kapok. Például óriási dolog volt, hogy kijött a nyomdából a kötet, és néhány nap alatt már mindenhol kapható volt, legalábbis Magyarországon. Teljesen új tapasztalat volt számomra a szerkesztői munka is, egy folyóiratban való megjelenés során nem ilyen formájú a szerkesztővel kialakuló párbeszéd. Szenderák Bence volt a szerkesztőm, aki költő, és ez sokat segített, mert könnyen ráérzett a szövegek poétikus nyelvére, minden javaslatát érdemes volt megfontolni. Nagy Boglárkának pedig fontos szerepe volt abban, hogy végül milyen szövegek kerültek a kötetbe, sőt, két szöveg megszületésében is.
Az ő segítségével kezdtem érteni, hogy mit jelent kötetben gondolkozni, kialakítani egy ívet és egy nyelvet,
ugyanakkor egy nyelv túlhajtásának a veszélyeit is általa kezdtem érzékelni. Új nézőpontokra és elbeszélői pozíciókra biztatott.
Szerinted miben lesznek mások a mindennapok első prózakötetes szerzőként?
Most az volna a dolgom, hogy egyhangúbbá tegyem az életemet. Hogy minden nap írjak. Több tevékenységgel kénytelen voltam már eddig felhagyni, csak azokat a területeket és munkákat vállalom már fel, amelyek kimondottan a gyülekezeti szolgálathoz tartoznak.
Magányos típus vagyok, gondolom, ez a szövegeimből is átjön. Rendszerint jól érzem magam az íróasztalom mellett, az írás létszükséglet, viszont nem bírom nagyon sokáig. Ehhez nem vagyok eléggé elméleti érdeklődésű vagy fegyelmezett. Úgyhogy rendszeresen kitörök, gyülekezetbe, baráti körbe, színházba megyek. Egy megfelelő ritmusra kell rátalálnom, az írás, a lelkészség és a magánélet megfelelő arányaira. Mindennapos küzdelem lesz, hogy az írás ne maradjon alul.
