„Különös testi szenzációk találták meg saját nyelvüket Mátyus Melinda sodró erejű prózájában. Nevelődési regénnyé összeálló elbeszélései egy mindeddig teljességgel ismeretlen nézőponttal teszik finomabbá világunk nyelvi érzékelését, jelesül a lelkésznő látásmódjával. Történetei csaknem észrevétlenül űznek ki az irodalomból, önmagunk felismerésének irányába. Mondjuk talán lelkésznőregénynek. Mondjuk talán irodalomtörténeti eseménynek” – így ajánlja a kötetet Visky András író.
Mátyus Melinda Inkább az enyém című kötetéből most elolvashatsz egy részletet, A kántor lánya című elbeszélést, melyben szerephet jut a mogorva apa, a Szentlélek, a vér és a versek.
Mátyus Melinda író, református lelkész. Szovátán született, Temesváron él. 2019 óta publikál. 2020-ban Látó-nívódíjat kapott.
Mátyus Melinda: Inkább az enyém (részlet)
A kántor lánya
A kántor lánya vagyok.
Ne késsél ebédről, figyelj a prédikációra és az orgonára, ne énekelj hangosan, mert semmi hallásod, a második sorba ülj, mindig. És ne firkálj a padra.
Mert letöröm a kezedet.
Ezek voltak a családi szabályok. Huszonegy éves koromig mindegyiket betartottam, utána megszöktem, és két nap múlva férjhez mentem.
A férjem is evangélikus.
Itt rekedtem a második sorban, az elköltözés soha nem jutott eszembe. Pedig láttam, hogy mindenki más jön-megy körülöttem, feláll, eltűnik, és három sorral hátrébb felbukkan. Az égvilágon mindenki izeg-mozog, balról-jobbról, elölről-hátulról, ó, Istenem, hűtlenség ez, vagy bátorság. Egyenesen vakmerőség, gondolom néha. A véleményem vasárnaponként változik.
Nem vagy erős egyéniség, mondta apám.
Milyen, aki az, kérdeztem.
Hűséges. Állhatatos. Egy erős egyéniség mindig ugyanazt mondja. És ugyanazt szereti.
Akkor ugye nem baj, hogy csokit, nem baj, hogy mindig külön szobát.
De. Az baj. Emberekre gondoljak. És fontosabb dolgokra.
Nem tudtam, mire gondoljak. Apám reggeltől estig ugyanazt utálta, anyámat, minket és a papot.
Leginkább a papot.
És mindent, ami túl közel jött. Ezeket kivégezte és visszadobta. Oda, ahol a helyük volt.
A messzeségbe. Más lakásokba és távoli járdákra, fák, bokrok, szemeteskukák mögé.
Nincs ellenemre ez a sok helyváltoztatás. Hátha egyszer én is.
Mert az ágyban hét éve ugyanaz, hüvely, csikló, miért száraz, még mindig száraz, már mikor, mikor már, szólj már végre, ha nem, úgy is jó. És a munkában is ugyanaz, emberek, papírok, és az oda-vissza út, az is ugyanaz, a kitérőket is beleszámolva tizenhat kilométer.
A város másik felén dolgozom.
Az ülés a templomban és Eliot versei, a versek minden egyes sora. A templom és Eliot mozgatják egymást, és az én életembe is változást hoznak. Légzés, hangulat, arcszín, egy óra alatt minden szaporább lesz. És Eliot vasárnaponként csak frissül és változik.
Más költők nem ilyenek, úgy értem, nem változnak.
Beállnak magukba, és egy hét alatt felszívódnak, lecsúsznak a szavakról. Minden ugyanaz, sor, szó, betű, szakasz, a sorokat elolvasom, és a köteteket azonnal vissza a polcra. Megvan a pontos helyük.
De Eliot felforgatja a beleimet, izeg-mozog, én közben elfogyok, izmokat, húst, mindent kikezd.
Istent kapja el ez az Eliot, pont őt, és tartja, két-három pillanatig is, szorítja, szorítja.
Akkor engedi el, amikor én is felfognék végre valamit. És az Úr elröppen, akkor röppen el. Miért pont akkor. Utána szédülök.
Látogatásnélkülin végeztem az egyetemet, ebből fakadhat a felkészületlenségem.
Nem is a szakmában dolgozom.
Eliotot a templomban pihenem ki. A harangozás első percében bemegyek, és kész, a fülem mögé záródom, csak pihengetek. Hiába éget apám a karzatról.
Mert ennek már rég vége, a tekinete elvékonyodott, a hajszálaimról lepereg.
Én választok hajbalzsamot, verset, útvonalat.
Apám az elején hosszú prelúdiomot játszik, Bachot, a zenéje mindig méltó a vasárnaphoz. Mióta az eszemet tudom.
A prédikáció soha nem méltó.
Nekem mindegy. Versek körül forog a szívem, tíztől kábé fél tizenkettőig selejtes szinkronfilmféleségben élek. Mintha az egyik filmre ráeresztenék egy másik hangját. Vagy mintha két filmet egymásra dobnának, tiszta tévedésből. Egymásra pakolnak két hanganyagot, jó hangosan, és én szemezgetek a hangzavarban. Itt vagyok, és máshol is.
A papnak mozog a szája, figyelek, a száját figyelem, nem a hangot. A forma érdekel.
Az első húsz percben a szája szabályos kör, Ez itt az elhidegülés helye idő előtt és utána félhomályban, ezt hallom, csak én hallom. Később változik, ajkai nyújtott, vörös alagúttá formálódnak. A vers nem változik, esetleg szélesebb lesz.
A szószéken a szoros száj, és körülöttem a száguldozó versek. Átfúrják nagykabátomat is, az utolsó műtétem hegét is ismerik. Pedig senki más. Innen tudom, hogy a Szentlélek versei.
Anya, hallgasd. Először énekelve olvasom neki, közülünk ő a muzikálisabb. Anya, idd meg a kávédat, a szemedet hunyd be, csak rám figyelj. És vedd le a melltartódat, ha szorít. A fotelbe ülj. Hol ülsz, anya?
Nem is tudom, hogy mondjam. Apád szerint szétszórt vagy. Apád szerint mintha hatalmas forgalmi dugóban élnél.
De ezek a Szentlélek versei, anya, és újból felolvasom, most prózában. A telefonvonal szakadozik, teljesen mindegy, nem először hallja.
Nem is tudom, mondja. Mert apád szerint nem is létezik.
Tévedsz, anya. Egyre gyakrabban még a fő irányt is elvéted. Én kimondok valamit, és pikk-pakk, azonnal létezik, mindenestől. A jó versek pláne. Azok testesek.
De anya nem a versekről beszél. Ő a Szentlélekről. Hogy apám szerint ez a Szentlélek nem is létezik.
Na nem, a Szentlélekkel még inkább, még a jó verseket is lepipálja.
Mert eltévedtél, Melinda. Mert ha volna Szentlélek, klaviatúrák közelében röpködne. Apád szerint nagy zenepártoló volna. A lelkeket kottaalagútban tartaná, sokáig, amíg csak a lélek táncolni nem kezd.
Na, ebből születhet a tiszta emberi lélek. Semmi másból. És innen mindig föl, föl az égbe, soha nem zuhannánk vissza, mert ez a Szentlélek magasan tartana.
Apád szerint nagy zenepártoló volna, mecénásféleség, apádnak fiatalkorában az volt a szavajárása is, hogy azt a nemjóját, ez a Szentlélek tüze. Leggyakrabban Bachnál mondta, de szinte minden barokknál.
Apám és anya közös álláspontra jutott.
Hogy nincs jövőm. Ezekről a versekről is ugyanazt gondolják. Nem templomba valók.
Az ember azt hallja, ami hangzik, azt halld, amit más, Melinda. Amit apád. Az övénél tisztább hallás nincs.
A pap tátog, és én ezt hallom, Szállj lejjebb, szállj le csak az örök magány világába, szállj le, szállj le, de én már rég. Olykor hangosan válaszolok, hát én rég ott, az örök magányban.
Magamba felejtkezem, és azt hiszem, a szószékről jön ez a sok finomság.
A végére a pap bevörösödik, a pupillái hatalmas ökrök, végül is hetvenhárom éves. A szájával csücsörít, bele a tér közepébe, a fejek tetejét célozza.
Én ekkor térek vissza. Felébreszt az undor.
Eredj el, testvérem. Békességgel eredj el, testvérem, drága, drága testvér, és így cselekedjél, így szenteld meg az életedet, te is így, akkor szeret az Úr. És még a szívünket is tárjuk ki, ez is fontos. Minél szélesebbre.
Mire ideérünk, már minden fej összevissza nyálazódik, nehezen választódunk el egymástól is, az én hajamban csomók képződnek, legtöbbünknek erős hányingere lesz. A pap megint sokat beszélt.
Senki nem tesz panaszt. Még énekelünk és imádkozunk kicsit.
Mellettem valaki mindig falsul és szlovákul énekel, már öt hete. Az utolsó éneknél tartunk, ezt is magyarul, románul, németül és szlovákul melodiáljuk. Ezek a mi nyelveink.
És három imát is egymásra mondunk, négy nyelven, jó hangosan. Az Apostolit, a Niceait és a Miatyánkot, a Miatyánkot minden vasárnap, a másik kettőt felváltva. A megnevezéseket kevesen ismerik, de engem mindig érdekelt, engem konfirmációig minden az égvilágon.
Akkor megindult a testem, és huss, vitte a lelkemet.
Leegyszerűsítjük a dolgokat, első és második Hiszekegy. Az első Hiszekegy az Apostoli, mert ezt mondjuk gyakrabban, szinte mindig. Amikor nem ezt, akkor a második Hiszekegyet, két hónapban egyszer.
Rövidebb, mondja a lelkész. Persze, mondja apám.
Bolondultam a különbségekért, minden betűt végigsilabizáltam, és a Niceait választottam. Pedig hosszabb. Minden kihívás előbbre visz, megtanulod, és kész, mondta apám, de én nem ezért, a Niceai elegánsabb, erre jutottam.
Világosság a világosságtól, ez is benne van, ezt is mondjuk, az egyik világosság a másik világosságtól, és mindketten vilángolnak, Jézus és az ő Atyja.
És a két világosság a szívemben összeért.
Bolondultam a szóért, vilángol, vilángol. Megrendeztem magamnak.
Mikor apám gyakorolt, a fürdőkádba költöztem, agyonvilágítottam falat, vizet, padlót, behordtam a ház minden rejtett világosságát, karácsonyi égőket, diszkófényt, mindent bekapcsoltam, és loccs, bele a forróságba. A diszkófény körbe-körbe, a testemen fénypontok, piros térd, zöld nyak, lilás comb. Piros-lila-zöld lány, hátha szép Melinda.
Apám soha nem kapott el.
Mert anya finom hallású, messziről hallotta a lépteket.
Jön, jön, mindent összeszedtünk, a fürdőkádat kisikáltuk, és apám két perc múlva már pisilt a fürdőszobában.
Konfirmáció előtt a fürdőhab alá költöztem, amikor a víz vérré vált, akkor.
Segítség. Beszippantja a mellbimbómat, és én meghalok.
Mit szippant be, sikított anya kintről, mit mondtál.
Hogy a vér az én mellbimbómat, de alig volt hangom, a habba további vérkörök képződtek, és kövérré dagadtak.
Jaj Istenem, Melinda, milyen vér.
Nem válaszoltam, anya rám törte az ajtót. Lemerültem, szinte egy egész percig bírtam.
Hát nem elmagyaráztam szépen az egészet, hát nem elmondtam, már egy éve mondom. Legalább háromszor mondtam. Többször is.
Addig nem láttam ilyen idegesnek anyát.
Másnap konfirmáció volt, a bugyimat kitömtük vattával, nagy, töltött fehér liba, aki vagyok, a torkomban is vér, a combomon is, a lányokat néztem, a derék és comb közötti szoknyarészt, vajon még valaki, ki valaki még.
Az első feleletnél megakadtam. Ott, hogy miért vagy evangélikus.
Melinda, miért vagy, ha nem vagy, akkor miért ilyen szép fehérben.
Hiszem és vallom, hiszem és vallom, de mindegyiknél megakadtam, anya a kijáratnál sokáig sugdolózott a pappal.
A kántor lánya nem akadhat meg.
Apám aznap nem ette meg az ebédet, és nem nézett rám.
Ezentúl nem fürödtem, csak mosakodtam, a csap alá guggolva. Nem volt zuhanyrózsánk.
Segítsen valaki, nekem test nélkül volna jó.
Ne lássam, ne keressem, veszítsem el.
A hónaljat és a háromszöget, a két comb találkozását. Büdös, torzonborz pokolsár van bennem. És a mellemet, azt is veszítsem, a két dombocskát minden fogmosás után hideg vízzel masszíroztam.
A szőrszálakat kiszedtem anyám szemöldökcsipeszével, egyenként, kapkodva. Tűnjön el rólam minden fölösleg.
Tegnap még finom pihék libegtek rajtam.
Mást is szerettem ebben a Niceaiban, még konfirmáció előtt. Hogy Jézus üdvösségünkért leszállt a mennyből.
Ő üdvösségünkért leszállt a mennyből, mondtam anyának, anya kitette a töltött káposztát, és mindenki rám nézett.
Apám, anya és a húgom.
Miért mondod most, ezt miért mondod, most ne beszélj. Egyszerre beszéltek.
Mindent megettünk, tejfölt, tölteléket és kolbászt.
Mellettem más nyelveken imádkoznak, belém beszélnek, és én beléjük. Mostanában szlovákok ülnek mellém, eddig főleg románok és németek, a magyarok valahogy nem pártolnak hozzám. Engem ez nem bánt, egyáltalán nem.
Mert így mindent szabad nekem. Bakizhatok, beszélhetek túl hangosan, vagy éppen csak elkezdek valamit, és tátogva hagyom, hibát hibára halmozhatok. Azt mondom, ami jólesik, úgysem ért belőle senki semmit, egy árva kukkot sem. Szerre mindent kipróbáltam, helytelen beszédet, magyartalan szórendet, a szóvégek elnyelését, amit apám utál, elváltoztatott hangot, selypítést.
Vagy csak játszadozom, mondom az imát, és hangokat torzítok el, mássalhangzókkal gurgulázom, kicserélem a magánhangzók sorrendjét. Lenyelem a szó végét, és apám csak játszik tovább a fejem felett, meg se mukkan, nem üvölt, nem lármáz, békésen énekel, mert nem hallja.
Most nincs olyan, hogy Melinda, ne nyeld el a szavak végét, beszélj tisztán, még így sem jó, még tisztábban, most sem jó.
Ritkán egy-egy régi ismerős ül mellém, ilyenkor középre csúsztatom az énekeskönyvet, és vérszegényen énekelgetünk. Következő hétre eltűnik, visszaül a régi helyére, esetleg máshová.
Hát, nem vagyok sokszavú, apámra ütöttem.
Várom a következő hetet, jöjjön a nagy összevisszaság, azt nagyon szeretem. És szerencsés vagyok, a mi templomunk ilyen. Ha idegenek tévednek be, pislognak, és gyorsan továbblépnek, csak mi ismerjük ki itt magunkat, ez csak a mi kavalkádunk. Az őshonosoké.
A könyökünk és a gombunk összeér.
Fotó: Máté Péter
