Hol van már a nyári hőhullám, amikor lélegzetet is alig kaptunk a kánikulában, miközben Byung-Chul Han budapesti előadására igyekeztünk. Csütörtök délelőtt a kalapom a homlokomba húzva sétáltam át a reggeli szakadó, őszi esőben a Hősök terén a januárban átadott Magyar Zene Háza felé, hiszen idén is megrendezték a Brain Bart, PesText és a Könyvfesztivál mellett tovább színesítve szeptember utolsó hétvégéjét.
A jövőfesztiválnak becézett Brain Bar célja persze idén is az volt, hogy a prominens külföldi és magyar meghívottak olyan témákról beszéljenek a zömében fiatal (20-as, 30-as) felnőttekből álló közönségüknek, amik az elkövetkező évtizedeinkben húsbavágóan aktuálisak lehetnek, lesznek - vagy már azok is. Mindezt nem kevés újkonzervatív tónussal, hiszen a kivetítőkkel és zöld növényzettel megpakolt terekben alacsonyan röpködtek az olyan pejoratív felhanggal kiejtett kifejezések, mint a “woke”, “progresszív” és “ideológiák”.
A rendezvény idei sztárvendége Malcolm Gladwell brit származású kanadai újságíró volt, akit ma a világ egyik legnépszerűbb ismeretterjesztő írójaként tartanak számon. Gladwell 1996 óta a The New Yorker belsős szerzője, több podcast házigazdája, ezek mellett eddig hét könyvet írt, amiből öt a New York Times bestseller listáján landolt. Ha a teljesség igénye nélkül szemezgetünk, magyarul is olvashatod tőle például a döntéseinkről szóló Ösztönösent, ami a Fehér lótusz című sorozatban is felbukkant. Ez a gondolkodás nélküli gondolkodást taglalja, azaz azt az “isteni szikrát”, ami az intuícióban felbukkan. Kivételesek című könyvében a sikeres emberek körüli tévhiteleket oszlatja el, és a generációkat, a családot, a kultúrát és a társadalmi hovatartozást is vizsgálja. A Dávid és Góliát megkérdőjelezi az elképzeléseinket az akadályokról és a hátrányokról. A kutya szemszögéből pedig arra fekteti a hangsúlyt, hogy a megszokottakhoz képest radikálisan más nézőpontokból mutasson rá a világ ismerősnek vélt jelenségeire - a cél itt is az ismeretátadás.
Gladwell előszeretettel nyúl a pszichológiai, szociológiai témákhoz, és sokféle társadalomtudományos kutatást idéz a könyveiben. Gördülékeny és szellemes stílusa mellett sikere titka a közérthetőség, illetve az az olvasói élmény, hogy hirtelen valami nagy felfeldezésre bukkantunk egy-egy jelenség kvázi leleplezésével.
Kritikusai, például Steven Pinker szintén világhírű pszichológiaprofesszor és író, ugyanakkor azzal támadják, hogy hajlamos a túlegyszerűsítésre. Szerintük Gladwell a “buta emberek okos embere”, aki akadémiai képzettség – és így kutatói módszertan – híján anekdotákkal akar bizonyítani hibás szabályokat, logikai bukfenceket produkálva okoskodik, túlértékel és torzan mutat be kísérleteket. Minderre pedig időnként nagyszabású gondolatmeneteket épít, valamint akaratlanul is a statisztikai érvelés veszélyeit illusztrálja.
A Brain Bar leírása tehát, miszerint Gladwell “megkérdőjelezhetetlen tudományossággal” tárgyalná a témáit, minimum sántít, legalább is a “megkérdőjelezhetetlen” része. Az viszont érdekelt, hogy ő maga hogy reagál erre, úgyhogy a délutáni sajtótájékoztatóján meg is kérdeztem tőle, hogy újságíróként szerinte hol vannak a hozzáértés, a kompetencia határai. Egyáltalán, mit gondol az akadémiai oldalról érkező kritikákról?
Gladwell kedves, nyugodt embernek tűnik, és a nap hátralevő részében több ponton bebizonyosodott, hogy elég okos is. A válasza profi volt: “Közvetítőként tekintek magamra a tudományos világ és a nagyközönség között. És ha ezt akarom csinálni, akkor egyszerűsítenem kell. Ha ugyanolyan komplexen adod tovább a tudományos eredményeket, ahogy azt a tudósok leírták, akkor nem végezted el a munkád, hiszen a nagyközönség nem fogja megérteni, amit mondasz, nem fogja érdekelni a tudás. Ez egy csere. Egyszerűsítesz, és emiatt nüanszokat veszítesz, de ugyanakkor közönséget is szerzel. Az akadémiai tudás nagyon bonyolult, kevés közönséggel, a bulvármédia semennyire sem bonyolult, hatalmas közönséggel.
Valahol középen próbálok helyet találni, és ha ott vagy, mindig mindkét oldalról kritizálni fognak.”
A sajtótájékoztatón előkerült többek között az online oktatás témája is, és akkor még nem sejtettük, mennyire szorosan kapcsolódik majd az esti előadásához. Gladwell szerint ez a lehetőség egy nagyszerű eszköz, de óvatosan és okosan kell használni. Ő maga a jó társadalmi és intézményes háttérrel rendelkező diákokért nem aggódik, inkább az foglalkoztatja, mi lesz az online oktatásban a marginális helyzetű diákokkal, akiknek a hozzáférése egyáltalán nem garantált? (Mert nem biztosított az áramellátás, a gépi eszközök, a felnőttek támogatása stb.)
Ennek a problémája itthon is tapasztalható volt a pandémiás korlátozások idején (az oktatáshoz való hozzáférés egy jog, amit a nemzetközi Gyermekjogi Egyezménybe foglalva 1991-ben Magyarország is aláírt, az Unicef oldalán megtalálod, milyen gyerekjogok vannak), ám Gladwell az esti előadásában egy egészen váratlan megközelítését adta az oktatási kérdéseknek is.
A foci, a kosárlabda és a jövőnk
Gladwell harmadjára járt Budapesten, de ez az első alkalom, hogy elő is adott. Mint indításként elárulta, eredetileg arra kérték fel, hogy beszéljen a már a digitális korban születő Z generációról és a rájuk váró kihívásokról. Nem meglepő módon úgy döntött, egy kicsit csavar a témán és a várakozásoktól eltérően közelíti meg – meg persze kutatásokra és sztorikra építve.
Két közgazdász a focit vizsgálva érdekes felfedezést tett. Ha a csapatok a legjobb játékosukat fejlesztették tovább, annak látható eredménye lett - ám ez szinte eltörpült ahhoz a kiugró haladáshoz képest, amit akkor értek el, ha a leggyengébb játékosukra koncentráltak a fejlesztés során.
A foci ugyanis olyan fajta összjátékot igényel, amiben a csapat pont annyira erős, mint a leggyengébb játékosa – ez egy “weak link game”. Nem úgy a kosárlabda. Gladwell kicsit élcelődött azon, hogy mikor a Chicago Bulls a kilencvenes években az abszolút csúcson trónolt, a center poszton egy teljesen érdektelen ausztrál játékos volt: “Csak indulj el az utcán Ausztráliában, és az első szembejövő magas srácot hívd meg a csapatba”. Ez a középszerűség viszont azért nem számított, mert olyan legendás tehetségek játszottak a csapatban, mint Michael Jordan vagy Dennis Rodman. A kosárlabda ugyanis “strong link game”, azaz a csapat olyan erős, mint a legerősebb játékosa(i).
Mindennek pedig Gladwell szerint azért van most relevanciája, mert éppen változik a játék és vele a sikerhez szükséges feltételek is.
Az emberiség az elmúlt több száz, sőt ezer évben alapvetően strong link game-et játszott,
és az elitet, az eleve hatalommal rendelkezőket támogatta, illetve az egyes országok azt a területüket fejlesztették, amikben erősek voltak. Például nem tudtál úgy elmenni egy szegényebb régióba a középkori Európában, hogy ne találj ott is díszes templomokat, amik nem a közemberek, jobbágyok érdekét szolgálták, hanem az egyház pozícióját demonstrálták. A második világháború után sem változott a helyzet, az Egyesült Államokban például urbánus elit központokat virágoztattak fel: egyetemi kutatóközpontokat, elit kórházkomplexumokat. És rengeteg pénz ment a legerősebb gazdasági szegmensekbe is, hogy még erősebbekké váljanak.
És hogy mi változik most?
Gladwell szerint az, hogy a világ összehasonlíthatatlanul bonyolultabbá vált – és ekkor elővette a jól bevált anekdotákat, hogy érzékeltesse, mire gondol. Az egyik forrása egy sebész ismerőse, aki a következő esetet mesélte neki egy oktatókórházból. Behoztak egy szörnyű közúti baleset miatt súlyos állapotban lévő férfit, akin 24 órán belül operációk sorát kellett végrehajtani. Ezek a világklasszis orvosoknak köszönhetően sikerültek, a férfi felgyógyult, családja és gyerekei lettek, mígnem egy napon összeesett a tengerparton. Súlyosbodó fertőzést találtak nála, ami miatt félő volt, hogy elveszíti a lábát. Majdnem meghalt, hónapokig tartott a felépülése. Amikor a fertőzés okát vizsgálták, kiderült, hogy a korábbi operációk során kivették a lépét. És ha valakinek kiveszik a lépét, akkor meg kell kapnia egy oltást egy nagyon gyakori baktérium ellen – de a férfi esetében erről valaki megfeledkezett. “Dollárezreket költöttek arra, hogy megmentsék ezt a férfit, mert valaki elfelejtette beadni neki a kétdolláros oltást” – hangsúlyozta Gladwell.
Mi történt? Ahogy az egészségügyi ellátási rendszer egyre bonyolultabbá válik, ahogy a professzionális ellátások területei egyre szorosabban összefüggenek egymással, az orvosi csapatok együttműködése egyre jobban hasonlít a focihoz, és nem a kosárlabdához. “Amikor régen jó egészségügyi ellátásról beszéltünk, akkor a jó sebész képességeit emeltük ki. Az egyénre koncentráltunk. Ma egyre jobban látjuk, hogy egy ember meggyógyítása 10-20 ember közös munkájának az eredménye.
Már nem egyetlen személy kiválóságáról beszélünk, hanem a csapat minőségéről. És a csapat csak annyira jó, mint a leggyengébb tagja.”
Gladwell szerint a ránk váró nagy kihívás az, hogy rengetegen még mindig a régi szabályok szerint játszanak. Az Egyesült Államokban például még mindig a legnagyobb elitegyetemek kapják meg a legnagyobb anyagi támogatásokat – azok az intézmények, amiknek egyébként is rengeteg pénzük van. “Ez az, amikor valaki teljesen félreérti a világot maga körül” – jelentette ki Gladwell, majd a közönséghez fordult, és elmondta, hogy szerinte a közönség soraiban ülők strong link emberek, erős intézményi háttérrel. Viszont meg kell érteniük a változás természetét, meg kell érteniük, hogy csapatban játszanak, és a csapatuk olyan erős, mint a leggyengébb tagja.
Az, hogy ennyit ismétlem Gladwell központi állítását, nem újságírói figyelmetlenség, ez az ő írói és mint kiderült, előadói stílusa is. Sokszor visszatér ugyanahhoz a gondolathoz, ismétli és magyarázza újra meg újra. Hatékony, mert hazafelé is ez járt a fejemben.
Ahol a tanárok a legalacsonyabb fizetést kapják, ott elemi problémák vannak
Az előadást követően Rodrigo Ballester konzervatív aktivista, EU-szakértő és “wokebuster”, az MCC Európai Tanulmányok Műhelyének vezetője beszélgetett röviden Gladwellel, mielőtt a közönséghez fordultak. Ballester nem bírta ki, és elsütött pár megjegyzést arról, hogy bármit lehet kérdezni, mert itt nincs cancel culture, meg hogy a női kérdező kapja előbb a lehetőséget, mert “ladies first”, akkor is, ha ezt vannak, akik diszkriminációnak tartják. Viccesnek szánta, de inkább fárasztó volt, bár nyilván sokan együtt nevettek vele.
Hamarosan arra terelődött a szó, hogy vajon tényleg igazak-e a Z generációt érintő kritikák, például, hogy érzelmileg gyengék, lusták stb. Gladwell ezeket elutasította, és több szempontra is rávilágított:
- Szerinte a generációs kategóriák csak egy határig használhatóak, és nem kellene úgy tennünk, mintha minden generációnak lennének egyéni jellemzői. Ilyenkor inkább az lepleződik le, hogy az őket kritizálók mit választottak: mire koncentrálnak, fókuszálnak.
- A digitális kor szülöttei már az internettel szocializálódnak. Ez azt is jelenti, hogy ők a hálózat működési elvére fókuszáló generáció, és emiatt nem hisznek a hierarchiában. Gladwell ezt az egyetlen jellemzőt tartja velük kapcsolatban fontosnak, minden más sztereotípiában kételkedik.
- A baby boomerek (1946 és 1964 között születettek) teljesen más munkakörnyezetben élték le az életük zömét. “Régen hatkor befejezted a munkát, és utána senki sem keresett otthon ezzel kapcsolatban.” Ráadásul pont a boomerek megemelték a lécet, hogy mit tartunk elégségesnek az életünkben. A Z generációnak így több szempontból is magasabb elvárások között kell teljesítenie és megelégedettnek éreznie magát – és ez így logikusan nehezebb is.
A közönségből aztán egyszer csak valaki feltette a nagy kérdést: hogyan győzhetnék meg a fiatalok a politikai és gazdasági döntéshozókat, hogy a weak link szabályok szerint irányítsák az országokat? Itt Gladwell kiemelte, hogy szerinte érdemes áthelyezni a fókuszt más csoportokra. Például szerinte alapvető kérdés, hogy vajon egy társadalom mennyire becsüli meg a tanárokat, hiszen ők a változások motorjai.
Ha egy tanár jól csinálja a dolgát, akkor ő az, aki fel tudja emelni a gyengébb diákokat.
És ha ezek a tanárok nincsenek megbecsülve, az annak a jele, hogy bajban vagyunk. A megbecsültség például abban is tükröződik, hogy mekkora a tanárok fizetése, és itt ismét amerikai példát hozott, de máig nem tudom eldönteni, hogy vajon utánaolvasott-e, hogy pont emiatt tüntetnek tanárok és diákok is Magyarországon. Amit mindenesetre leszögezett:
“Nem tudsz változást hozni egy társadalomban, ha a tanárt fizeted a legrosszabbul.”
Az est végén Gladwell azzal búcsúzott a közönségtől, hogy legyenek optimisták, szerinte ugyanis a problémamegoldó-képességünk sokkal gyorsabb ütemben fejlődik, mint ahogy a problémák szaporodnak.
Hazafele azon gondolkodtam, vajon meggyőzött-e Gladwell arról, hogy őt válasszam, ha pszichológiai ismeretterjesztő irodalmat akarok olvasni. És míg ebben nem vagyok biztos, azt az üzenetét elviszem magammal, miszerint:
Csapatban játszunk, és a csapatunk annyira erős, mint a leggyengébb tagunk.
