A könyvfesztivált Tóth Krisztina nyitotta meg, aki a beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy mi is pontosan az írók feladata. Az augusztusban megtámadott Salman Rushdie-t szóba hozva minden írót arra bátorított, hogy merje vállalni a gondolatait és a véleményét, még akkor is, ha az valamilyen kritikát fogalmaz meg. A József Attila-díjas költő, író, műfordító röviden arról beszélt, hogy az emberek automatikus, genetikai tulajdonsága, hogy ha veszélyben érzik magukat, behúzzák a nyakukat. Ez egy ösztönös védelmi reakció, Tóth Krisztina pedig itt megragadta az alkalmat, hogy méltassa a fesztivál díszvendégét. Azt mondta,
Szvetlana Alekszijevics sosem húzta be a nyakát, hanem mindig elképesztő bátorsággal írt a valóságról.
Ennek kapcsán arról is beszélt, hogy az írók feladata, hogy rögzítsék a valóságot, meséljenek életünk sarkalatos pontjairól, és kavarják fel az állóvizet. Tóth Krisztina szerint a felejtés pusztító népbetegség, ami kettészakítja a társadalmat. Azzal, hogy nem szembesülünk a valósággal, a probléma nem oldódik meg. A regények szereplői leleplezhetik a valóságot, de a következtetéseket már az olvasónak kell levonnia, amennyiben le akarja vonni azokat. Tóth Krisztina szerint a történelem állandóan ismétli önmagát, majd felhívta a figyelmet arra a jelenségre, hogy egyre több könyv tűnik el városi könyves standokról. Ennek pedig nem az az oka, hogy többen olvasnak, hanem az, hogy fűtőanyagként használják a köteteket azok, akik máshogy nem tudnak fűteni. Ezért Tóth Krisztina mindenkit arra kért, hogy gondolkozzon el az irodalom szerepéről, és arra bátorított mindenkit, hogy ne húzza be a nyakát.
A 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége lesz az irodalmi Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics belarusz író, aki könyveiben mindig a valóságot próbálja rögzíteni, legyen szó akár a második világháborút megjárt orosz nőkről, az afganisztáni háború veteránjairól vagy a csernobili katasztrófa túlélőiről. De honnan indult Szvetlana Alekszijevics, ki volt a legnagyobb hatással a munkásságára, a nyolcvanas évek elején miért nem engedték kiadni a könyvét, és miért kényszerült emigrációba? Cikkünkből kiderül.
Az eseményen beszédet mondott Görözdi Judit irodalomtörténész, a Szlovák Tudományos Akadémia Világirodalmi Intézetének igazgatója is, aki beszélt a szlovák és a magyar nyelv, illetve a kultúrák találkozásáról. Idén a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a Bázissal huszonkilenc magyarra fordított kötetet hozott a fesztiválra, amelyek között találhatunk dokumentarista irodalmat, illetve sok olyan elbeszélést is, amelyek feltárják a múltat, illetve a mindennapos társadalmi problémákra mutatnak rá.
A Nobel-díjas belarusz írót Háy János laudálta, amit azzal kezdett, hogy ő is - mint sokan mások - úgy nőtt fel, hogy a férfiak hallgattak. A világháború utáni években senki nem beszélt róla, hogy min mentek keresztül a katonák a frontvonalon, sem egymásnak, sem másoknak. Háy János azt mondta: “Az én nagyapám nem ölt embert”, és azt mondta, ugyanezt mondták az osztálytársai is. Ekkor azt a költői kérdést tette fel, ha mindez így van, akkor mégis hogyan halt meg annyi ember a háborúban.
Háy János szerint a múltról beszélni kell, és az emlékek arra valók, hogy elmeséljék őket.
Tóth Krisztina gondolataihoz hasonlóan Háy János szerint is a szerzőknek az a feladata, hogy megmutassák a valóságot, ami viszont azt jelenti, hogy az irodalom nem mindig szórakoztató. Ezután azzal folytatta, hogy az íróknak érzésből kell dönteniük, amikor megkérdőjelezik magukat, ha olyasmit készülnek leírni, ami valószínűleg nem lesz népszerű, így a laudációt is azzal zárta, hogy megköszönte Szvetlana Alekszijevics bátorságát, és azt, hogy írás közben mindig mert jól dönteni.
A Budapest Nagydíj átadása után kezdetét vette a pódiumbeszélgetés. Szvetlana Alekszijevicset M. Nagy Miklós műfordító kérdezte, aki a fehérorosz ellenzéki író műveit magyarul megjelentető egyik kiadó, a Helikon vezetője. Szvetlana Alekszijevics mindenek előtt arra hívta fel a figyelmet, hogy a második világháború után a nők érdekes módon nem beszéltek a gyűlöletről.
A szerző felelevenítette a gyerekkorát, és elmesélte, hogy abban a faluban, ahol született, szinte csak nők maradtak a háború után, ők végeztek minden munkát, mégis minden tettükből és szavukból szeretet áradt, amit később mintegy refrénként igyekezett minden könyvében megjeleníteni. M. Nagy Miklós kíváncsi volt rá, hogy tud regényszerűen írni a megtörtént eseményekről, illetve a köteteiben megszólaló tanúvallomások mitől lesznek igazán emberiek. Szvetlana Alekszijevics azt mondta, fontos volt számára, hogy nőket szólítson meg, mert úgy tapasztalta, hogy a férfiak elnyomják az emlékeiket, és sokszor a nőktől is ezt várják el. Mindez az irodalomban is megfigyelhető volt, sokáig alig lehetett női hangot hallani. A szerző azt is elmondta, hogy nagyon szerencsésnek érzi magát, amiért sokan megosztották vele az emlékeiket a háborúról, és azt tapasztalta, hogy
az emberek akkor tudnak a legpontosabban fogalmazni, amikor érzik az élet végének közeledtét, mert ilyenkor minden emlék sokkal élesebbé válik.
M. Nagy Miklós ezután a jelenleg is zajló orosz-ukrán háború kapcsán arról kérdezte az írót, hogy mi a véleménye a putyini rezsimről. Szvetlana Alekszijevics azt mondta, hogy a kommunizmus végével az emberek romantikussá váltak, elkezdték élvezni az életet, azt, hogy egy sokáig áhított fogyasztói társadalomban élnek. A szerző ezután megjegyezte, hogy Fehéroroszországban ma is diktatúra van, de ennek ellenére úgy gondolja, hogy a társadalom nem akar elmenekülni. Azt mondta, hogy a fiatalok annak ellenére, hogy a nyílt tüntetésekért börtönbüntetés jár, mégis kimennek az utcára, és felemelik a hangjukat. M. Nagy Miklós felemlegette azt az esetet, amikor Alekszijevicsnek el kellett hagynia a hazáját, mert letartóztatással fenyegették, mire a szerző felidézte, hogy milyen megható volt, amikor az európai diplomaták elmentek az otthonába és a védelmére keltek. A szerző végül amellett döntött, hogy elhagyja az országot, és ekkor két kéziratot hagyott maga mögött, amelyek mind forradalmi hangvételűek, bátrak, és szókimondók voltak. Szvetlana Alekszijevics azt mondta, úgy érzi, hogy jelenleg nem tud a kellő harciassággal írni, és most eljött az ideje, hogy a szerelem kerüljön a könyvei középpontjába.
