Június 17-én éjjel a washingtoni Watergate-épületben, a Demokrata Párt főhadiszállásán a biztonsági őr ragasztószalagot vett észre egy ajtózáron, a dolgot gyanúsnak találta, és értesítette a rendőrséget, akik tetten értek öt betörőt. A kezdetben kisstílű bűntettnek látszó eset idővel hatalmas politikai botránnyá dagadt, végül a világ leghatalmasabb politikusának hivatalába került.
A hívatlan látogatók letartóztatásakor kiderült, hogy kamerákkal, lehallgató készülékekkel, mikrofonokkal ("poloskákkal") felszerelkezett FBI- vagy CIA-ügynökök, akik a Richard Nixon republikánus párti elnök újraválasztásán munkálkodó bizottságnak tevékenykedtek. Egyiküket, James McCordot a titkos lehallgatás szakértőjeként tartották számon. A kihallgatások során kiderült: a betörés célja a Demokrata Pártot lejárató dokumentumok megszerzése volt, hogy azok segítségével az 1972 őszi választásokon meghiúsíthassák a párt elnökjelöltjének, George S. McGovern megválasztását.
Az elnökválasztásnak Nixon volt az esélyese, és ő lett végül a nyertese is: 1972 novemberében 520 elektori szavazattal 17 ellenében fölényes győzelmet aratva újraválasztották. Közben egy kongresszusi bizottság irányításával folyt a Watergate-ügy vizsgálata, felgöngyölítésében a The Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein múlhatatlan érdemeket szerzett. Csak 2005-ben derült ki, hogy az őket titkos értesülésekkel segítő informátor, a rejtélyes "Deep Throat" (mély torok) az FBI akkori második számú vezetője, W. Mark Felt volt, aki három évvel a halála előtt fedte fel az ügyben játszott szerepét.
Az oknyomozás történetét az azóta ikonikussá váló Az elnök emberei (All the President's Men) című könyvükben írták meg, ebből készült az 1976-os film, Robert Redforddal (mint Woodward) és Dustin Hoffmannal (mint Berstein) a főszerepben.
Érdekesség, hogy Redford közreműködése nemcsak ahhoz járult hozzá, hogy sztárt csinált a két újságíróból és menővé tette az oknyomozó újságírást, hanem ennél sokkal közvetlenebbül, a könyv megszületéséhez is köze volt. A Telling the Truth About Lies: The Making of 'All the President's Men'-ben Woodward elmeséli, hogy ugyan fontolgatták, hogy könyvet írnak a sztoriból, ám végül a színész győzte meg őket, amikor a megfilmesítési jogokról érdeklődött. Redford szerepet játszott abban is, hogy az újságírók végül nem egyszerűen a Watergate-botrány történetét mesélték el, hanem az egészet az oknyomozó újságírói munkájuk, a nyomozások és a cikkek szemszögéből követték végig.
A kötet címe egyébként a Humpty Dumptyról szóló angol mondókára utal (ő az a tojásforma figura, aki az Alice Tükörországban című könyvben is szerepel): "All the king's horses and all the king's men / Couldn't put Humpty together again". A cím emellett utal Robert Penn Warren All the King’s Men című 1946-os regényére is (illetve mindkettő a gyerekversre), ami magyarul Repül a nehéz kő címmel jelent meg, és egy fiktív, karizmatikus kormányzó felemelkedésének és korrupció miatti bukásának történetét mondja el.
Amikor Carl Bernstein 2013-ban Magyarországon járt, interjúnkban rákérdeztünk, hogyan alakult át az újságírás hatása a hetvenes évekhez képest, nehezebb-e megdöbbenteni az embereket. Berstein arról beszélt, hogy az Egyesült Államokban azt tapasztalja, hogy a legtöbb embert “nem érdekli az igazán jó tudósítás lényege, vagyis a lehető legjobban elérhető igazság. Sokkal fontosabb nekik a saját világnézeti meggyőződésük, a politikai meggyőződésük, az előítéleteik, a vallási beállítottságuk, és egyáltalán nem nyitottak az igazságra. Nem azért keresik az információt, hogy nyitottabbak legyenek, hanem azért, hogy még szűklátókörűbbek. Minél többet vizsgálom a demokráciákat manapság, annál jobban látom a tendenciát abban a - nevezzük úgy - kulturális jólétben, ami Amerikát az elmúlt 35-40 évben jellemezte.
Az emberek nem a közjó érdekében keresik az információt, hanem ideológiai meggyőződésük erősítésére, és ez legyengít, aláássa a politikai rendszerünket.”
Persze a következmények beérése Nixon esetében sem ment olyan gördülékenyen. A Washington Post 28 hónap alatt mintegy 400 cikket jelentetett meg a botrányról, Nixont még újra is választották, míg végül lemondott. Woodward és Berstein másik híres könyve, a The Final Days a Watergate-botrány kirobbanása utáni napokról szól a Fehér Házban, amikor Nixon, a családja, a csapata és a kongresszus egyes tagjai kétségbeesetten próbálták elkerülni, hogy az elnöknek le kelljen mondania.
Nixon vesztét egyébként nem is maga a betörés, hanem az annak elpalástolására irányuló mesterkedése okozta. Az elnök emberei eleinte "harmadrangú betörésként" próbálták az ügyet eltussolni, de egyre újabb és újabb terhelő bizonyítékok kerültek napvilágra. A nyomozás hihetetlen méretű lavinává szélesedett, és felvetődött a gyanú, hogy Nixon tudott a betörésről. A szenátusi meghallgatások során aztán az is kiderült - ez volt a kegyelemdöfés számára -, hogy Nixon titokban minden beszélgetést rögzíttetett a Fehér Házban, így a sajátjait is, amelyek végül bizonyítékul szolgáltak vele szemben is.
A nyomozás során mintegy 3700 órányi hangfelvételt és 44 millió írott lapot foglaltak le az elnöki dokumentációból. Nixon, ameddig csak lehetett, tagadta, hogy beavatták volna az ügybe, ám végül kénytelen volt megvallani, hogy már hat nappal a betörés után mérlegelte tanácsadóival a várható következményeket. A képviselőház végül három olyan vétségben - hatalommal való visszaélés, az igazságszolgáltatás akadályozása és idézések átvételének megtagadása - találta az elnököt vétkesnek, amelyért leváltható lett volna, és biztos volt, hogy a szenátus is vád alá helyezi. Amikor a legfelsőbb bíróság is kimondta, hogy nem élvez "elnöki privilégiumokat", Nixonnak nem sok választása maradt. Hogy elkerülje az impeachmentet (alkotmányos felelősségre vonási eljárással a hivatalából való fölmentést), ami során a saját konzervatív párttársai is ellene szavaztak volna, 1974. augusztus 9-i hatállyal lemondott. Utóda, Gerald Ford első hivatali intézkedéseként amnesztiában részesítette elődjét, akit így soha nem vontak felelősségre a Watergate-ügyben játszott szerepe miatt.
Az ügyészségi iratok tanúsága szerint a betöréssel összefüggésben álló cselekményekért 63 személy ellen emeltek vádat, közülük 54-et el is ítéltek. 21 személyről bebizonyosodott, hogy a Fehér Ház munkatársa, vagy a Nixon újraválasztásán dolgozó bizottság tagja volt vagy maga is részt vett a betörésben, vagy legalábbis tudott arról.
A Watergate-ügy furcsa jogi folyománya, hogy - miután már nem kellett tartania az ellene indítandó bűnvádi eljárástól - Nixon pert indított az állam ellen. Kérte, hogy ne hozzák nyilvánosságra a Fehér Házban lefoglalt magnószalagok tartalmát, és kártérítést követelt, arra hivatkozva, hogy az elkobzott anyag az ő személyes tulajdonát képezi. 2000 júniusában a washingtoni területi bíróság helyt adott az időközben (1994 áprilisában, 81 éves korában) elhunyt egykori elnök követelésének, és örököseinek 18 millió dollár kártérítést ítélt meg.
(Forrás: MTI, 24.hu, Washington Post, The New Yorker)
Fotó: Wikipedia
