Fotó: Valuska Gábor
41 évvel ezelőtt a The Washington Post két újságírója, Bob Woodward, és Carl Bernstein írt egy cikket a Demokrata Párt választási központjának irodájába történt betörésről. A cikkük nyomán kirobbant botrány megváltoztatta az amerikai történelmet, és új szóval gazdagította a politikai szótárak korrupcióra és csalásra vonatkozó fejezetét. A legendás újságírópáros fiatalabb tagja szerint Amerika már régóta készen áll egy női elnökre, a Watergate-botrány nem befolyásolta komolyabban a politikusok és a média kapcsolatát, és nem gondolja, hogy az ügy máshogy festene ma, az internet korában. Az újságírásban még mindig a lehető legjobban elérhető igazság a legfontosabb, a riporter feladata nem változott, de az olvasó mostanában kicsit kiesett a szerepéből. Jelenleg, már nem is tudja hányadszorra, Ernest Hemingway A Moveable Feast című memoárgyűjteményét olvassa, a Kongresszust bíráló televíziós sorozaton dolgozik, és kifogástalan stílusérzékkel passzintja egymáshoz az apró kockás inget és a kárómintás zoknit. Negyed óra a világ egyik legfontosabb újságírójával, Carl Bernsteinnel.
Mit gondol, nehezebb megdöbbenteni az olvasót ma, amikor mindenki tud mindent, vagy legalábbis azt hiszi, hogy tud mindent?
Azt gondolom, hogy maga egy nagyon okos kérdést tett fel a mai újságírás egyik, talán legnagyobb problémájáról. Ez különösen Amerikában okoz gondot, ahol egyre kevésbé számít a tudósítás, és sokkal inkább az emberek, akik olvasnak minket, vagy néznek a televízióban. A legtöbbjüket nem érdekli az igazán jó tudósítás lényege, vagyis a lehető legjobban elérhető igazság. Sokkal fontosabb nekik a saját világnézeti meggyőződésük, a politikai meggyőződésük, az előítéleteik, a vallási beállítottságuk, és egyáltalán nem nyitottak az igazságra. Nem azért keresik az információt, hogy nyitottabbak legyenek, hanem azért, hogy még szűklátókörűbbek. Minél többet vizsgálom a demokráciákat manapság, annál jobban látom a tendenciát abban a - nevezzük úgy - kulturális jólétben, ami Amerikát az elmúlt 35-40 évben jellemezte. Az emberek nem a közjó érdekében keresik az információt, hanem ideológiai meggyőződésük erősítésére, és ez legyengít, aláássa a politikai rendszerünket.
Ez azért van, mert már belefáradtak, hogy mindig ugyanazokat a híreket hallják, vagy mert így próbálják igazolni a saját ideológiájuk helyességét?
Amerikában ez azért lehetséges, mert a mi politikai vitánk gyűlölködő, az igazság kérdéseitől megzavarodott, és az ideológiát a nemzet érdeke elé helyező. Nem a társadalmi és politikai problémák megoldására irányuló tényleges figyelem dominál.
Milyen egy jó tudósítás manapság?
Azt kell, hogy képviselje, amit mindig is képviselt, vagyis az igazság lehető legjobban elérhető verzióját.
Akkor ez azt is jelenti, hogy a riporter feladata semmit sem változott a hetvenes évek óta?
Egyszerűen több platform lett az újságírásra, olyanok, amelyek számunkra még nem voltak elérhetőek. Az internet remek terepe a tudósításnak. A New York Times, a The Washington Post honlapján, vagy a többi remek angol nyelvű honlapon nemcsak leírhatod a sztorijaidat, de az összes tér a rendelkezésedre áll, amire szükséged lehet. (A kilencvenes évek legvégén Bernstein is futtatott egy politikai weboldalt, ez volt a voter.com - a szerk)
Ki az a Carl Bernstein?
Carl Bernstein 1944-ben született Washington D.C.-ben. Már a középiskolában az írás felé fordult, egyedüli fiúként még egy gépírásórára is beiratkozott. Apja barátja elintézett neki egy interjút a Washington Starnál, ahol 16 éves korától másolófiúként kezdett dolgozni. Érettségi után a Maryland Egyetem hallgatója lett, de sosem diplomázott le. 1965-ben otthagyta a Start, és a New Jersey-i Elizabeth Daily Journal tudósítója lett. Ekkor kapta élete első díját munkájáért. 1966-ban a Washington Posthoz igazolt, 1972-ben pedig kezdetét vette a hónapokon át tartó nyomozás a republikánus kampánypénzek után. Kollégájával, Bob Woodwarddal több mint száz tudósítást írt a Watergate-botrányként elhíresült ügyről, cikksorozatukért 1973-ban a Köz szolgálatáért járó Pulitzer-díjat vehették át. A kirobbant botrány végül Richard Nixon elnök lemondásához vezetett. A Bernstein-Woodward páros az elnök lemondása előtt két hónappal jelentette meg All The President’s Men című könyvét, amelyet két évvel később a Nixon hivatalban eltöltött utolsó hónapjairól szóló The Final Days követett. Előbbiből film is készült, Bernsteint Dustin Hoffman, Woodwardot Robert Redford alakította. 1980 és 84 között Bernstein az ABC News tudósítójaként működött, majd 1989-ben megjelentette Loyalties: A Son's Memoir című memoárját, melyben szülei kommunista múltjáról lebbentette fel a fátylat. Családját csaknem 30 évig tartották megfigyelés alatt, a mccarthysta ügynökök ott voltak a bar mitzhvaján, követték az első randevújára. 1996-ban a Vatikán-szakértő Marco Politival együtt megírta a His Holiness: John Paul II & the History of Our Time című könyvet, melyben a pápa és Reagan elnök kapcsolatát vizsgálták. Mély Torok személyazonosságának lelepleződése után (A Watergate-nél közreműködő legfontosabb forrás, Mark Felt, FBI ügynök 91 évesen leplezte le magát a Vanity Fair-ben –a szerk.) Woodwarddal együttműködve megjelentette a The Secret Man-t, amit 2007-ben újabb könyv, a 2008-ban magyarul is megjelent, Hillary - A nő és a hatalom követett. Az 1999-es Dickben Bruce McCulloch személyesítette meg a filmvásznon, Jack Nicholson pedig az 1986-os Heartburnben bújt a róla mintázott politikai újságíró bőrébe. Háromszor nősült, első felesége, Carol Honsa szintén a The Washington Postnál dolgozott, második neje a tavaly elhunyt író, újságíró, filmrendező, Nora Ephron volt, jelenleg Christine Kuehbeckkel él. Ephrontól két fia született,Jacob és Max.
Hogyan nézne ki a Watergate-botrány most, az internet korában?
A tudósítás része valószínűleg teljesen ugyanolyan lenne, leszámítva a nyomást, a hírversenyt az online és a nyomtatott sajtó között. Nagyon fontosak az összefüggések, amik a mi tudósításunknak túl nagy részében nem voltak jelen. Különösen ebben a folyamatos tájékoztatás generálta hangzavarban. A nagy újságok még mindig a régi módon dolgoznak, elég csak megnézni a Boston Globe tudósítását a pedofil papokról. Remek írás, régimódi, bekopogtattak egy csomó ajtón, megszereztek dokumentumokat. A legjobb tudósítások semmiben sem változtak. Ami változott, az a befogadás módja, túl sok olvasó skatulyáz ideológiai alapon.
Bár számos fontos ügyről tudósított (a CIA és az amerikai média kapcsolata a hidegháború alatt, II. János Pál pápa és Reagan elnök szerepe a kommunizmus bukásába, Rupert Murdoch lehallgatási botránya), a legtöbben mégis a Watergate-hez kapcsolják a nevét. Megemlítene néhány jelentősebb állomást a karrierjében?
53 éve foglalkozom újságírással. A Watergate óta a munkám jelentős része a hatalmi visszaélésekről szól. Most épp egy memoárt írok a 16 és 21 éves korom közötti időszakról. 1960-65 között egy igazi régimódi újságnál, a Washington Starnál dolgoztam. A visszaemlékezés arról szól majd, hogyan lettem riporter, és természetesen a hatvanas évek elejének amerikai történelméről is. Nem próbálom rangsorolnia munkáimat, legyen az egy életrajz II. János Pálról, vagy Hillary Clintonról, a Ruper Murdoch-ról írt online tudósításom, vagy a könyv, amit a családom és a mccarthyzmus viszonyáról írtam. Ha valaki olyan régóta van a szakmában, mint Woodward és én, akkor jelentős mennyiségű életművet tud felvonultatni. Remélhetőleg a cikkek között van valamilyen kötőszövet vagy kapocs. Ezen a ponton derűsen tekintek vissza az egészre, még a rock’n’roll kritikáimra is.
Hogyan dönti el, hogy melyik téma érdemel csak egy cikket, vagy egy cikksorozatot, és melyikből lesz könyv?
Ez abszolút helyzetfüggő. Most éppen egy televíziós sorozatot csinálok az amerikai kongresszus diszfunkcionalitásáról. Nem akartam megírni, mert nem hiszem, hogy valaki is elolvasta volna. A képernyőn sokkal hatékonyabban mutathatom be, hogy miért annyira működésképtelen, mint egy könyvben. Az emberek is jobban figyelnek a témára, ha egy másfajta médiában jelenik meg.
Miért gondolta úgy, hogy önnek is meg kell írnia Hillary Cliton életrajzát?
Mert lenyűgözött, ez minden. Semmi személyes indok. Abban, amit megtudtam róla, láttam valami rendkívülit. Miközben a férjét bíróság elé állították, ő eldöntötte, hogy indul a szenátori címért. Ez egy remek sztori.
Tud valamit arról, hogy tetszett neki a könyv? ( A New York Times rettegett kritikusa, Michiko Kakutani szerint Bernstein portréja igen részletes, de senkinek nem mond újdonságot, aki szorgalmasan követte a híreket, ezért nem is hiszi, hogy túl sok lelkes olvasóra talál majd – a szerk.)
Nem. Azt hiszem, azokban az időkben, amikor indult az elnökségért, semmi sem tetszett neki, amit írtak róla. Remélem utólag szerette, abban az értelemben, hogy elmondja az igazat az életéről,még ha van is, ami kényelmetlen lehet számára. Bár azt gondolom, hogy elég empatikus voltam, és talán olyan képet tudtam róla festeni, ami más beszámolókból nem derül ki.
A Watergate-ügynél ön volt az, aki kiteregette mások szennyesét, ám amikor második felesége, Nora Ephron megírta a Heartburn című regényt (a könyvben Bernstein hűtlensége, és házasságuk széthullása a fő cselekményszál – a szerk.), ő volt az, aki teregetett. A regény Ephron szerint egy valós eseményeken alapuló fikció. Milyen érzés volt a másik oldalon állni, és annak az embernek a helyében, akit a reflektorfénybe állítanak, mert hibázott?
Hozzá voltam szokva a reflektorfényhez. Nora és én is csak a gyerekeink miatt aggódtunk. Azok a dolgok voltak kényelmetlenek, amelyek befolyásolták a családom dinamikáját, és a gyermekeim életét. Az én reakcióm a könyvre pusztán annyi lehetett, ami nem veszélyezteti a kapcsolatomat velük. Mindketten fantasztikusak, az egyikük a New York Times riportere, a másikuk remek rockzenész. Ők minden apa álmai.
