Koniorczyk Borbála és Merker Dávid majdnem tíz éve szerveznek tematikus sétákat Budapesten, a város iránti szenvedélyes rajongásukat tavaly új szintre emelték, amikor megjelent a Hosszúlépés Budapesten - Séták, titkok, történetek című kötetük, amelyben egészen új szemszögből mutatták be a várost, és az épületek mögött megbújó történetekre voltak kíváncsiak.
A második kötetben még tovább kutattak, és ezúttal a házak lakóinak történetén keresztül mesélnek Budapestről.
A szerzők idén még izgalmasabb bemutatóra invitáltak minket, ugyanis csak a találkozási pontot ismertük, a cél azonban titok maradt. A Hősök tere előtt várakozva egyszer csak egy régi Malév-busz kanyarodott elénk, ezzel indultunk felfedezni a fővárost. Az első megálló Újpest, Budapest Kis-Amerikája volt. Újpest 1840-ben váltönálló községgé, de ötven év alatt csaknem húszezer lakosa lett. A gyorsan és organikusan fejlődő városrészről az a hír járta, hogy
itt bármit meg lehet tenni, amit a belvárosban nem.
Ide költözött a zsidó származású Papír Sándor, más néven Scherbak Oziás is, aki színészként megvalósította gyerekkori álmát, és megalapította az újpesti Népszínházat. A teátrumnak nagyobb nézőtere volt, mint ma a Vígszínháznak, a kétezer férőhelyes épületben egymást követték a premierek. Papír Sándor felesége is a színház falain belül dolgozott, Kornai Margit énekes-színésznő volt, így nem csoda, hogy lányuk, Papír Magdolna, már háromévesen az újpesti Népszínház gyerekszínésze lett.ma pedig Szepes Máriaként ismerjük a műveit. Újpestet joggal nevezték az ország Kis-Amerikájának, mindenki máshonnan érkezett, senkinek nem voltak előjogai, mégis egymás után épültek a gyárak, és a korát meghaladó, impozáns Városháza is. Ez volt az első megállónk, amiről elmondhatjuk, hogy ízig-vérig újpesti, mert helyi vállalkozók építették, az itt élő munkások dolgoztak az építkezésen, sőt a bútorokat újpestiek gyártották. Az épület elegáns dísztermébe érve a szerzők elmesélték, hogy Újpest történelme rendkívül jól dokumentált, ezért ennél a fejezetnél sokkal inkább a történetek szelektálása okozott nehézséget, mintsem az anyaggyűjtés.
„Újpest egy organikus település. Nem szervezték, sokkal inkább csak lett” – mondta Merker Dávid.
A város sokszínűségét jól mutatja, hogy a legkülönfélébb lakók az ország különböző pontjairól érkeztek ide. 1911-ben Babits is újpesti lakos lett, és a helyi gimnáziumban kezdett tanítani. A költő földrajzilag ugyan közel volt a belváros nyüzsgő szellemi központjához, mégsem szerette Újpestet, mert elszigetelve érezte magát az értelmiségi közegtől, ezért az első adandó alkalommal elhagyta a városrészt.
A mai IV. kerület persze nem volt tökéletes, erős bűz terjengett az utcákon. Újpest azonban nem a szeméttől volt büdös, hanem a Duna mentén egymás mellett sorakozó gyáraktól, a vízpartról a szél ugyanis egészen a házakig vitte a kellemetlen szagot.
Itt állt két máig híres bőrgyár, amiről Kertész Imre is említést tett a Sorstalanságban:
„Ha némely régi vasárnapom az apámmal az újpesti futballmérkőzésre mentünk, a villamos ott is bőrgyár mellett vitt el, s azon a szakaszon ott is mindig be kellett fognom az orrom akkor”. A Wolfner Bőrgyár és a Mauthner Bőrgyár azért is működhetett sikeresen, mert a bőrgyártáshoz Újpest földrajzilag tökéletes helynek bizonyult. A Duna kiapadhatatlan vízforrást jelentett, és közel voltak a pesti piacok is, ahol értékesítették az árut. A magyar-amerikai Wigner Jenő is az újpesti bőrgyárnak köszönheti a Nobel-díját, ha a fizikus apja nem erőlteti fiára a családi hagyomány folytatását, és nem kezd el dolgozni a Mauthner Bőrgyárban, talán sosem jut el Berlinbe és Amerikába, hogy vegyészetet tanuljon. Wigner Antal fiát azonban már a gyárban is inkább a kutatás érdekelte, mintsem a kereskedelem, mégsem akart csalódást okozni az apjának. Rövid idő után azonban otthagyta a büdös gyársort, és Berlinbe, majd az Egyesült Államokban utazott, ahol részt vett az első atombomba megalkotásában.
A végső állomásunk előtt - amiről még a séta felénél sem tudtuk pontosan, hogy mi lesz - az egykori Pesti Magyar Kereskedelmi Bank épületéhez sétáltunk, ahol 1908-ban egy átlagosnak induló októberi napon Magyarország első bankrablói kifosztották az épületet. Egy bérkocsi állt meg az Árpád út sarkán, amiből két férfi szállt ki, besétáltak a bankba, és közölték, hogy személyesen szeretnénk beszélni az igazgatóval. A fiókvezető szívélyesen fogadta az urakat elegáns irodájában, ők azonban hirtelen előkapták a revolvert és negyvenezer koronát követeltek. Az igazgató nem tudott mit tenni, mindenkit arra utasított, hogy teljesítsék a rablók parancsát. A westernbe illő jelenet komikumát tovább fokozta, hogy
nem volt elég papírpénz a bankban, ezért aprópénzben számolták ki a negyvenezer koronát,
amitől a rablók pénzeszsákja olyan nehéz lett, hogy egyedül nem tudták kicipelni a zsákmányt, ezért a fiókvezető személyesen segített nekik a bérkocsira pakolni. Mivel ez volt az első bankrablás, a bűnözőknek nem volt kitől ellesni a pontos tervezést, így még aznap kézre kerítették őket.
A rendhagyó bemutató utolsó helyszínéhez ismét buszra szálltunk, és Merker Dávid útközben elmesélte, hogy az iparváros rossz levegője elől a város lakói a közeli Népszigetre jártak, ha kikapcsolódásra vágytak.
Itt rendezték meg az első, jól szervezett fesztivált is: 1926-ban a Magyar Cserkészszövetség hirdette meg a Nemzeti Nagytábort,
ahová az egész országból várták a cserkészeket, hogy a szabadban sátrazzanak és szórakozzanak. Az eseményre Ottlik Géza is napijegyet váltott, Buda című művében pedig így írt a táborról: „Van ott mozi is, vendéglő is, minden. Már a kapuban láttunk egy cserkész társaságot, amint nagy katonásan meneteltek”.
Ha Újpestről van szó, természetesen a fociról sem feledkezhetünk meg, és miközben Merker Dávid arról mesélt, hogy a Népszigeten titokban vágták ki a fákat a focipálya építéséhez, a buszunk is bekanyarodott a vadregényes szigetre. Hamarosan egy rögtönzött halászcsárdába érkeztünk, ahol a Babka Budapest tulajdonosa és szakácsa, Nemesvölgyi Attila várt minket, a bográcsban pedig rotyogott a halászlé.
A Népsziget legendás vendéglátóhelyét már lebontották, a szerzők mégis ennek a hangulatát idézték újra.
Illik Viktor itt üzemeltette legendás kertvendéglőjét, miután az első világháborúban eltalálta egy repeszdarab és a veterán fél szemére megvakult, de hadirokkantként megkapta a vendéglátói engedélyt. Illik Viktor rendkívül jó üzleti érzékkel működtette a halászcsárdát, ahol mindössze három ételt lehetett kapni: halászlevet, rántott halat, és túrós csuszát. A hely vonzereje abban rejlett, hogy a szegényebb családoknak is megfizethető áron adta a friss alapanyagokból készült ételeket, mivel ő birtokolta a Duna Esztergom-menti szakaszának halászati jogait. A frissen kifogott alapanyag így pár órán belül már a vendégek tányérjára került, a jó hangulatról pedig a csárda állandó zenekara gondolkodott. Illik Viktor halászcsárdájába megérkezni is különleges élmény volt, mert saját hajójával szállították a vendégeket a Dunán. A bemutatón Nemesvölgyi Attila keltette életre Illik urat, a halászléje pedig legalább olyan finom volt, mint amilyen az egykori veterán konyháján készülhetett.
Koniorczyk Borbála és Merker Dávid kötete ismét tovább árnyalja a Budapestről alkotott képünket, és a kötetből az is kiderül, hogy vajon tényleg Heltai Jenő találta-e fel a mozi elnevezését, vagy mi a közös Csepelben és egy mexikói operaházban. Mindemellett a könyvre akár színes albumként is tekinthetünk, hiszen az izgalmas történetek mellett gyönyörű képek elevenítik meg előttünk a várost.
A Hosszúlépés Budapesten című kötetbe ITT olvashatsz bele, a könyv tavalyi bemutatójáról pedig ITT olvashatsz bővebben.
