Vasárnap délután a Svéd Királyi Tudományos Akadémia közönsége előtt a friss Nobel-díjas Krasznahorkai László eredetileg a reményről akart beszélni, de inkább az újfajta angyalokról, az emberi méltóságról és a lázadásról értekezett - ebben a cikkben összefoglaltuk a beszédet. A stockholmi beszéd címen a Magvetőnél megjelenik a teljes szöveg, ami svédül, angolul és magyarul is felkerült a Nobel-díj honlapjára. Elolvastuk újra, válogattunk!
Hol dolgozik Krasznahorkai? Egy toronyszobában!
"a Nobel-díj kitüntetettjeként bejelentem, hogy a reményről akartam, de arról most épp nem, így az angyalokról inkább, ebből indulok ki, ez már homályos körvonalakkal azelőtt ott volt az agyamban, hogy elindultam volna töprengő testtartást felvéve a dolgozóhelyiségemben, ami nem nagy, mindössze négyszer négy méter egy toronyszobában, amiből még le kell számolnunk azt a részt, ahol a lépcső fel- illetve levezet a földszintre, persze,
ne gondoljanak valami romantikus elefántcsonttoronyra,
ez a toronyszoba egy fából ácsolt földszintes épület jobb oldali sarkán a legolcsóbb lucfenyődeszkából azért magasodott a többiek fölé, mert lejt a telkem, mert az egész egy dombtetőn áll, mármint az egész telek, és lejt, sőt, nagyon lejt egy völgy felé, aminek következtében, ha azt akartam, hogy a kiegészítésre szoruló földszinti helyiségek kapjanak egy bővítést, márpedig a mindent elborítani igyekvő könyvek miatt akartam, akkor egy idő után elodázhatatlan volt, hogy a lejtés miatt e kiegészítésként megépíttetett szoba már toronyként magasodjon fel egy alsó helyiségre nehezedve"
Nincs üzeneteünk, és az angyaloknak se
„Új angyalaink vannak,
akik szárnyaikat vesztve már egyáltalán nem rendelkeznek azokkal az édesen gyűrűző köpenyekkel sem, egyszerű utcai ruhában járkálnak köztünk, nem tudjuk, mennyien vannak, de homályos sugalmazás szerintszámra megvannak mind, mivel valahogy hol itt-hol ott, mint a régi időkben a régiek, ezek az újak is kísértetiesen ugyanolyan esetekben tűnnek elénk az életünkben, mint a régiek, s voltaképpen könnyű felismerni őket, ha úgy akarják, és nem rejtik el, mit is hordoznak magukban, könnyű, mert mintha egy másféle tempóval, másféle ütemre, dallamra lépnének be a létünkbe, mint amilyen ütemre mi lépkedünk, küszködve és bolyongva a porban idelent, ráadásul abban sem lehetünk már biztosak, hogy ezek az újak valahonnan odaföntről érkeznek le hozzánk, mert bizony nem úgy tűnik,
mintha lenne egyáltalán odafönt még, mintha az is – a régi angyalokkal együtt – átadta volna a helyét az örök VALAHOLNAK, ahol már csupán Elon Muskok őrült szerkezetei szerkesztik a teret és az időt,
és ebből már kiderülhet, hogy miközben önök változatlanul csak egy öreg embert látnak és hallgatnak itt a maga ismeretlen nyelvén beszélni a Nobel-díj átvételének bejelentése alkalmából, aki persze változatlanul és pontosan ugyanabban a kifűthetetlen toronyszobában, a lucfenyődeszkák között, körbe-körbe, szóval én, vagyis az, most felgyorsítja a lépéseit, mintha ki akarná fejezni, hogy a gondolatai ezekről azúj angyalokról másféle léptéket és másféle sebességet kíván meg attól, aki róluk gondolkodik, és tényleg, már felgyorsítva a lépteimet rögtön arra jutok, hogy
ezeknek az új angyaloknak nemcsak szárnyuk nincsen, de nincs üzenetük sem, semmi,
csak ott vannak közöttünk, egyszerű utcai ruhában, felismerhetetlenül, ha úgy akarják, aztán ha meg másképp, akkor kiválasztanak minket, odalépnek hozzánk, és akkor egy pillanat alatt lehull szemünkről a hályog, a szívünkről a lepedék, vagyis a találkozás létrejön, mi döbbenten, hogy jé, egy angyal, ők meg szemben velünk, csak hát … nem adnak át semmit, nincs semmiféle hullámzó mondat körülöttük, nincs fény, mellyel a fülünkbe suttognának, ugyanis nem szólnak egy árva szót sem, mintha megnémultak volna, csak állnak és néznek ránk, a tekintetünket keresik, és kérlelés van ebben a keresésben, hogy nézzünk a szemükbe, és adjunk nekik
mi
át egy üzenetet, csak sajnos nekünk semmink nincsen, mert csak azt tudnánk mondani válaszként a kérlelő tekintetre, ami régen volt válasz, mikor még volt kérdés, de most se kérdés, se válasz.”
Az ember már nem hisz semmiben
„Tudományokat találtál ki olyan rugalmas szinteken, amelynek köszönhetően a holnap folyton megelőzi, megszégyeníti a ma elképzelhetőt, és teremtettél művészetet is a barlangi rajzoktól Leonardo Utolsó vacsorájáig, a ritmus mágikus, fekete bűvöletétől Johann Sebastian Bachig, végül történelmi lépték szerint egészen hirtelen elkezdtél nem hinni semmiben többé, a magad teremtette s a képzeletet megsemmisítő eszközeid segítségével már csak rövid távú memóriád maradt, így
elhagytad a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát, és készülsz kiköltözni egy lápvidékre,
ahol süllyed a láb, ne mozogj, mész a Marsra?, inkább: ne mozogj, mert elnyel ez a sár, lehúz a mocsár, de szép volt, utad az evolúcióban lélegzetelállító, csak sajnos: megismételhetetlen.”
Lázadásról, angyalokról - és talán a reményről
„Hölgyeim és uraim, minden lázadás az egészre vonatkozik, és most, hogy itt állok önök előtt, és egészen belassulnak a lépteim abban az otthoni toronyszobában, újra felvillan az az akkori berlini utazás az U-Bahnnal Ruhleben felé. Egyik kivilágított állomás fut el a másik után, nem szállok ki sehol, azóta is megyek azzal az U-Bahnnal az alagutakban, mert nincs állomás, ahol kiszállhatnék, csak nézem az elfutó állomásokat, és úgy érzem, mindent elgondoltam, és mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról, és igen, talán mindent – még a reményről is.”
