Süllyedő világ
Pillanatképek a Horthy-korszak Szentimrevárosából
„A legjobb mégis az volt, amikor csak céltalanul kószáltunk kettesben Budán. A Sárosfürdő helyén már felépült a nagy szálloda, csak a fűtőtestek hevertek még kint az utcán, s az állványok egy részét még nem bontották le. A Gellért tér torkolatánál, az úttest túlsó oldalán bérkocsistand volt, nagy, görbe vízcsap, dézsák; a jámbor konflislovak rázogatták a fejükre akasztott abrakostarisznyát. Pék, tejcsarnok, trafik; a trafik kirakata Mikuláskor tele piros levelezőlapokkal, virgácsos, krampuszos képekkel;
a péknél szagoltuk a friss kenyér szagát, és néztük a félmeztelen péklegényeket, milyen villámgyorsan csúsztatják be a kemencébe végtelenül hosszú nyelű lapátjaikat.
Ismertük a Kemenes utcát, ismertük a Ménesi út fáit, ismertük az évszakokat, ismertük egymást és az egész világot.”
Amikor az 1950-es évek végén megjelenik Ottlik Géza imént idézett fő műve, az Iskola a határon, az író gyermekkorának kulisszái, a Horthy-korszak Újbudája úgy tűnt, örökre elsüllyedt. A keresztény középosztály városrésze, amely ebben a korszakban lett önálló kerület, és vette fel a Szentimreváros nevet, végérvényesen megváltozni látszott. A fontosabb, többnyire szentek vagy Horthy Miklós kormányzó nevét viselő köztereket átnevezték, az itt élő szerzetesrendeket feloszlatták, a katolikus egyház büszkeségeit, a hatalmas, neobarokk iskolákat államosították, és minden egyházi pompára emlékeztető elemet igyekeztek belőlük eltüntetni. A dualista – a Horthy-rendszer szerint túlságosan liberális – Magyarország öröksége, a kávéházi kultúra megszűnt. Odalettek az egyetlen fekete mellett átdolgozott kávéházi napok és a szabadon olvasható nemzetközi sajtó, ami sokszor a Nyugattal való kapcsolódási pont volt egy szűk látókörű korszakban.
Ezen a sétán a Horthy-korszak robbanásszerűen fejlődő városrészét, Szentimrevárost járjuk be, a kor úri keresztény középosztályának otthonát, ahol a rendszerváltás után sok helyen visszapörgették az idő kerekét.
A kormányzó sűrű napja
1919 egyik különösen nyálkás novemberi reggelén egész napos, nehéz program várt Horthy Miklós fővezérre: aznap vonult be Budapestre, ahol izgatottan készültek a fogadására. A plakátragasztók már kora hajnalban kidekorálták a várost:
az egyik képen a tengernagy izmos karjai kormánykereket forgattak, alatta egyetlen lelkes szóval: Horthy!, egy másik plakáton harcias magyar honvédet lehetett látni Most vagy soha! felirattal.
A főhadiszállásként használt Gellért Szállóban, ahonnan csak nemrég költözködött ki a román csapatok parancsnoksága, már fél hét óta talpon volt mindenki. A szálloda előtti téren a rossz idő ellenére csak gyűlt és gyűlt a tömeg, folyamatosan sereglettek az emberek. Horthy tisztjei, akik már előző nap megérkeztek Budapestre, lóra pattantak, és elindultak a Kelenföldi pályaudvar felé, hogy ott fogadják legfőbb parancsnokukat. Pontban hét órakor be is gördült a vonat, elsőként a fővezér törzskari tisztjei szálltak le róla, mint a Magyarország című napilap beszámolt, „csupa Bocskay-sapkás, tábori köpenyes daliás katonatiszt”. A nap sztárfellépőjének egy egész órán át híre-hamva sem volt, csak a második vagonból bicegett elő a bátyja, Horthy István tábornok, aki egy háborús sérülés miatt még mindig nehezen járt.
Pattanásig feszültek az idegek, mire feltárult a szalonkocsi ajtaja, és kilépett maga Horthy Miklós, kormányzó és férfiideál. Fején tengernagyi sapka, markáns alakját hosszú, sötétkék tengerészköpeny védte a nyirkos őszi reggelen, gallérján másodosztályú katonai érdemkereszt, német és török kitüntetéseivel együtt összesen tizennyolc elismerés díszítette izmos mellkasát. Tisztelgés és a polgári lakosság éljenzése kísérte az útját. A pályaudvar előtt lóra szállt ő is, és elindult Buda utcáin. Felcsendültek a Rákóczi-induló dallamai, a vezérkari törzs pedig egy szakasz huszárral követte a kormányzót végig a zászlókkal és drapériákkal díszített Fehérvári úton, amely egy évvel később már az ő nevét viselte, ma pedig Bartók Béla útként ismerjük.
Ahogy Horthy vonult a pályaudvarról Szellő nevű fehér lován, az ünneplő asszonyokat vissza sem lehetett tartani: nem tudtak ellenállni a tábornok varázsának, áttörték a kordont, csak hogy fehér rózsacsokraikat átadhassák a fővezérnek.
A ló patái alatt szinte fehér szőnyeggé vált a tengernyi rózsa a Fehérvári úton. Ahogy a Magyarország lefestette: „Mikor a kanyarodónál feltűnik a Gellért-tér és a Ferenc József-hid, a mindent elborító nemzetiszinü zászlók, drapériák, a sor falakat álló tűzoltók sisakjai, a szálló előtt összegyülekezett fővárosi előkelőségek diszmagyarjai, a hullámzó tömeg, a millió virág felejthetetlen szép látványt nyújtanak.”
Az előkelőségek ekkor már a nagy napra feldíszített Gellért Szálló halljában várakoztak. Amikor Horthy végül megérkezett, sastekintetét körbehordozta a tömegen, és egy darabig hallgatta az éljenzést.
Budapest polgármesterének hálás, minden sorával a békés közös jövőben bízó beszéde után, amelyben külön hangsúlyozta a vallási különbségek feloldását, Horthy válaszolt neki és a városnak. Legendás szónoklata, amelyben elvben kész volt megbocsátani „a vörös rongyokba öltözött Budapestnek”, egy új, az ő nevével fémjelzett korszak nyitányát jelezte: „Ezek a kezek nyitva állanak testvéri kézszorításra, de büntetni is tudnak. Remélem, nem fog erre sor kerülni, hanem ellenkezőleg, azok, akik bűnöseknek érzik magukat, megtérnek és hatványozott erővel segítenek felépíteni az újra tündöklő Budapestet.” Az országot eközben hatalmába kerítő fehérterrorról Horthy Miklós később így vallott emlékirataiban: „Ez az év a forradalmak éve volt és a terroré. Bizonyos történetírói irányzat szívesen hangsúlyozza, hogy nemcsak vörös-, hanem a »fehér«-terror is uralkodott. Semmi okom sincs rá, hogy szépítgessem azokat az igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek valóban megtörténtek abban az időben,
amikor csak az acélseprű tisztíthatta meg az országot.”
A történelmi pillanat hátteréül szolgáló Gellért Szállónak az ezt megelőző években aligha volt módja rendeltetésszerűen működni. Az első világháború hátráltatta építkezések miatt egy tréfás szólás járta a budapestiek között, ha valamire sokat kellett várni: „Akkor lesz kész, amikor a Gellért fürdő!” Az intézmény végül 1918 szeptemberében nyitotta meg a kapuit. A budai luxusszálloda és fürdőkomplexum létesítésének gondolata a századfordulón született, amikor az emberek hajlamosak voltak azt hinni, hogy a béke örökké tart. Merész városfejlesztési elképzelések kaptak szárnyra: jó ötletnek tűnt például a Gellért alatt található hőforrásokat felvezetni a hegy a tetejére, ahová pálmaligeteket, szállodákat, fürdőket és éttermeket álmodtak, de egy kifejezetten lovaknak szánt fürdő gondolata is felmerült.
A Gellért tervei végül két nyertes pályázat összeolvasztásából születtek meg, az építészek Sterk Izidor, Sebestyén Artúr és Hegedűs Ármin voltak. A hatalmas, szecessziós stílusú szálloda központi kupoláját római fürdők ihlették, reprezentatív helyiségei, az éttermek, társastermek mind a Gellért térre és a dunai panorámára nyíltak. Az új szállodában olyan, ma már nehezebben értelmezhető helyiségek várták a vendégeket, mint az író- és olvasóterem, női szalon és zeneterem – mind olyan igényeket kiszolgálva, amelyeket a vendégek manapság már a recepció előtt álldogálva a telefonjukkal oldanak meg. A szálloda diófa burkolatú nagy étterme mellett további, a nagyközönség számára is nyitott vendéglátóhelyeket alakítottak ki.
A majdnem kétszáz szobával nyitó szállodában a lakosztályokat termál- és szénsavas vízzel is ellátták, így a gyógyvíz csodálatos hatását a kiváltságos vendégek a saját fürdőszobájukban is élvezhették. A fürdő Kelenhegyi útról nyíló főbejáratán keresztül jutunk a gazdagon díszített előcsarnokba. Ha felnézünk, a magyar szecessziós építészet egyik fontos törekvésének példáját láthatjuk: a magyaros hímzésmotívumokkal dekorált mennyezet a népművészeti formakincs beillesztésének példája egy modern, városi stílusba.
Innen nyílt a kolostorudvarokra emlékeztető díszudvar összetolható üvegtetővel, zenekari fülkével és az oszlopcsarnokkal, ahol egyrészről inni lehetett a gyógyvízből, másrészt körbeölelt egy befüvesített területet. Itt lehetett kijutni a szálloda mögötti, sétautakkal ellátott kertbe. Az oszlopcsarnok feletti terasz hamarosan az egyik legelegánsabb fővárosi találkahely lett.
A fürdőben a Zsolnay-csempékkel borított díszes medencék, zuhanyozók, kádfürdők, masszírozótermek, forró légkamrák és letörlők mellett a körültekintő építészek külön kérésének megfelelően iszapkezelésekre szolgáló helyiségeket is kialakítottak.
A mai szemmel nézve kifejezetten díszes épületről az átadás évében, 1918-ban a Magyar Iparművészet folyóirat a következőket állapítja meg: „Általában komoly, egyszerű minden: a barokk palotaépítés alapjáról modern irányban fejlesztett építészeti nyelvben csak itt-ott csendülnek meg magyaros, keleties akkordok.”
Persze a fényűző szecessziós fürdő nem mindenkinek tetszett. Az eredeti tervek között még szereplő, aztán soha meg nem épült népfürdő fájó pont maradt sokaknak, és felmerült a kérdés, vajon kik és kiknek építették ezt a „kéjvárat”, amelynek teraszairól „lánckereskedők famíliáinak dallamos rikácsolásai” csaptak az utcán elhaladó kevésbé tehetősek fülébe, mint azt a Magyar Kultúra tudósítója megörökítette. Alig egy hónappal a Gellért megnyitása után kitört az őszirózsás forradalom, majd megalakult a Tanácsköztársaság, amivel nehezen lehetett összeegyeztetni a Gellért fényűző kialakítását. Mindenesetre itt működött az első kerületi választási bizottság székhelye (akkor még másképp tagolták Budapest kerületeit), később pedig a Vörös Őrség állomásozott az épületben.
Nem sokkal a kommün bukása után történt, hogy Korda Sándort, a később világhírűvé lett filmrendezőt és producert letartóztatták, és ide, a Gellértbe hurcolták kihallgatásra. Korda ugyanis aktívan dolgozott a filmgyártás átalakításán a Tanácsköztársaság hónapjai alatt. Elfogásának hírére felesége, Mária és a bátyja, Zoltán azonnal Duna-parti szállodába siettek, ahol a liftben meghallották, hogy Horthy egyik embere azzal fenyegetőzik, „ma éjjel a szart is kiverem ebből a Korda nevezetű kommunista bibsiből” – mint azt Marton Kati megörökíti könyvében. Korda Mária Heltai Jenőn keresztül elérte, hogy végül elengedték a férjét, aki ezek után külföldön a filmtörténet egyik legnagyobb karrierjét csinálta meg, és a kis alföldi faluból, Túrkevéről származó „kommunista bibsit” később Angliában még lovaggá is ütötték.
