„Úgy visz táncba, hogy közben figyel rá, hogy ne engedjük el egymás kezét, és ne veszítsük el egymás tekintetét” – mondta Krasznahorkai Lászlóról szerkesztője, Szegő János tavalyi podcastünkben. A szerző legendásan hosszú mondataitól nem érdemes tehát félni, mert ha egyszer elkapja az olvasó a ritmusukat, onnantól falni fogja a könyveket. Mutatunk néhány kedvencet az irodalmi Nobel-díjas szerzőtől.
Sátántangó (1985)
Világvégi, elhagyott telep, nyomor, sárban tocsogó és ködben úszó tájak: ezek az író debütáló regényének díszletei.
A Sátántangó központi elemei a messiásvárás és a hiábavalóság, a sztori pedig egy lassú, elhúzódó apokalipszis valahol az Alföld déli csücskén.
A Tarr Béla legendás filmfeldolgozása által is híressé vált könyv története olyan mondatokban elevenedik meg, melyeknek nem látszik a vége, és melyek melankóliája bevezeti az olvasót is az említett, sáros helybentopogásba: „Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja…”
Az ellenállás melankóliája (1989)
Ebben a regényben a megfoghatatlan és irracionális gonosz kerül középpontba. Egy fagyba dermedt kisvárosban baljós események követik egymást: egy vándorcirkusz, egy hatalmas kitömött bálna és egy gnóm férfi is fontos szerepet töltenek be a cselekményben.
Az erőszakba torkolló pusztulástörténetet két szereplő szemszögéből látjuk.
Az egyik, egy zeneiskola-igazgató intellektuálisan igyekszik szembenézni a kilátástalansággal és a romlással, a másik, a félbolond postás pedig együgyű, naiv perspektívából értelmezi az egyre aggasztóbb történéseket. Az iszonyatosan erős és nyomasztó atmoszférát itt is az utánozhatatlan Krasznahorkai-mondatok teremtik meg: „…a gaz ég, akár valami kérlelhetetlen tükör, mely mindig ugyanazt mutatja, egykedvűen verte vissza az alulról áramló vigasztalan szomorúságot, s a napról napra komorabb szürkületben – még épp azelőtt, hogy végleg kifordultak volna a talajból – lombjaikat vesztett gesztenyefák hajladoztak a metsző szélben…”
Háború és háború (1999)
Egy vidéki levéltáros egy különleges kézirat rabjává válik, és elhatározza, hogy az egész világgal megismerteti a szöveget.
Az írás megszállottjaként elhagyja otthonát, hogy New Yorkba menjen, ahol reményei szerint megfejtheti majd, mi lehetett a célja a szöveg ismeretlen szerzőjének.
Korin György alakjában Krasznahorkai ismét egy kissé zavart, az átlagostól jócskán eltérő hőst teremt, aki összefüggéstelennek ható, mégis rendkívül szuggesztív monológjával kíséri az olvasó utazását. Az alaptörténetbe a kézirat története ékelődik, melyben négy férfi szerepel, akik hol Krétán, hol Kölnben bukkannak fel, és menekülnek a pusztítás, a rombolás elől. A regény az őrület és a tisztánlátás közötti sáv hihetetlen törékenységét szemlélteti, miközben a műalkotások világban betöltött szerepéről is beszél, méghozzá egy olyan figurán keresztül, akit lehetetlen elfelejteni.
Seiobo járt odalent (2008)
A 2008-as Seiobo Krasznahorkai második novelláskötete az 1986-os Kegyelmi viszonyok után, ám gondolati előzménye az 1992-es Az urgai fogoly című regényben is fellelhető. A kötet Krasznahorkai pálya- és szemléletbeli fordulatához köthető, ahogy arra a két Dante-mottó is utal. Jelentősen hosszabb mondatokkal van itt dolgunk, az oszthatatlan egység, az idő és tér kapcsolata, valamint a tradicionalitás játékterében.
A Seiobo járt odalent leginkább a művészetről szól, alkotó, alkotás és befogadó is a történetek középpontjába kerül.
Hosszú elbeszélései olyan szépséget keresnek és találnak meg, mely ugyan érdek nélküli, de nem biztos, hogy könnyen észrevehető. Elmélkedő, tanító, ám lényegében kiábrándult írásokat olvashatunk a mértékletesség lélegzetszerű ritmikájával, melyben egy tanítómester lélegez ki, hogy aztán helyette tanítványai szívják tüdejükbe a jövőt.
Báró Wenckheim hazatér (2016)
1985-ben a Sátántangóban megismerhettük a Wenckheim-kastélyt a meg nem nevezett Gyulán. 2016-ban a szerencsejátékos, playboyszerű báró Wenckheim Béla Argentínából Bécsen át vonattal hazatér az általa elhagyott helyszínre, hogy utoljára láthassa szülőhelyét és egy Mari nevű nőt.
Amíg a báró a városba tart, addig a Tanár úr abból kifelé, a Csipkebokorba.
Az 500 oldalas regény visszatérés is volt Krasznahorkai számára: megkapta érte az Aegon Művészeti Díjat, valamint az amerikai Nemzeti Könyvdíjat, de felkerült az évtized könyveit összegyűjtő listánkra is. „Összetett, nagyszerű, ráadásul szórakoztató regényt írt Krasznahorkai László, aki kivételesen érzékeli szereplői motivációit, nagyravágyásukban rejlő kicsinyességüket vagy a magyar társadalom jelenlegi állapotát. Nyelvezete, stílusa elemelt, mégis minden szereplőjét igyekszik megérteni, nem akar moralizálni döntéseikről vagy karakterjegyeikről. Régóta olvasok Krasznahorkait, örömteli ez a »hazatérése«” – írtuk kritikánkban. A regényhez kapcsolódva Krasznahorkai Breier Ádám filmrendezővel visszatért Gyulára, dokumentumfilm is készült róla, amiben az író rég nem látott helyszíneket keres fel, és közben az is kiderül, hogy miképpen kapcsolódik össze, rakódik egymásra művészete és valós élete.
Herscht 07769 (2022)
Az egyetlen hosszúmondatból felépülő regény Florian Herscht különös történetét meséli el, miközben farkasok, neonácik, kvantumfizikai és zeneelméleti gondolatfutamok is beleépülnek a szövegbe. „A remény hiba” – állítja a mottó, mely mintha azt is jelezné, hogy eltérő közege és háttere ellenére ez a regény is felsorakozik a pálya kezdetének nagy, a kilátástalanságot és reménytelenséget feketén árasztó szövegeihez. „A Krasznahorkai-elbeszélés azt leplezi le, hogy az apokalipszis nem tőlünk független, hanem mi hozzuk létre, mert a közösség hozza létre a félelmet, a neonácikat, a felrobbanó Aral-kutat, a migránsokat” – írtuk kritikánkban a kötetről (olvass bele!).
Zsömle odavan (2024)
A Zsömle odavan egy alternatív valóságba repíti az olvasóját: Kada József 91 éves nyugdíjas villanyszerelő, kutyáját Zsömlének hívják.
Az idős férfit Józsi bácsinak szólítják, noha az Árpád-ház leszármazottja, és I. Józsefként a magyar trón várományosa.
Az elbeszélés ebből épít vicces helyzetet: mi történik, ha az idős bácsit komolyan veszik, és királyt csinálnak belőle Orbán Viktor miniszterelnök rendszerében? A történet azonban csak részben humoros és szatirikus, hiszen az időskori elmagányosodásról is sokat mond. „Józsi bácsi belenyugodott a sorsába. Ahogy mi is, akik ezt az országot napról napra alakítjuk” – írtuk kritikánkban a kötetről, ami tavaly 8. lett év végi listánkon.
A magyar nemzet biztonsága (2025)
„Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben” – így kezdődik Krasznahorkai László legújabb regénye, A magyar nemzet biztonsága.
Az egyik főhős gyerekkorában elhatározza, hogy a lepkék kutatásának szenteli az életét, a másik pedig egy idős ember, aki közeli kapcsolatba kerül a tudóssal, és az élet nagy kérdéseiről faggatja.
A kötetet nemrég mutatták be – rendhagyó módon két biológus részvételével. Ott voltunk az eseményen, mely során kiderült, miért nem ismerjük az élet eredetét, miért fontos a halál, illetve hogy miért jobb hangosan olvasni Krasznahorkait.
Nyitókép: A báró hazatér (film)
