A holokausztról nem lehet eleget beszélni és írni, hiszen az emberiségnek soha nem szabad elfelejtenie a történelem legnagyobb méretű, szisztematikus tömeggyilkosságát. A II. világháború óta eltelt évtizedekben, különösen a ‘60-as évektől kezdve egyre több könyv született a náci Németország és szövetségesei által végrehajtott borzalmakról, különböző műfajú szépirodalmi művektől kezdve szakirodalmon és nonfiction köteteken át a túlélők visszaemlékezéseiig. Így, ha nem is túlszaturált a holokauszt irodalma, mindenképpen sokszínű és bőséges. Ebbe a térbe érkezett most meg újra – valójában sokkal inkább először – Debreczeni József könyve, a Hideg krematórium. Magyarul eredetileg 1950-ben adták ki Jugoszláviában (később 1975-ben újra), majd 1951-ben szerbhorvátul, és
ez volt az egyik első mű, ami a keleti blokkban a holokausztról szólt.
Magyarországon azonban csak idén januárban, 14 másik nemzetközi kiadással egy időben jelent meg először. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy a holokauszt egyik korai mementója a megírása után több mint 70 év késéssel ér el először nagyobb közönséget.
Debreczeni a túlélők közt is egy nagyon ritka csoportba tartozik: a három év munkaszolgálat, a több napos vonatút, az auschwitzi válogatás, az életveszélyes munkatáborok, a bélhurut, az éhségödéma, végül a dörnhaui lágerkórház (vagyis a hideg krematórium) és az ott elkapott három betegség sem végzett vele. Pedig a felsoroltak közül sokaknak egy is elég volt a biztos halálhoz, különösen a háború vége felé, a végső elcsigázottság idején. A leírtak a könyv eredeti megjelenésekor, és 1975-ös újrakiadásakor is bőven jelenthettek újdonságot az akkori közönségnek. A mai olvasónak viszont – kivéve persze, ha soha egyetlen könyvet sem olvasott még a holokausztról – azok az események, táborokban tapasztalt körülmények, hatalmi dinamika és a többi, amelyekről a szerző beszámol, nem jelentenek meglepetést.
Csakhogy a Hideg krematóriumban sokkal érdekesebb az, hogy Debreczeni hogyan írja azt, amit ír.
A könyv nem regény – olyan értelemben legalábbis biztosan nem, mint Kertész Imre Sorstalansága –, bár szokás táborregénynek és naplóregénynek is nevezni. Inkább valahol egy riportkönyv és egy regényes memoár között helyezkedik el. Lehet, hogy a táborban a szerző, mint írja is, hamar levedlette emberi mivoltát, ettől függetlenül az újságírói ösztöneit, a szakmájában alapvető megfigyelőkészséget, az értelmezés vágyát, az emberi lélek működése iránti kíváncsiságot nem tudta levetkőzni. Valószínűleg emiatt volt képes utólag olyan pontosan felidézni a történteket és analizálni az egész folyamatot, ahogyan hétköznapi polgárokból társaival egyre inkább ösztönlénnyé váltak, a nácik nagyon is kitalált, pszichológiai alapú „embertelenítési” módszerei által. A legelső lépcsőfokról például így ír:
„Azt hiszem, valahol Kelet-Európában a virágos erdőszélen, a vasúti töltés mentén ment végbe a csodálatos metamorfózis. Ott lettek állatokká a leólmozott pokolvonat emberei.
Úgy, mint a többiek mind; a százezrek, akiket tizenöt országból ontott a téboly, halálgyárak és gázcsarnokok felé.
Ebben a pillanatban állítottak bennünket először négykézlábra.”
Ugyanígy beszámol a többi mérföldkőről is, például amikor megtudják, hogy Auschwitz az úticél és egy sorstársuk elmondja, mit csinálnak ott a németek a zsidókkal; amikor meglátják az első csíkos ruhás foglyokat a mezőn; amikor számmá redukálódnak; az első kivégzés; a pillanat, amikor már ő maga sem szégyell élelmet lopni vagy leszedni a csak percek óta halott szomszédjáról a pokrócot, ruhát; amikor már felismeri, hogy egy közelében lévő ember perceken belül meghal, és így tovább.
A hang, amin Debreczeni megszólal, senki máséhoz nem hasonlítható. Nagyon érdekes stílusban ír, egyszerre mutatkozik meg a szövegben a költő és a riporter énje – már a cím is zseniális –, de közben az egésznek van egy két háború közötti, kicsit régies íze is. Rengeteg lírai képet használ, miközben a mondatok gyakran rövidek, szikárak – nagyon sokszor még a névelőket is elhagyja –, lényegre törőek és elképzelhetetlen kínokat írnak le.
A könyvben végig egymásnak feszül a költőiség és a borzalom,
a legkétségbeejtőbb események még rettenetesebbé válnak azáltal, hogy közben a szerző egy másodpercre valami hétköznapi apró szépségre irányítja a figyelmet. Többször leírja például, hogy milyen kínokat okoznak neki és társainak a tetvek, mégis, a legelső, amire rácsodálkozik, az az, hogy az élősködők „ezüstlenek” a pokrócon. Vagy egy másik nagy felismerés: „Május eleji nap záporoz, délelőtt tündöklik, emberek mozognak, ifjan feszül felettem az ég. A valóság mégis az ott, az a szennyes, kavargó füst kétszáz méternyire tőlem”. De a cikk címét is tőle parafrazáltam: „A szemekben pucérra vetkezik a reménytelenség.”
Debreczeni József feleségével és szüleivel. Fotó: Alexander Bruner / Jelenkor
A jelen idejű elbeszélés miatt egyrészt az olvasó maga is az események részesének érzi magát, másrészt Debreczeni kimerevíti a képet, felfüggeszti az időt, ezáltal hangsúlyozva, mennyire végtelennek tűnhetett az elhurcoltak számára a táborlét. Ezenkívül viszont indirekt módon tesz még valamit: összeköti a táborok jelenét a mindenkori olvasóéval, mintegy figyelmeztetésképpen, bár erre egy szóval sem utal a szövegben.
A regényszerűség leginkább talán a különböző alakok felrajzolásánál érződik, egyik-másik szereplőt, akivel találkozik a különböző táborokban, kitalálni is nehezen lehetne. Ilyen Róth Sanyi, a nagydumás falbontó betörő, aki akár egy Rejtő-könyvben is szerepelhetett volna, vagy a folyton síró Brüll Ernő. Hősies figura Farkas doktor, aki a hideg krematóriumban, már a legsúlyosabb utolsó fázisban magára talál és ellátja a haldoklókat.
Ha már a hideg krematóriumnál tartunk, ez valójában egy rabkórház volt. Amikor Debreczeni odakerült,
Németország már vesztésre állt a háborúban, és a még életben lévő rabokat ekkor már nemigen merték lelőni, elgázosítani a táborokban
– ami persze nem jelentette azt, hogy emberségesebben bántak volna velük vagy hogy javultak volna az életkörülményeik, sőt. Az elbeszélő rá is csodálkozik, hogy mekkorát tévedett minden alkalommal, amikor azt gondolta, hogy annál, ami addig volt, nem jöhet rosszabb, mert mindig jött. A zsidók elpusztításának ekkor a nácik egy másik módját választották: fertőzött embereket küldtek olyan helyekre, mint Dörnhau, ahol aztán a hideg, az egyre fogyatkozó fejadagok, a higiénia teljes hiánya és a zsúfoltság miatt sokkal gyorsabban terjedt a kiütéses tífusz (flekk), a hasmenés, a sima tífusz, a nácik helyett is elvégezve az „aratást”.
Hogyan olvasható Kertész Imre a traumakutatás és a pszichoanalízis szempontjából? Hogyan látja egy brazil pszichoterapeuta és egy magyar pszichoanalitikus Kertész életművét? Ezekre a kérdésekre keresték a választ a Kertész Imre Intézet rendezvényén, ahol Jose Alberto Cotta brazil pszichoanalitikus Kertészről szóló Számkivetett című filmjét is bemutatták.
Általános megállapítás a holokausztról szóló művekkel kapcsolatban, hogy a szerzőknek olyasvalamit kellett megfogalmazniuk, amire nem voltak szavak, hiszen soha nem tapasztaltak még csak hasonlót sem. A látott és átélt dolgokat Debreczeni legtöbbször jelmezbálhoz, színházhoz, a pokol bugyraihoz hasonlítja. A foglyok „farsangi maskarába bújt lények”, „kísértetek és madárijesztők”, „csontemberek”, „groteszk paródia” az egész, „alvilági csarnok”, „pokoli örvény” – az agy nem képes befogadni, hogy mindez valóság lehet. Az idő fogalma semmivé, míg az őrülethez közeli állapot is szinte állandóvá válik, egy helyütt azt írja: „A legjózanabakkat is elfogta valami öngyilkos kétségbeesés. Azt hiszem, ezekben a napokban száz tökéletesen épelméjű rab sem akadt köztünk”.
Hiába telnek a napok, alkalmazkodni lehet, valamelyest megszokni is, a valószínűtlenség érzése viszont nem múlik el.
A mocskot, az éhezést, a kegyetlenséget, a kínokat csak valamiféle élőhalott transzállapotba menekülve lehet kibírni, és már csak tudat alatt munkál bennük a túlélési ösztön maradéka.
„Nehéz felocsúdni az önkívületszerű káprázatból, kiemelkedni a zsibbasztó rémületből, melybe belesüllyed mindenki, ha belép ide. A látottaknak egyszerűen nem hiszek. (...) Fejemre húzom a halott tetvektől nyüzsgő pokrócát, órák hosszat így maradok. A sötétségben keresem a világosságot, lehunyt pilláim mögött az elvesztett valóságot építem.
Égek a hideg krematóriumban.”
Az ember-emberség-állat tengelyen Debreczeni maga is felismeri, hogy mekkora jelentősége van a névnek. Például rádöbben, hogy miután a számát megkapta, hetekig nem mutatkozott be senkinek. És ugyanígy, egy névvel való bemutatkozással és a felettesét mérnök úrnak szólítva képes kizökkenteni és rávenni a kegyetlen írnokot, a tábor egyik fejesét, hogy áthelyezze a bányából más munkára, mert már nem bírják a lábai a robotot.
Debreczeni József íróasztalánál. Fotó: Alexander Bruner / Jelenkor
Az író a reménytelenség stációit tűpontosan illusztrálja, a kezdeti szervezkedésektől a teljes apátiáig, amikor Birkenau kéményei is vonzóbb perspektívának tűnnek annál, mint amit napról napra át kell élniük. Amikor egy gyülekezőn önként kell jelentkezniük, de nem tudják mire, és biztosra veszik, hogy halál vár rájuk, akkor Debreczeni és egy másik blokktársa is előlép. A többiek nem értik, mire a társa így szól:
„– Nézd, Sanyi – a kis Bolgár most már nyugodtan készülődik –, én például már hónapok óta végezni akarok. Az ember egyszer csak úgy gondol a halálra, mint egy finom, frissítő gőzfürdőre. Ha van bátorságom, már rég csinálok valamit. Most elvettem a gondját. Szorítsák meg ők a hurkot.”
És bár a remény az idő elteltével egyre inkább őrület formájában jelentkezik – például a kétségbeesett kenyér- és élelemharácsolásba belebolonduló embereknél –, mégis képes feltámadni, hogy aztán újra kihunyjon, és megint átvegye helyét a minden mindegy érzése, a halálvágy. Ilyen jelenet az is, amikor már tudják, hogy az oroszok csupán néhány kilométerre vannak, de aztán megállnak a csapatok:
„A kék madár: a priccsekre kacsintó remény megint messze húz.
Az A blokkból fokozatosan kialszik az életösztön villamossága.”
Aztán a néhány nappal később bekövetkező felismerés percei, hogy a németek elmenekültek éjszaka, megint őrületet váltanak ki, bár másfélét: akkor a szabadság eksztázisa miatt nem tud az emberek többsége józanul gondolkodni, a mozgásképtelen betegekről hirtelen mindenki megfeledkezik egy időre, aki még járni tud.
Debreczeni a nemiség témáját is érinti, amiről a holokausztról szóló szépirodalomban többnyire csak a nemi erőszak vagy a prostituálódás kontextusában esik szó. Szerinte a szexuális vágy „kilúgozódott” a férfi foglyokból, kisebb részben azért, mert valóban nem találkoztak nőkkel, nagyobb részben viszont annak tudja be, hogy „eltorzult, visszataszítóvá formátlanodott testek között élünk”, tehát az emberi test, mint olyan, undorítóvá vált számukra. „Szexuális tetszhalál volt ez, amit nem ritkán követett – valóságos.” És bár egyszer-egyszer eszükbe jut valamilyen nő a múltjukból, sokkal jobban aggasztja őket, ha a napi levesben alig van répa, mint bármilyen nő.
Az író szemernyi kétséget sem hagy afelől, hogy kiket tart bűnösnek.
Egyértelmű, hogy a nácikat annak tartja, és pontosan átlátja azt is, hogy milyen, az ösztönökre leginkább ható pszichológiai módszerekkel érték el azt, hogy maguk a zsidók működtessék „paranoiás barbársággal” a táborok rendszerét. Ezért Debreczeni legalább ugyanennyit ró fel a pozícióba került foglyoknak is. Köztük az egyik leggyűlöletesebbet, az egyik eulei kápót így jellemzi:
„Ez a hatalomba szabadult, rossz ösztönű vadállat tisztán kitenyészett kreatúrája volt az ördögien ötletes náci rendszernek, amely azon a számtalanszor beigazolódott, régi feltevésen épült, hogy a legjobb hajcsár a kiváltságos helyzetbe juttatott rabszolga. Lágerarisztokratáink legnagyobb része ilyen veretű figura.”
Tisztában van azzal, hogy a – sokszor szó szerinti – lefele taposással, a nácikon túltevő kegyetlenkedéssel, harácsolással a kisebb-nagyobb pozícióba került táborlakók a saját túlélésüket igyekeztek biztosítani, ám megbocsátani ennek ellenére sem tud nekik. Még Euléban, az első munkatáborban tapasztalt verésnél villan be Debreczeni agyába Az ember tragédiájának falanszterjelenete. „A falanszter aggastyánja csak borsóra térdeltetett, a szemüveges pomerániai gyilkol. Madách csak álmodott, Hitler realizál” – írja.
Hogy mond-e újat a Hideg krematórium? Ha valaki olvasott életében legalább két-három hasonló, a holokausztról szóló művet, nyilván nem, de újdonságot várni tőle már csak azért is irreális, mert annyira sokára került nagyközönség elé Debreczeni József könyve. Ahogy viszont már korábban utaltam rá:
a semmihez sem hasonlítható hangja az, ami miatt ez a kötet feltétlenül helyet követel magának a kánonban.
