2014 áprilisában Az emberi számkivetettség kérdése Kertész Imre műveiben címmel szeminárium indult a São Paulo-i Egyetem Pszichológiai Intézetének Klinikai Szakpszichológiai Tanszékén Jose Alberto Cotta pszichoterapeuta és kutató, valamint Gilberto Safra pszichoanalitikus, tanszékvezető professzor koordinálásával. A brazil pszichoanalitikusok úgy vélték:
Kertész Imre művei rendkívüli módon hozzájárulnak ahhoz, hogy megértsék az érzelmi és pszichikai kitaszítottság érzését, így az irodalom és a pszichoanalízis ilyen szempontú összekapcsolása akár terápiás helyzetek megoldásában is segítheti a szakembereket.
Hogy mélyebben elmélyüljön a „száműzetés” Kertész Imre életművére gyakorolt hatásában, Jose Alberto Cotta 2019-ben Budapestre érkezett, hogy dokumentumfilmet forgasson a Nobel-díjas íróról, akinek írásai mély és költői módon vizsgálják a számkivetettség és az identitás szüntelen keresésének kérdéseit. A filmet először láthatta a magyar közönség október 12-én a Kertész Imre Intézetben, ahol a filmpremiert követően a rendező részvételével kerekasztal-beszélgetést is tartottak az irodalom és a pszichoanalízis kapcsolatáról, terápiás lehetőségeiről, az írás és az olvasás traumafeldolgozást segítő erejéről. Egyúttal a brazil szeminárium anyagának magyar fordítását is megismerhették az érdeklődők, ezt e-book formában mutatták be az eseményen.
Jose Alberto Cotta brazil pszichoterapeuta és kutató, a Számkivetett című Kertész Imréről szóló film rendezője
Kertész Imre húsz évvel ezelőtt kapta meg a Nobel-díjat, “nemcsak egy regényéért, hanem az egész életművéért” - kezdte az eseményt Szabó Tamás, a Kertész Imre Intézet programigazgatója.
Kertész a sorstalanság állapotából építette fel sorsát és meg tudta teremteni saját szabadságát olyan időkben, amikor “a diktatúrák mindenkit gyermekké tettek.”
Az ő traumafeldolgozási folyamata a pszichoanalízis szemponjtából is érdekesnek bizonyult - ennek egyik példája a brazil szeminárium, az annak anyagaiból született e-könyv és a Számkivetett című film is. Így tehát az este nem csupán irodalom és pszichoanalízis, de Brazília és Magyarország találkozása is lehet - emelte ki az igazgató.
Ezt követte Bokor László pszichoanalitikus laudációja, aki a brazil kezdeményezés méltatása után elmondta: “Kertész Imre tizennégy éves volt, amikor deportálták, apám tizenhárom. Átélte azt, amit Kertész, de apám nem mesélt róla semmit. Mesélni vagy nem mesélni? Apám az utóbbi utat választotta, Kertész az előbbit.” Felhívta a figyelmet, hogy Kertész erről maga is úgy nyilatkozott:
azért írta meg a Sorstalanságot, hogy ne kelljen beszélnie róla.
Bokor ezután rátért a trauma pszichoanalitikus jelentőségére. Olyan határhelyzetként írta le, amely rombol, mivel “szétzilálja az identitás szövetét”, és nehezen születik válasz arra, hogy ki vagyok én és kik ők, akik ezt tették velem, vagy akik hagyták, hogy ez történjen velem.
Aki traumát él át, elveszti a bizalmat és a trauma agressziót vált ki - nem ott, nem akkor és nem azoknak szól, ahol és amikor keletkezett, hanem terelőútra megy.
Kertész is azért kezdett el írni, hogy bosszút álljon a világon - hogy elnyerje azt, amiből kirekesztetett.
A traumát ugyanakkor nem lehet egyedül feldolgozni, mert élményekre van szükségünk hozzá, és választ kell találnunk arra a kérdésre, hogy ki vagyok én. Ez pedig mindig a másik ember tükrében, mások vélekedésein keresztül formálható meg. Ahhoz, hogy egy identitás felépüljön és megszilárduljon, odatartozáshoz és elhatárolódáshoz is szükségünk van - az pedig, hogy hogyan nézem a világot, hova tartozom, sokszor erősebb, mint a családi kötelék.
Bokor László pszichoanalitikus
Bokor szerint a trauma másik sajátossága, hogy ebben az állapotban lélektanilag nehéz integráltan elmondani, mi történt. Praxisában a traumatizált emberek vagy részletgazdagon és tárgyilagosan beszélnek az őket ért szörnyűségekről vagy sokszor keszekusza benyomásokat írnak le, de nem áll össze egésszé a történet. Ez azért van, mert “a trauma az élmény és az esemény egyidejű elmesélését akadályozza meg“.
Kertész a traumaírásnak az első útját választotta: részletesen és tárgyilagosan írta le az átélt borzalmakat, Bokor szerint ezzel
“átéleti az olvasóval azt a stresszt, amit a poszttraumás káosz okoz. A trauma egy vég nélküli, sziszifuszi munka az identitás újraépítésére és ez nem megy feldolgozás nélkül.
Az identitás folyamatos keresése ugyanakkor nem pszichopatologikus jelenség, mindannyiunkat érint”. A trauma nemcsak rossz, hanem az újrarendeződés állapotában nagyon sokféle párbeszédet is kiválthat, új nézőpontokat emel be különböző diskurzusokba, amint az történik Kertész Imre életművével, hogyha távoli országokból néznek rá.
Ennek egy szép példája a Számkivetett című film, amelyben a pszichoanalikus Cotta mellett megszólalnak még magyar irodalomtörténészek, valamit Fahidi Éva holokauszttúlélő, és Andrási Andor, egykori “Sztehlo-gyerek”, aki a Sztehlo Gábor evangélikus lelkész által létrehozott gyermekotthonban vészelte át az üldöztetés időszakát.
Milyen lehet felnőttként megtudni, hogy a gyerekkori otthonunkkal szemben egykor egy nyilasház állt? Finy Petra ebből írta Marlenka című regényét. Laborczi Dóra a zsidó gyerekeket mentő Sztehlo Gábor életét kutatja. Ők ketten együtt vezettek a Könyves Sétán a Városmajor múltjába.
Tovább olvasokA filmbemutatót kerekasztal-beszélgetés követte, melyen Bokor László pszichoanalitikus, José Alberto Cotta rendező, Takács Mónika irodalomtörténész és Soltész Márton irodalomtörténész vettek részt.
Képek forrása: Kertész Imre Intézet
