Fotó: Valuska Gábor
"Ünneplőbe öltözni, ha még volna olyan, hogy öltözés… Persze kevés ilyen könyv van a világon, a Kertész Imrééi, de szép szó: imrééi, ilyenek." (Esterházy Péter: A szabadság nehéz mámora)
Kertész Imre tegnap hajnalban meghalt. Megkértünk néhány magyar írót, költőt, hogy mondják el, mit jelent(ett) nekik, és melyik művétől kapták a legtöbbet. Dragomán György, Péterfy Gergely, Kiss Noémi, Grecsó Krisztián, Bartók Imre, Hevesi Judit, Kemény István, Szabó T. Anna, Pion István és Schein Gábor Kertésztől.
Dragomán György
Nekem elsősorban a Sorstalanság jelent nagyon sokat, az, ahogy egy elmesélhetetlen és ennek ellenére sokszor elmesélt történetet tud úgy elmondani, mintha először lenne elmondva, úgy, hogy az olvasó is először láthatja annak, ami volt, a maga teljességében, amennyire ez egyáltalán lehetséges.
Nagyon sokat kaptam ettől a könyvtől, megrázó az a kíméletlen és elszánt tudatosság amivel megteremti a feladatra alkalmas nyelvet, a Kudarcot és a Kaddist hozzáolvasva pedig azt gondolom, hogy az, amit Kertész ezekben végbevitt, egy becketti vállalkozás, megváltozott tőle az irodalom is, a nyelv is és a világ is.
Ami a privát Kertészemet illeti, van egy személyes mániam/babonám/elméletem, a Sorstalanság egyik mellékszereplőjéről. Van a könyvben egy sárga viharkabátos ember:
"Pár érdekesebb arcot azért közülük is megjegyeztem. Így például észrevettem, hogy egyikük nem vett részt a társalgásukban; ehelyett mindvégig csak egy könyvet olvasott, ami úgy látszik, épp vele lehetett. Igen magas, sovány ember volt, sárga viharkabátban, borostás arcában két mély, rosszkedvűen ható redő közti, éles vonású szájjal. Az egyik lóca legszélén választott magának helyet, ablak mellett, keresztbe vetett lábbal, félig háttal a többieknek: tán ez volt az oka, hogy vasúti fülkék sokat tapasztalt utasát juttatta valamiképp az eszembe, aki hasztalannak vél minden szót, kérdést vagy alkalmi útitársak közt szokásos ismerkedést, s unott egykedvűséggel viselte a várakozást, míg a célhoz nem érkezünk – énbennem legalábbis valahogy ezt a gondolatot ébresztette."
Ez a ember aztán az első adandó alkalommal megszökik. Nekem ez az ember Kertész, Azt gondolom, hogy ezen a ponton beleírta magát a könyvébe, sőt azt is szoktam gondolni, hogy a könyv, amit olvas, az éppen a Sorstalanság. Ott, a saját könyvében aztán megszökik belőle, hogy megírhassa, persze ha megszökött volna, nem írhatta volna meg.
Péterfy Gergely
Kertész Imre számomra a megtörhetetlen bátorságot jelenti. A tántoríthatatlan ragaszkodást önmagunkhoz, tapasztalataink és sorsunk igazságához. Úgy is, hogy belátjuk tarthatatlanságát. A közönyön, az érdektelenségen, a feledésen lett úrrá: a kultúra és a humánum legveszélyesebb szörnyeit győzte le. Legjobban kései, keserű és komor szövegeit szeretem, A végső kocsma zaklatott töredékességét és színlelés nélküli pőreségét. Torokszorító az esendőség bátorsága.
Kapcsolódó cikkeink:
Kiss Noémi
Az írás most nem felesleges, bár ő azt állította, hogy az.
Kertész Imre azon kevés alkotó közé tartozik, aki minden művében újat tud mondani, miközben folyton ugyanarról beszél, egy fojtogató, bűzölgő, elnyomott világról, ahol az elnyomók is mi magunk vagyunk - kisemberről kisregény születik. Ezért igyekeztem őt olvasni, egészen legutóbbi naplójáig. Az angol lobogó, A száműzött nyelv, a Jegyzőkönyv voltak a legfontosabbak számomra. Esszék, gondolatok, intellektuális viharok - szökések és beletörődések, mert ennek az országnak a határán nem könnyű átjutni. Ez utóbbi művét, a Jegyzőkönyvet - amiben 1991-ben a magyar határon leszállítják négyezer schillinggel a vonatról - azután olvastam, hogy életemben egyszer személyesen találkoztam vele igen furcsa helyzetben. Egy repülőtér chek in pontja előtt.
Lemaradtam a gépről, ami Budapestre vitt volna, mert megtelt balkáni utasokkal, túlkönyvelte a légitársaság. Kertész és felesége, Magda akkor szálltak le ugyanarról a gépről, ami utána visszafordult Berlinből. Mindez 2006-ban történt.
"Itt a Nobel-díj sem segít", vigasztalt. Egyszer csak ott állt mellettem, ismeretlenül megszólítottam. Próbált segíteni, de nem tudott, mert nem lehetett.
"A szándék és a szeretet megint kevésnek bizonyult. Szokjon hozzá kisasszony a helyzethez, vége a tündérmeséknek, ha utazik, bármi megtörténhet. Ez nem a személye ellen szól, a világ személyektől függetlenül is működik."
Természetesen felajánlották, hogy aludjak náluk, pedig azelőtt sosem találkoztunk. Nem fogadtam el, volt hova mennem, és azt hiszem, meg is ijedtem. Hány ilyen kíméletlen gondolatot fogok még hallani az emberi méltóságról, a személyek nélküli világról; pontosan hogy fog ez váltakozni a kedves biztatással? Adakozással, megértéssel. Intelem és elborzasztás, a másik szeretete és a "nincs bennem szeretet". Ez is Kertész arca, fintorgó, megkapó mosolya.
Kertész mondatai ezek szerint pont olyanok voltak az életben, mint az írásban. Sarkos megjegyzései, kényelmetlen és kérlelhetetlen kritikája a társadalom felett, legutóbb pedig a német kultúriparral szembeni bírálata - számomra nagyon is átélhető módon jeleníti meg protekciós és prekoncepciós korunkat. Nézetei sarkosak, kíméletlenek, pont attól izgalmasak, hogy végső soron atonálisak - teljesen elvesztik a hangnemüket. Regényeit is szeretem, de naplói, interjúi, esszéi feledhetetlen intellektuális élményt adtak. Sosem akartam vele egyetérteni, független szellem volt, az olyanokkal nem is kell...
A Jegyzőkönyvet áprilisban írta, és április előtt egy nappal halt meg. Így kezdődik:
"Ezerkilencszáz… egy szép áprilisi napján az a termékeny gondolatom támadt, hogy néhány, mondjuk két, de legföljebb három napot Bécsben tölthetnék. Ki vonná kétségbe az ilyen hely- és levegőváltoztatás koronkénti szükségességét az egészség, mi több, az általános kreativitás, ama bizonyos állandó lelki mozgalmasság (motus animi continuus) szempontjából, amely – legalábbis bennem – úgyszólván azonnal felujjong, amint ennek az országnak a határait átlépem..."
Grecsó Krisztián
Szegeden, a bölcsészkaron tartott Darvasi Laci egy úgynevezett írószemináriumot, és az első órára a Sortalanságot adta fel olvasmánynak. Félelmetes érzés volt, egészen izgalmas, hogy milyen titokzatos dzsungel a magyar irodalom, hogy ekkora remekművek rejtőznek benne. Szóval nekem Kertész akkor, és próbálom ezt az élményt megtartani magamnak, a magyar irodalom tágasságát jelentette. Hogy van benne tér. Hogy ekkora művek el tudnak bújni. Kivételes pillanat volt, hogy úgy érezhettem, beavatott vagyok, ismerek, értek valamit, amit csak nagyon kevesen. Meg is volt az első kiadás, csak kölcsönadtam, a fene gondolta, hogy ilyen értékes lesz. Pedig akkor, a kilencvenes évek végén, Darvasi azzal fejezte be a szemináriumot, hogy jegyezzük meg ezt a könyvet, mert ha valaha valami egyszer, akkor ez fog Nobel-díjat kapni. Kinevettük. Aztán amikor bemondta a rádió, már mint barátomat, felhívtam. Örült, mert nem is emlékezett rá, hogy ezt jósolta.
Bartók Imre
Kertész Imréről (Valaki más)
Kertész Imre egy archaikus irodalmi stratégiát érvényesített a modernitás egyre lehetetlenebbé váló keretei között: elmenni valahová, majd a tapasztalatokkal visszatérni, és azokat aztán a szükséges kerülőutakon megosztani másokkal. Nem egyértelmű, sosem volt az, hogy ez az irodalom, hogy ez irodalom-e egyáltalán, ha nem, miért nem, ha igen, miért, számít-e egyáltalán, ki mit nyer ebből. Még kevésbé világos, hogy ez (a) modern irodalom. Egy akasztófáról csüngő kötél súlyos, ide-oda lengő kérdőjele. Remeg a szél, fújja a papírt. Mindenesetre Kertész belátásaiból, abból, amit ránk hagyott, azt hiszem, világosan következik, hogy a tragédia – tény, de mint tény, nem az összeomlást, hanem a tisztánlátást hozza el.
És ebben még csak újdonság sincs. Maga a tragédia, eredeti kontextusából kivéve, ezt jelenti. A született vagy öncsonkított vakok és próféták tisztánlátása, Oidipusz, továbbá „vakulj meg hamar / az öröklét is tárt szemekkel vár”, és „vakságra / rábeszélt szemek” (Paul Celan) – mindez itt van előttünk. Kertész alakjában mindig is volt valami ezekből a figurákból, szerzett nagypolgári alkata mellett sem volt más, mint egy kellemetlen őrült a piactéren, aki kiborogatja a mosolygós almákkal teli kosarainkat, és közben érthetetlen dolgokat beszél, beszél valamiről, ami már megtörtént, és ami mégis, továbbra is próféciák tárgya. Valami nehéz cammogás minden lépése, ahogy, mint egy bevásárlókocsiban, görgeti maga előtt saját egzisztenciájának roncsait. A megszemélyesített kudarc, aki számára a siker nem jelentett mást, minthogy még a kudarcban is kudarcot vallott.
A világ tragikus szemlélete bizonyos módon a világ vak szemlélete: vakká válik a hétköznapok és a természet csodáira, amire a világ taníthatná. Figyelmét a világ haldokló szívére függeszti. Felvesz egy ritmust. (Az írás, a járás ritmusát. A séta banális misztikája.) A világot tragikusan szemlélni magában is tragikus, mielőtt bármit tudnánk a világról, de ha már megismertük – jártunk néhány szegletében –, megváltozik a helyzet. „Ma nem mentem iskolába.” Persze, de ki ment? Van valami otrombaság ebben a mondatban, stilisztikailag talán jó otrombaság, de meghúzódik benne egy negatív humanizmus sötét pátosza is: abból az iskolából nem kaptam többet, mert egy másik iskolában tanultam tovább. Tanulni, tanulni, tanulni, nem az iskola (kín)padjában, hanem a történelem legjobban szervezett vágóhídján. Mintha volna mit tanulni, csakhogy nincs tovább. Minden kategória, amivel eddig magunkat, az ént és a másikat, a képzelt és valós emberi közösségeket érteni próbáltuk, semmivé foszlik.
Kertész felismerése: „Hiba lenne azt képzelnem, hogy az életem az enyém.” Ez a mondat mégis olyan helyre utal el, ahol legalább egy sajáttá tehető élet lehetősége megjelenhet. Ott cseng ebben a mondatban Rilke is, változasd meg élted, hiszen, ez az élet nem, de egy másik talán még az enyém lehet. „Átéled szeretetlenségedet, és megérted, hogy a világ sivársága mintegy a te műved.”
És a nebuló folytatja, örökké ezzel az álnaivitással: „Akkor itt valami rettentő inkommenzurábilitás működik. Akkor mégiscsak fel kell tenni minden kérdést. (Ha akár fölöslegesen is.)” Ez immár nem csupán esztétikai követelés. Soha nem sikerült még ilyen élesen aszimmetrikus viszonyba állítani az írást a valósággal. Az örök kérdés, hogy miképp is viszonyul a kettő egymáshoz, itt zaklatott válaszra lel: valóság nincs, csak az írás által, de éppen az írás révén válik újfent – semmivé. Semmilyen esztétikai kompromisszum, semmi szirénének. Nem a mű létezik, hanem a Wittgenstein sajgó racionalitásán átszűrt tapasztalat. Az életünk nem a miénk. Mégis valakié, valaki másé, aki nagyon távol ugyan, de várja, hogy megtalálják, és benne újfent – vagy inkább először – ráismerjünk arra, ami valaha a saját volt.
Hevesi Judit
„De ne próbálkozzatok itt szavakkal, hiszen ti is tudjátok, hogy bizonyos körülmények közt, képletesen szólva bizonyos hőfokon, a szavak elvesztik állagukat, tartalmukat, jelentésüket, egyszerűen megsemmisülnek, úgyhogy az ilyen gáznemű halmazállapotban egyedül a tettek, a puszta tettek mutatnak némi hajlamot a szilárdságra, egyedül a tetteket vehetjük mintegy a kezünkbe és vizsgálhatjuk, mint egy darab néma ásványt, mint egy kristályt.” (Kaddis a meg nem született gyermekért)
Nem próbálkozom. Alig tudok valamit a világról, arról a világról pedig, amiben ő létezett, arról a sorsról, ami nem az ő sorsa volt és aligha lehet bárkinek a sorsa, ő mégis végigélte, még kevesebbet tudhatok. Ezt például tőle tanultam. És tőle tanultam emlékezni, és tőle tanultam kérdezni és megtanította, hogy ezeknek vannak keretei és határai, hogy a kifejezés nem mindig lehetséges, sőt, tán öröktől fogva kudarcra ítéltetett, mégis, mégis szükséges, mert létezik felelősség, az emlékezet felelőssége és igenis van közöm mindehhez. „Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem.” – írja a Sorstalanság végén, és nincs megnyugtató válasz arra, kérdik-e, de az emlékezés a mi döntésünk kérdése.
Egészen egyszerűen nem akarom elhinni, hogy meghalt. Nézem a képeket róla, és igen, megvan, ott van az a nevetés, az a kivételes, talán nem is evilági.
„Mindig is volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.”
Kemény István
Az egész életművét különösen fontosnak tartom, de a legfontosabbnak talán mégis azt, hogy ő maga, az egyénisége azonos súlyú az életművével. Ami egyáltalán nem magától értetődő, és bár nem árt egy művésznek, nem is kötelező. Volt benne valami, vagy inkább Valami, ami miatt szabad tudott maradni, és független mindentől. Valami csoda születhetett vele, valami lelki plusz, ami miatt csak a halál bírta legyőzni. Volt benne "Valaki más". Három olyan hatás is érte, amik közül (más és más módon persze) egy is képes megtörni illetve a maga képére formálni egy emberi-művészi lelket: a koncentrációs tábor, a kommunista nihil évtizedei és a világsiker. De ő mind a hármat képes volt a saját képére formálni. Képes volt másképpen gondolkodni mindháromról, mint ahogy azt illett, illik és illeni fog. Mert ellentmondani a mindenkori elvárásoknak, és ha kellett, saját magának is. Mert változni. De azt hiszem, nem az ellentmondás vágya vezette, hanem az elmondásé. Az igazság elmondásáé. Szóval Kertész Imre nagy ember volt. Talán ez benne a legfontosabb.
Szabó T. Anna
Ezek a hosszú, de cseppet sem laza, folyvást visszhangokat hurkoló, surlósan sikló körmondatok, ez a heves, mégis módszeres, mert felfelé kaptató lélegzetvétel, ezek az egymást és önmagukat megcáfoló, fojtogató, kétségbe ejtő, önnön cirkalmatosságukon udvariasan vagy véresen ironizáló tagmondatok, mondatrészek, szavak, ez a cinizmustól a kétségbeesésen át az extázisig hajszoló, összetéveszthetetlen, megunhatatlan, ám brutálisan fárasztó, hisz totális odaadást követelő dallamív, a tárgyak csupasz, hidegfényű pontossága, az időbe dermedt pillanatok fullasztó közönye és a csont hiányáig lecsupaszított fájdalma, a harmóniát tagadó harmónia, a sehonnan sehová tartó, abszurd nosztalgia, a kényszeres Isten szájtépése, az akasztott vigyora, a beszéd, mert nincs más, ez mind (nem) Kertész Imre. A Kaddis első kiadását a megszületésekor megvettem, és csak most, a halál után mertem elolvasni. Ő az. Szól. Gyászolom. Nem mondom nem nem mondhatom igen.
Pion István
Kertész Imre írásai akkor kezdtek el érdekelni, amikor a név hallatán egy irodalomtanár azt a kérdést tette fel, hogy hát az meg kicsoda. Aztán nem sokkal később Nobel-díjat kapott. Természetesen a Sorstalansággal kezdtem, azonnal barátok lettünk, Köves Gyurka meg én. Aztán jött a Kudarc, a Kaddis, jöttek esszék, és tovább, s bár nem mentem végig az egész életművön, a naplók különösen jó hatással voltak rám. Egy ennyire bensőséges és őszinte világba olyan ritkán adatik lehetőség mélyen betekinteni, hogy azt már csak tiszteletből is szeretetnek hívják.
De szívem szerint kiemelném minden könyvét, minden írását, azért, hogy testet adjak a gerincnek, a Sorstalanságnak, végül most mégis ezt emelem ki, mégpedig a Saul fia miatt. A forgatás előtt újraolvastam Kertész könyvét, és amikor bemutatták a filmet, azt éreztem, hogy ugyanazt a távolságtartás van mindkettőben: nem saját tárgyukról mesélnek, hanem azokról az emberekről, akik e műalkotások tárgyában éltek. Azokról, akik saját létezésük tanúi voltak.
Schein Gábor
Kertész Imre számomra elsősorban példát jelent. Erőt lehet belőle meríteni. Olyasvalaki volt, aki nem engedett azoknak a logikáknak, amelyek az itt élők fejében el- és berendezték a helyet, azoknak a nyelveknek, amelyek kizárólagosnak látszó fogalmakat biztosítottak az itt és most megragadására. Ez élete nagy részére magányossá tette. Az írásai mégis mindvégig kitartanak a gondolkodás radikalitásában, mondatai, amelyek a gondolkodás ritmusát kottázzák, semmit nem engednek pontosságukból. Nekem ő és Nádas jelentik a legtöbbet a magyar prózából, tőlük tanultam írni. Tőlük tanultam, hogy milyen lehet az írás etikáját és teológiája. És tőle, valamint Kabay Barna félig elfelejtett nagy filmjéből, a Jób lázadásából értettem meg Auschwitz valóságát, ami az én életemnek is alapja. Kertész tagja egy családnak, Dosztojevszkij, Kafka, Camus és Celan családjának. Ők közös múltnak, közös jövőnek a legjobbak lennének.
Szálinger Balázs és Tóth Krisztina a Facebookon emlékezett. Szálinger azt írja:
"Nyugtassa a Jóisten, és bocsásson meg mindenkinek, aki bántotta őt."
Tóth Krisztina pedig egy verssel tiszteleg Kertész előtt:
A tanítványMert minden rím! – ismétlem lelkesülten,és hangokból szőtt háló a világ,és e háló ott rezeg mindenütt, csakfüleljetek, ti legyetek a pók!Hogy ő nem pók: ezt látom az arcán,és hálistennek nem hall hangokat,gyűlöl viszont, hogy hétfőn tartom az órát,kilenckor ő még aludni szokott.Nézzétek, mondom, körben mennyi rím van!Vegyük itt ezt az imádkozó csatot:ha ez egy kéz, az az ablak az oltár.A látvány mélyén mindig ott a vers.>>
Fotók: Valuska Gábor (Kivétel: Szabó T. Anna képét a Wikipediáról szedtük, Hevesi Juditot Oláh Gergely Máté fotózta.)
