Hidas Judit egy személyes történettel kezdte a beszélgetést, ugyanis ő is ismerős azokban a Budapest környéki városokban, amelyek a Holokauszttörténetekben szerepelnek. „Gödöllő, Csömör, Monor, mind olyan helyszínek, ahol mára semmilyen szinten nincs nyoma annak, hogy egykor zsidó lakosai voltak a városoknak. Nincsenek műemlékek, sem zsinagógák, a Holokauszttörténetek pedig hétköznapi történeteken keresztül mesél a második világháború utáni időszakról” - mondta Hidas Judit, és azt is kiemelte, hogy a szerző egészen új perspektívából meséli el, hogy milyen hatással voltak a politikai döntések a magyar zsidóság életére. Klacsmann Borbála célja az volt, hogy a rövid történeteken keresztül jobban megértsük, mit jelent a holokauszt. „Senki nem tud szimpatizálni azzal, ha azt mondom, hogy meghalt ötszázezer ember, de ha egy konkrét zsidó házaspárról beszélek,
sokkal közelebb hozhatom az emberekhez ezt a történelmi periódust.”
A holokausztról könyvtárnyi irodalom és szakirodalom született, de a szakkönyveket csak kevesen olvassák. Klacsmann Borbála éppen ezért döntött az ismeretterjesztő könyv műfaja mellett. A szerző eleinte a Facebook-oldalán kezdte publikálni a rövid szövegeket, amelyekhez hosszú évek során összegyűjtött forrásait használta. „Ezek egyoldalas történetek, egyszerű nyelvezettel fogalmazva, de át akartam adni azt is, hogy mi a történelmi kontextus, és azt is, hogy hogyan zajlott a kutatás.” Minden történet egy emberről, családról, vagy a holokauszt egy motívumáról szól.
Szóba került a felelősségvállalás kérdése is, ezzel kapcsolatban a szerző megjegyezte, hogy annak idején a magyar politikai elit a németekkel együtt végezte a zsidók gettósítását és deportálását. A tények mellett azt is hangsúlyozta, hogy fontos beszélni a társadalmi felelősségről. „Mindenki emlegeti Szálasit meg a németeket, néha Horthyt, és itt le is van zárva a történet, pedig ennél sokkal mélyebb dolgokról van szó.” A szerző szerint a mai fiatal generációnak is felelőssége van a traumák feldolgozásában. Azontúl, hogy Klacsmann Borbála elmeséli és alátámasztja a megtörtént eseteket, finoman kommentálja is a történeteket, amelyeket a szerző legjobb barátja válogatott össze. „Azért kértem meg a legjobb barátomat, mert ő nem történész. Kíváncsi voltam, hogy aki nem ért annyira a holokauszthoz, mint egy ezzel foglalkozó kutató, vajon melyik forrásokat találja érdekesnek.” A történetek tematizálva követik egymást, és bár néhány szöveg végén megcsillan a remény, összességében mégis elég sötét hangulatúak.
A tétlen szemlélők kifejezetten fontos szerepet kaptak a kötetben.
A szerző azt mondta, hogy a holokauszt-történészek körében manapság egyre többet foglalkoznak azokkal, akik semmit sem tettek a köztisztviselőkkel szemben. Klacsmann Borbála elmondása szerint ezt azonban egyre nehezebb kategorizálni, mert akár a tétlen szemlélőkből is lehetett előbb-utóbb elkövető, de az is előfordult, hogy az elkövetők titokban részt vettek a zsidók bújtatásban. Éppen ezért ma már megkülönböztetik őket azoktól, akik tényleg egyszerűen csak behúzták a függönyt és teljesen passzívak maradnak.
Hidas Judit arra is kíváncsi volt, hogy mikor és milyen folyamatok hatására változott meg a társadalmi párbeszéd a zsidók megítélésével kapcsolatban. A szerző szerint erre nincs pontos válasz, és a történelemkönyvek is csak azt tanítják, hogy a második világháború után kialakult egy új rendszer Magyarországon. „Ez egyrészt azért nem igaz, mert az új rendszer magja már korábban kialakult, de a társadalmi folyamatok nem köthetőek a második világháború végéhez.”
Klacsmann Borbála a holokauszt-túlélők kárpótlásával is hosszan foglalkozott, ezalatt pedig rájött, hogy a rendszer ebből a szempontból kudarcot vallott. „Hazajöttek a túlélők és azért kellett gürizniük, hogy legalább a saját családjuk házát visszakapják.” Annak ellenére, hogy a parlamentben hoztak törvényeket és rendeleteket ezzel kapcsolatban, a köztisztviselők mégis lehetetlen helyzetbe kerültek. Azok a családok, akiket a háború alatt kibombáztak a házukból, gyakran olyan zsidó családok házába költöztek be, akiket elvittek munkatáborba. De ha a család visszatért, és jogosan igényt tartott a saját otthonára, azzal találta szemben magát, hogy nem engedik vissza. Ezekben a kérdésekben a köztisztviselőket teljesen magukra hagyták, semmiféle szabály vagy rendelet nem határozta meg, hogy mit kell tenni ilyenkor. A szerző szerint ezek olyan lehetetlen helyzetek, amelyekben nem lehet jó döntést hozni, ugyanakkor ma már elképzelni sem tudjuk, milyen érzés lehetett egy zsidó túlélőnek, hogy miután visszatért a haláltáborból, azzal szembesült, hogy a bútorai és az értékei vadidegen emberek otthonába kerültek. Klacsmann Borbála hozzátette, hogy a sok negatív példa ellenére akadnak olyan történetek is, amelyekből kiderül, hogy időnként előtört az emberekből a szolidaritás, és sikerült megegyezésre jutniuk a családoknak.
A Holokauszttörténetek egyik célja, hogy edukáljon. Pető Andrea a kötet előszavában azt írta, hogy az oktatásban más utakat kell keresni a holokauszt tanításával kapcsolatban, a szerző pedig azt mondta, hogy a társadalom a mai napig erősen antiszemita. „A holokausztoktatás egyik célja az, hogy empátiára nevelje az embereket. Ez nemcsak a zsidókra érvényes, hanem a romákra, a kínaiakra, bármilyen népcsoportra, akik jelen vannak az országban és egészében a világban.” A szerző szerint
a politikai kommunikáción is lenne mit javítani, arról nem is beszélve, hogy a társadalmi attitűdnek is meg kellene változnia.
Klacsmann Borbála szerint meg kell találni azt a formát, amivel empátiát lehet ébreszteni. „Az mindenképpen előremutató, amikor a diákokat megpróbálják bevonni, de nem úgy, hogy végig kell hallgatniuk egy megemlékezést.” A szerző szerint példát vehetnénk az írekről és az angolokról, akik a holokauszt-emléknapok során úgy edukálják a diákokat, hogy a sárga csillagot szimbolizáló sárga virágokat ültetnek az iskola elé.
