A rajtnál álltam. Sötétkék színű úszónadrág volt rajtam. És világoskék sapka. A sapka leszorította a fülemet. A környezetemből csak valamiféle kásás zajt hallottam. Hárman indultunk a versenyen. Középen álltam. Mindhárman be voltunk szarva.

Az öltözőben rosszabb volt. Ádám szipogva könnyezett. Azt mondtam neki, hogy nem lesz semmi baj. Persze ez semmit nem segített. Norbi fel-alá járkált, csattogott a papucsa minden lépésnél. Én csak pánikoltam, és nem igazán kaptam levegőt. A szívem erősen és kiszámíthatatlanul vert. Vagy inkább vergődött. Úgy éreztem, könnyebb lenne elájulni. Vagy halottnak tettetni magamat.

Amikor bejött az edző, magához hívott minket. Nem emlékszem pontosan arra, hogy miről beszélt, de úgy rémlik, hogy szóba került a sportszerűség. Meg a teljesítmény. Meg a versenyszellem. Meg a győzelem. Nem igazán érdekelt egyik sem. Csak azt akartam, hogy vége legyen. Belebújtam a papucsomba és felvettem az úszószemüvegemet. A törölközőmet a vállamra dobtam. Elindult Ádám és Norbi. Követtem őket.

Letettük a törölközőinket a medence előtti padokra. Az úszósapka miatt alig hallottam, az úszószemüveg miatt alig láttam valamit. A baloldali rajtmezőn Norbi állt, a jobboldalin Ádám. Nyújtottak, hajolgattak, köröztek a karjaikkal. Készültek a versenyre. Csípőre tettem a kezem. Nem akartam sem nyújtani, sem hajolgatni, sem bemelegíteni. Elsősorban szégyelltem magam. És szerettem volna, ha ez elmúlik. Az edző ordított valamit, amit nem értettem. Ádámra néztem, aki megigazította a szemüvegét, és felkészült az ugrásra. Csend lett az uszodában. Elhalt a zajmassza. 

Csak a víz volt, és a vízen ringatózó sárga és piros pályaelválasztók.

És Norbi és Ádám és én. És némi várakozás után egy éles, erőteljes sípszó.

A többiek azonnal bevetették magukat a vízbe, és tempózni kezdtek. Én vélhetően leblokkoltam, ezért csak késve ugrottam be. Rögtön az első levegővételnél lenyeltem egy adag klóros vizet. Persze az orromba is jutott bőven. Utáltam az ízét. A szagát. Ahogy végigfolyik a nyelőcsövön, és elkezd marni. Ahogy az úszószemüveg gumis illesztékeinél elkezd befolyni. Ahogy eléri a szemgolyót. Ahogy elkezdesz könnyezni. Mindig ez történt. Sosem értettem, hogy miért jó az úszószemüveg, hogyha úgyis pillanatok alatt beázik. Pedig garantált védelmet nyújt a szem irritációjával szemben. A csomagolása szerint.

El sem értem a medence túloldalát, a többiek már fordultak vissza a következő hosszra. Ha jól láttam, Ádám vezetett. Belehúztam, és olyan gyorsan igyekeztem haladni, amilyen gyorsan csak képes voltam. Nem néztem utána rájuk. Összeszorított szemmel csépeltem és rúgtam a vizet. Úgy éreztem, hogy száguldok. Úgy éreztem, hogy ilyen gyorsan talán még sosem úsztam. Faltam a métereket. Elszánt voltam, és éhes a győzelemre. Be akartam hozni a lemaradásomat. És legyőzni Norbit. És legyőzni Ádámot.

A percek óráknak tűntek. A sokadik fordulás után már gyengének és fáradtnak éreztem magam. De tepertem továbbra is. És közben vártam, hogy vége legyen. Az utolsó hossznak nekiindulva meghallottam a sípszót. Nem nekem szólt.

Miután beértem a célba, és kimásztam a medence szélére, levettem a szemüvegemet és a sapkámat. Elmentem a törölközőmért, megtöröltem a szemem. Ádám nyert, épp kezet fogott Norbival, aki csalódottan gratulált neki. Én legalábbis csalódottnak láttam őt. Visszamehettünk az öltözőbe. Oda én értem be elsőnek. Nekiálltam megszárítani a hajamat. Alig vártam, hogy újra az utcai ruhámban legyek. Bejött az edző, gratulált mindhármunknak. Azt mondta, büszke ránk, pontosan ilyennek képzelte el a versenyt. Szép mérkőzés volt. Megsimogatta a fejemet. 

Te is jó voltál, fiam.

És, tette hozzá, szedjétek össze magatokat, öt perc múlva kint találkozunk a medencénél. Átöltözhetek, kérdeztem. Nem, felelte.

Magamra terítettem a törölközőmet. Gratuláltam Ádámnak és Norbinak. Kezet fogtunk. Azt mondtam, ügyesek voltatok. Ők erre azt, hogy én is. Velük ellentétben én tényleg így gondoltam.

Visszamentünk a medencéhez. Már fel volt állítva a dobogó, az edző kezében érmek és oklevelek. Belefújt a sípjába, majd a nevemet kiáltotta. Mutatta, hogy álljak fel a dobogó harmadik fokára. Aztán jött Norbi a második fokra és jött Ádám az elsőre. Mindhárman kaptunk érmet és oklevelet is. A lelátón tapssal és örömteli kiabálással fogadták a szülők és más rokonok az eredményt. Az edző magasra emelte Ádám kezét. Álltunk és vártunk. Amikor vége lett a tapsnak, leszálltunk a dobogóról.

Anyám az uszoda előtt várt.

„Ügyes voltál” – mondta.
„Utolsó lettem. Az nem olyan nagy dolog.”
„De hát bronzérmes lettél! Kevesen mondhatják el ezt magukról.”
„Háromból nem nehéz harmadiknak lenni” – feleltem.
„Kérsz fagylaltot?”
„Nem, köszönöm.”

Csendben sétáltunk hazáig. Beugrottunk még a boltba zsemléért, tejért, felvágottért és még néhány apróságért. Tavaszi délután volt, világos. Otthon anyám elkérte az érmet és az oklevelet.

„Mit csinálsz velük?” – kérdeztem.
„Majd meglátod.”

Úgy egy órával később jelezte, hogy eljött a vacsoraidő. Elraktam a játékaimat, és elindultam az étkezőbe. Az előszobában a lambéria fölé egy parafatábla került, amire rajzszögekkel felrögzítette az oklevelet, a rajzszögekre pedig ráakasztotta a bronzérmet. Az elsőt a következő években hasonló körülmények között szerzett vigaszdíjak sorában.