„A szavak pont olyan fontosak, mint a zene. Nem lenne zene szavak nélkül” - mondta Bob Dylan egy 1965-ös San Francisco-i sajtókonferencián, amit a Rolling Stones magazin vett elő nemrég. A hatvanas évek közepére Dylan már az amerikai ellenkultúra sztárja volt, annak ellenére, vagy éppen azért, amilyen hajtűkanyarokat vett a zenei stílusában, és fittyet hányt a korabeli popzene elvárásaira vagy szemrebbenés nélkül haragította magára első rajongóit, ha éppen úgy gondolta, hogy más kifejezésmód szolgálja jobban a mondanivalóját. Szintén ‘65 nyarán ugyanis például ő volt az első folkzenész, aki az akusztikusról elektromos gitárra mert váltani a newporti folkfesztiválon, amivel a folkzene korabeli rajongói szerint valóságos szentségtörést követett el.
Dylan öntörvényűsége és kísérletező kedve ugyanakkor kétségtelenül a sikere egyik motorja: bátran keveri az amerikai népzenét a blues-zal, a dzsesszel, a rock and rollal. Tudatosan és vállaltan áll ki a politikai és szociális ügyek mellett, így dalszövegei szinte kiáltványok, amikre hatott a filozófia és az irodalom is. Joan Baezzel együtt ő is énekelt azon az 1963-as washingtoni tüntetésen, amelyen Martin Luther King elmondta híres, „Van egy álmom” kezdetű beszédét.
Mit fújt erre a szél?
Robert Allen Zimmerman 1941. május 24-én született a Minnesota állambeli Duluthban, Litvániából, Oroszországból és Ukrajnából kivándorolt zsidók leszármazottjaként. Már kamaszként rengeteg rádiót hallgatott, a középiskolában pedig több zenekart alapított. 1959-től járt a Minnesotai Egyetemre, de csak egy évet végzett el, inkább a zenével foglalkozott, a rock and roll helyett pedig az amerikai népzene felé fordult. Ugyanezekben az években kezdte Bob Dylannek nevezni magát, részben a walesi költő, Dylan Thomas hatására. Végül 1962-ben besétált a New York-i Legfelsőbb Bíróságra, és a nevét Robert Dylanre változtatta.
Az új évtized hajnalán, amely máig meghatározó az amerikai társadalom és kultúra számára, Dylan sorsfordító döntést hozott. 1961 januárjában egy hirtelen ötlettől vezérelve New Yorkba utazott, és kis klubokban lépett fel, majd amikor Robert Shelton írt róla egy elismerő kritikát a New York Timesba, az felkeltette John Hammond, amerikai lemezproducer, polgárjogi aktivista és zenekritikus érdeklődését is. Dylan tehetsége olyan meggyőzőnek bizonyult, hogy Hammond le is szerződtette a Columbia Recordshoz, ahol hamarosan megjelent első, Bob Dylan című nagylemeze, amelyen főleg még ismert folk-, bluesdalok és gospelek szerepeltek. A második album, a The Freewheelin’ Bob Dylan (1963) nyitódala viszont már a Blowin' in the Wind volt, ami igazi protestdalként kérdések sorát teszi fel békéről, háborúról és szabadságról. A számot egyetemi kampuszokon és tüntetéseken énekelték, és Dylan 1964-es Times They Are A' Changin című dalával együtt az ellenkultúra himnuszaiként tartják számon.
Jórészt erről az időszakról írta önéletrajzát, ami Krónikák - Első kötet címmel jelent meg 2004-ben, és bár hosszasan sztorizgat benne, valójában inkább erősítette a személye körüli bizonytalanságokat. Dylantől egyáltalán nem áll távol a humor, és a Krónikáknak már az alcíme is gegre utal, hiszen semmi jele annak, hogy valójában folytatni akarná további kötetekkel. Életrajzírója, Clinton Heylin viszont konkrétan megkérdőjelezte a kötet egyes részeinek hitelességét, és inkább fikciós irodalmi műnek tartja. Erre némiképp ráerősít, hogy mikor a Time magazin 2001-ben az írói módszeréről kérdezte Dylant, ő úgy fogalmazott:
„Fogom azoknak a dolgoknak egy részét, amit az emberek igaznak gondolnak, és sztorit építek köré.”
A film, ami elkapta a kaméleont
Ha valami, hát Todd Haynes 2007-es zenés életrajzi ihletésű drámája, az I’m Not There tökéletesen megragadta Dylan sokféle szerepét és a saját alakja köré tudatosan épített mítoszát - és ezzel a gesztussal persze tovább is erősítette ezt a mítoszt. A filmben hat különböző színész alakította Dylan nyilvános perszónáit: Christian Bale, Cate Blanchett, Marcus Carl Franklin, Richard Gere, Ben Whishaw és Heath Ledger (Ledgernek ez volt az utolsó filmje, amit még életében bemutattak). Cate Blanchett Velencében és a Golden Globe-on is díjat kapott az alakításáért, valamint Oscarra is jelölték.
Dylan ugyanis a gyakorlatilag hatvan éve tartó karrierje során szinte megszámlálhatatlan átalakuláson ment keresztül, művészi és publikus perszónákat épített maga köré, amivel újra meg újra felfedezte és kitalálta magát. Ez a dinamikus metamorfózis amolyan végtelen egymásra hatásban megjelent a zenéjében, a fizikai megjelenésében és a viselkedésében is, így nemcsak a munkásságával foglalkozott elemzések sora, hanem a Dylan-jelenséggel, az önmagát újra- meg újraalkotó, sőt, újramesélő művésszel is.
Dylan legfontosabb perszónái között ott találjuk:
a folkzenészt/protest zenészt, a költőt/írót, az androgün rocksztárt, a(z ellen)kulturális ikont, a családos embert, a country és western zenészt, az újjászületett keresztényt, a trickstert, a lázadót, a törvényen kívülit, a krónikást/történetmondót.
Ezek a karakterek az évek során egymással gyakran párhuzamosan, egymást erősítve, kiegészítve jelentek meg, máskor pulzáltak, és hol erősebben megmutatkoztak, hol a háttérbe húzódva vártak, hogy egy-egy megnyilvánulásában testet öltsenek.
Dylan gyakran bújik egy-egy dal erejéig valós személyek bőrébe is, mint az 1976-os Hurricane-ben, ami a fekete bokszoló, Rubin "Hurricane" Carter igaz történetét mondja el, akit 1966-ban ítéltek el tévesen hármas gyilkosságért, majd az évekkel fokozatosan fény derült az egész eljárás rasszista jellegére, kezdve a hamis bizonyítékoktól a megkérdőjelezhető hitelességű tanúkon át az igazságtalan tárgyalásig.
A krónikás alakjában Dylan pedig egészen a nagyvászonig eljutott Sam Peckinpah 1973-as Pat Garrett és Billy, a kölyök című filmjében, ami egy westernbe csomagolt melankolikus búcsú a hippikorszak vad és nyers szabadságától, illúzióitól és álmaitól. A filmben Dylan nemcsak Aliast, a (hogy, hogy nem) rejtélyes bandatagot és krónikást alakítja, de ő írta a film zenéjét is, aminek leghíresebb dalát mindenki ismeri. Te is.
Amikor Guns N’ Roses-t hallgatsz, Dylant hallgatod
A Knockin’ on Heaven’s Door valószínűleg Dylan leghíresebb olyan száma, amit nem tőle, hanem feldolgozásokból ismerünk. Jimi Hendrixtől pedig már nem lehet elvenni a szuperdögössé alakított All Along the Watchtowert, hiába Dylan írta. Az egyik legszórakoztatóbb anekdotát Dave van Ronk meséli nevetve Martin Scorsese 2005-ös No Direction Home című, Dylanről szóló dokumentumfilmjében. Az történt, hogy van Ronk fogta a House of the Rising Sun című amerikai népdalt, és összerakta azt a híres akkordmenetet, amit a Smoke on the Water mellett minden valamirevaló gitározni vágyó kamasz először megtanul. Van Ronk ezt megmutatta haverjának, Dylannek, akinek megtetszett, ezért fel is vette az első albumára. Utána, amikor legközelebb találkoztak, Dylan engedélyt kért, hogy ugye használhatja, de van Ronk kérte, hogy ne, mert ő is fel akarja venni. „Upsz” - mondta Dylan. Van Ronk nem volt boldog, főleg, hogy ezután nem játszhatta a dalt a koncertjein, mert mindenki azt mondta, az Dylané. Csakhogy itt nincs vége a történetnek - jött az Animals, és megcsinálta azt a feldolgozást, amit szintén mindenki ismer, és még a Google is elsőnek dobja fel. Ezek után viszont már Dylan nem játszhatta a számot, mert azt mondták, az Animalstől vette.
A legöregebb élő zenész a toplistán
Dylan a mai napig 39 stúdióalbumot, 95 kislemezt, 52 videoklipet, 12 élő koncertfelvételt és hét filmzenét tudhat maga mögött, és nem áll le. 2020-as Murder Most Foul című dalában 16 percben és 56 másodpercben elmélkedik Kennedy meggyilkolása kapcsán a művészet katartikus erejéről a kollektív traumák idején. A dal a Rough and Rowdy Ways albumon jelent meg, amivel a legidősebb élő zenész lett, akinek új albuma a brit slágerlista élére került.
A Nobelt azzal az indoklással adta neki a bizottság, mert „újfajta költői kifejezésmódot tudott létrehozni az amerikai dalszerzői hagyományokon belül”. Az ezt követő huzavonát talán a trickster perszóna felől érthetjük meg legjobban, azaz, hogy Dylan sokáig nem reagált nyilvánosan, még a telefont sem vette fel a svédeknek, aztán nem ment el az átadóra, és a Slate magazin szerint még a ceremónián kötelező beszédét is plagizálta az egyetemisták által használt SparkNotes oldalról (a beszédet ITT hallgathatod meg). A beszéd első gondolata mindenesetre a kétkedők kérdéseit tükrözte, miszerint vajon mi köze van Dylan szövegeinek az irodalomhoz. És ugyan a Svéd Akadémia állást foglalt a kérdésben, erre valójában csak az kaphat választ, aki veszi a fáradságot, és tényleg elkezdi hallgatni és hozzáolvasni Dylant.
(Kiemelt kép: Eduardo Kobra utcai falfestménye Minneapolisban, forrás: Wikipedia)
