Andrei Dósa Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség című önéletrajzi regénye (itt mutattunk részletet) egy kendőzetlenül őszinte felnövéstörténet arról, hogy magunk mögött hagyhatjuk-e valaha azokat a számunkra káros értékeket, amiket kamaszkorunkban magunkba szívtunk (a kötet 2025 legjobb könyveit rangsoroló listánkra is felkerült, részletek itt). „Andrei Dósa regénye senkivel sem bánik kesztyűs kézzel, de a téteket sosem felejti el. Tisztában van a román-magyar együttélés kérdésének árnyaltságával, így egyszerre megértő azokkal, akik a románellenességüket azzal magyarázzák, hogy generációk óta semmi jót nem kaptak az államtól, de a maga számára mégis esélyt ad annak az útnak, hogy pusztán a nemzetiség miatt senkit se okoljon évszázados sérelmekért, traumákért” – írtuk hét könyve kritikánkban.
A brassói születésű, műfordítóként is aktív szerzővel arról az útról beszélgettünk, ami a Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség megírásához vezetett. Interjú.
A „kétnyelvű” jelző a rólad szóló cikkekben, interjúkban szinte szinonimaként szerepel a neved mellett, de azt gondolom, hogy a román-magyar viszonyban ez jóval terheltebb kifejezés. Mit érzel, amikor kétnyelvűként emlegetnek? Találó vagy inkább leegyszerűsítő a saját helyzetedre nézve?
Úgy érzem, a kétnyelvűség címkéje bizonyos nyomással jár együtt. Általános elvárás, hogy mindkét nyelvet kitűnően ismerjem, könnyedén mozogjak a finom árnyalatok között, adott helyzetekben tolmácsként működjek és így tovább. A valóságban azonban sokszor az agyam egyszerűen nem hajlandó együttműködni, nem akarja maradéktalanul betölteni ezt a szerepet. És talán éppen azért van ez így, mert valamilyen szinten fenyegetve érzi magát.
Mi van, ha valamit félreértenek, ha bizonyos jelentések elsikkadnak, ha valaki megsértődik amiatt, hogy nem teljes pontossággal fordítottam le egy magyar kifejezést románra? Mi van, ha az értelmezésem rossz fényben tünteti fel az egyik felet? És mindenekelőtt: mi van, ha a fordítással csak megerősítem azt az elképzelést, hogy a magyar nyelv rendkívüli, páratlan, összehasonlíthatatlan? Más szóval: lefordíthatatlan, egyfajta büszke kulturális elszigetelődésre ítélt nyelv. Oly sok minden lefordíthatatlan – ergo ők (a románok, de nem csak ők) soha nem fognak bennünket teljesen megérteni.
Magyarul író szerzőként kezdted a pályát, ma viszont román nyelven alkotsz. Miközben az erdélyi magyar közegben erős az asszimilációtól való félelem, úgy tűnik, hagyták, hogy egy hozzád hasonló alkotó kicsússzon a közösség keze közül. Te látsz ebben ellentmondást? Milyen fázisai voltak annak, hogy épp milyen nyelven írsz?
Nem mondanám, hogy kicsúsztam volna a közösség ujjai közül, inkább úgy fogalmaznék, hogy az erdélyi magyar szórványközösségekben nincs megfelelő intézményi háttér az olyan esetek számára, mint az enyém. Ugyanakkor egy pályája elején járó költő vagy író bármikor átköltözhet az erdélyi magyar kulturális élet nagyobb központjaiba, ha nagyon akar, például Kolozsvárra vagy Marosvásárhelyre.
Az én esetemben ez inkább körülmények adta választás volt.
Kezdetben magyarul írtam, de nem volt kitől visszajelzést vagy kritikát kapnom.
Kétségbeesésemben és tapasztalatlanságomban elküldtem a verseimet a helyi lapnak, ám nem válaszoltak az e-mailre. Végül személyesen mentem be a szerkesztőségbe, és beszéltem az újság főszerkesztőjével, aki azt mondta, hogy a verseim dekadensek. Valójában a verseim a mianmari gyöngyhalászokról szóltak – egy világos, derűs témáról, semmiképp sem lehetett volna dekadensnek nevezni őket. Igaz, a főszerkesztő bátorított, hogy folytassam az írást, de a félreértelmezése nagy csalódás volt számomra.
Valószínűleg továbbra is magyarul írtam volna, ha nem adódik a lehetőség, hogy részt vegyek egy kreatív írás kurzuson, amelyet a bölcsészkar kreatív írás mesterképzésének néhány volt hallgatója szervezett. A román nyelvre való áttérés számomra természetes, magától értetődő volt. Már gyerekkorom óta sok román nyelvű irodalmat olvastam, így egyáltalán nem tűnt nehéznek ezen a nyelven írni. A másik ok az érvényesülés iránti vágy volt, amely arra ösztökélt, hogy mellőzzem a nyelvi akadályokat.
Új regényed, a Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség számomra leginkább arról szól, hogy a szélsőségeket – a nacionalizmustól a románellenességen át a toxikus maszkulinitásig – ki lehet-e nőni. Számodra mi volt a regény fő tétje?
Egy kérdés szolgált kiindulópontnak: hogyan tud egy erdélyi magyar férfi legalább részben kigyógyulni a Pán Péter-szindrómából. Egyébként ez a szindróma már a Ierbar (Füveskert) írása idején is foglalkoztatott, ebből a szempontból a két regény hasonló keresések gyümölcse.
Andrei Dósa Füveskert című kötetét a 2023-as őszi Margón mutatták be, a szerzőt Veiszer Alinda kérdezte. Most az egész beszélgetést meghallgathatod.
Olvasás közben két friss film jutott eszembe: Radu Jude Kontinental ’25-je és Olasz Renátó Minden csillag című filmje. Előbbi a román-magyar együttélésről, a nemzedékeken át öröklődő traumákról is beszél, utóbbi pedig a férfiképek, a gyerekkori barátságok és a rengeteg alkohol felől közelít az identitáshoz. Számodra kik azok a művészek, alkotók, akik hitelesen szólalnak meg a regényedben is érintett témák kapcsán? Vannak irodalmi vagy filmes előképeid?
Vida Gábor két regényére gondolok, az Ahol az ő lelke és az Egy dadogás története című művekre: ezekben a román-magyar együttélés rendkívül fontos szerepet kap, részletesen tárgyalva a közös történelmünket. Ami a maszkulinitást, a gyerekkori barátságokat és az alkoholt illeti, úgy vélem, Knausgård Harcom-sorozata nagy hatással volt arra, ahogyan mindezt értelmeztem, segített abban, hogy tisztábban lássam a kamaszkorom és a húszas éveim élményeit.
És Robert Eggers A világítótorony című alkotása nélkül nem tudtam volna megírni a könyv bukaresti fejezetének delíriumos jeleneteit. Nem hiszem, hogy létezik még egy olyan közelmúltbeli film, amely jobban megragadná azt az erőt, amely két férfi megszállott interakciójából felszabadulhat, és amely ilyen sodrással feltárná ennek következményeit.
Bizonyos értelemben az én regényem elbeszélője és Atti karaktere hosszú időn át egy világvégi világítótoronyba bezárva éltek.
Több szerző esetében is azt látjuk, hogy a debütkötet autofikciós vagy önéletrajzi jellegű, tőled viszont előbb a Füveskertet olvashattuk, nem a Sok erő és egy csipetnyi gyöngédséget. Valójában mindig ez a történet kívánkozott ki belőled?
Pontosan, nagyon jól ráéreztél. Amikor elkezdtem írni a Füveskertet, teljesen tudatos volt a gondolat bennem, hogy most „gyakorlok”. Tudtam, hogy ahhoz, hogy meg tudjam írni a Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség történetét, előbb fel kell halmoznom egy bizonyos írói tapasztalatot.
Kíméletlen őszinteséggel írsz: sem a kamaszkorod szereplőit, sem a magyarokat vagy a románokat nem kíméled a regényben. Mi volt a legextrémebb vagy legmeglepőbb olvasói reakció, amit kaptál a kötetre?
Talán az, hogy megszűntem létezni annak a személynek a számára, aki Atti figuráját ihlette. Bevallom, ez elég fájdalmasan érintett.
Egy ponton azt írod, hogy a magyar-román kérdésben sem meghunyászkodni, sem lázadni nem akarsz. A szélsőségekkel szemben valóban sokszor a középen maradás tűnik az egyetlen járható útnak. Szerinted mi kell ehhez egyéni vagy közösségi szinten?
Személyes és közösségi szinten egyaránt szükség van bizonyos alázatra, mert valójában mindannyian egy csónakban evezünk.
A Kelet gyermekei vagyunk, a vasfüggöny innenső oldalán születtünk. Az átmenet, a gazdasági bizonytalanság gyermekei.
Úgy gondolom, egy sor felismerésre van szükség. Annak felismerésére, hogy formatív éveink nagyon hasonló módon nyomták rá a bélyegüket arra, ahogyan a világban létezünk és viselkedünk.
Fejlesztenünk kell magunkban a megbocsátás képességét. Hogy megbocsássunk egymásnak, annak az apának, akit a társadalom elnyomott, és ezért a családon belül teremti újra az elnyomó légkört, vagy annak az apának, aki egy ujját sem mozdította, és passzívan sodródott az élet vizén, egyszerű élvezetek és szórakozások foglyaként. Annak az anyának, aki túl korán taszított bennünket a világba, vagy annak, aki beteges módon próbált megóvni tőle. Jó lenne, ha minden ilyen, magunkban hordozott sebre így tekintenénk.
A kulturális különbségeknek le kellene nyűgözniük minket.
Segíteniük kellene minket abban, hogy ebben a kis népekből álló Bábelben jobban megértsük önmagunkat és a másikat. Ki kellene simítaniuk a homlokunkat, nem pedig okot adniuk arra, hogy összeráncoljuk őket.
Milyen ma az irodalmi élet Brassóban, vagy tágabb értelemben Romániában? Hogyan határozza meg az írói működésedet ez a közeg?
Brassóban létrejött egy európai költészeti biennálé, újabban pedig egy irodalmi fesztivál is, a NOD (International Literary Rights Festival). Havonta újabb eseményekre kerül sor a Dactăr Nicu’s Skyzoid Poets (Niku Doki Skyzoid Poets) olvasóklubban, és a város bölcsészkara számos könyvbemutatót és kulturális vitát szervez. Bátran állíthatom, hogy Brassó irodalmi élete pezsgő.
Részt veszek az említett olvasóklub moderálásában. Az eseményre való felkészülés arra kényszerít, hogy naprakész legyek a romániai könyvkiadás újdonságaival kapcsolatban, különösen a költészet terén, hiszen a klub egyik célkitűzése az, hogy meghívottjaink között a kortárs román líra legizgalmasabb hangjai szerepeljenek.
A romániai irodalmi élet leírásában nagyon tömör leszek, mert nem szeretném az olvasókat az ottani belső harcokkal vagy klikkesedésekkel untatni. A kortárs román költészetben három nagy irányzat létezik: az autobiografikus költészet, a poszthumán költészet, valamint van egy harmadik nagy irány, a feminista költészet.
A román prózát illetően pedig megállnék egy állításnál, amelyet az egyik kedvenc kritikusom fogalmazott meg, miszerint az elmúlt évtizedben 2025 volt a román próza legjobb éve.
Nem mondtál le a magyar irodalomról sem. Kosztolányit, Petrit, Kemény Istvánt is fordítasz románra. Milyen magyar szerzővel ismerkedsz mostanában?
A következő regény, amelyet a közeljövőben le fogok fordítani, Nádas Péter Egy családregény vége című műve lesz. Rendkívül sűrű regény, mind pszichológiai, mind nyelvi szinten. Egy kicsit félek tőle, de remélem, hogy boldogulni fogok vele.
Az idén induló Margó Könyvek-sorozatban jelenik meg Andrei Dósa regénye, ami kapcsán a szerző beszélt a román és a magyar nyelv közötti átjárhatóságról, a droghasználatról és a Pán Péter-szindrómáról is, amikor fiatal felnőttek nem akarnak felnőni.
Nyitókép: Andrei Dósa - Fotó: Laura Săvuţiu
