1921. január 19-én, azaz pontosan 105 évvel ezelőtt született a magyar irodalom egyik kiemelt szerzője, Mészöly Miklós. A prózatechnikájáról és formabontó regényeiről ismert alkotó Nádas Péter egyik barátja volt; 1986-ban ismerkedtek meg, hosszú és mély barátság szövődött közöttük. A nemrég megjelent Halott barátaim című regényében (kritika itt) Nádas részletesen mesél a Mészöly Miklóssal töltött éveiről is, a munkásságáról, szellemi világáról, illetve környezetéről és habitusáról. Egy személyes, minden illúzióval leszámoló betekintés az író legbensőbb világába. Ebből mutatunk most egy részletet.
A Mészöly 100-ról írt korábbi évfordulós cikkeinket itt olvashatjátok: Tíz fotó Mészöly Miklós életéből; 10+1 érdekes tény Mészöly Miklós életéről.
Nádas Péter: Halott barátaim (részlet)
Az írott és a beszélt nyelv között eltűnt a különbség. Még az írás felkent mesterei sem tudják, van ilyen különbség, volt ilyen, s ez igen dicséretes, mert a kettő között léteznek értelmes határok. Az én mesterem, Mészöly Miklós abban ütött el az igen tisztelt kollaboráns, karrierista, opportunista és templom nélkül hívő kollégák hadától, hogy ő a beszélt nyelvnek és az írott nyelvnek e titkos és szükségszerű erózióját jelentősebb kognitív anomáliának tartotta valamennyi materiális hiánynál vagy társadalomtörténeti anomáliánál.
Megfeszített mondatokat írt, szántszándékkal feszítette túl.
A grammatikai feszültséggel, amit csaknem észrevétlen grammatikai szabálytalanságokkal hozott létre, mintegy felhívó jelekkel, a felelőtlen felejtés ellen dolgozott. Üsd fel a fejed, barátom, amikor olvasol. Ám szerényen, ne gesztus, ne kiáltvány legyen a mondat, hanem leíró jellegű, ekvivalens az észleléssel, azaz a létező tudomásulvétele. Bármi lett légyen tárgya. Az észlelet leltárjait készítette el.
Gondosan felcímkézte az észlelet tárgyait. Visszanézett, előrenézett a leltárba vett tárgyak között, mondata építési, átépítési tervet készített, mintát adott, a nyelvi emlékezet asszociatív vázrajzait.
Szenvtelenül újraépítette a romokból az értelmet.
Értelmesen megjelölte az értelem hiányait, határait, űrjeit, korlátait. Állagmegőrzési munkákat végzett a gondolkodásban.
Nekem az volt a határozott benyomásom, hogy kevés, így is kevés lesz.
Előbb vissza kell a talpáig, az alapokig bontanom mindent a romhalmazban, amiben éltünk, s amiben minden leltári tárgynak más lett a funkciója, mint ami az eredeti értelme volt. Ez igen nagy különbségnek mutatkozott kettőnk között. Őrjöngésig fokozódó viták forrása. Végül is az egész óriási földrajzi térségben valamennyien egy olyan világba kerültünk bele, s oda tényleg idegen erők vetettek be, ahol a diktatórikus rezsimek szinte hézagtalanul követték egymást, és egymásba épített tolvajnyelveik sajátlagos torzításain alig lehetett átlátni. Az egyik tolvajnyelv mintegy kiváltotta a másikat, de nem egészen. A fasisztát kiváltotta a kommunista. Az úgynevezett kommunista vezérek, személy szerint Rákosi Mátyás, Apró Antal és Dögei Imre, vagy a régi tréfa szavaival: Rákosi apró dögei mintegy a lehető legszemélyesebben átvették a Horthy-rezsim hadászati propagandára épített nacionalista tolvajnyelvét, amelynek totális vereségből kellett volna végső győzelmet kreálnia, s ettől kezdve kíméletlen békeharcról, a termelés frontjáról, az ellátás frontjáról, a kereskedelem frontjáról, a szobrászat s festészet frontján aratott végső győzelemről, aratási csatáról, sötétben bujkáló ellenségről, reakciós veszélyről, ellenséges erőkről, taktikáról, stratégiáról, lövészárokharcról, széncsatáról, az ellenség aknamunkájáról, kútmérgezésről, kíméletlen kiirtásról, írmagja ne maradjon, válogatott állathasonlatokról, patkányról, csótányról, poloskáról beszéltek.
Állattá degradálták, aki emberként nem tett a kedvükre.
Az aratási munka minden évben felért egy háborús győzelemmel. Magveszteség nélkül kellett a parasztnak aratnia, habár senki emberfia nem tudhatta, miként lehet magveszteség nélkül aratni. A magveszteség azt jelentette, hogy a nép ellenségei, akik a sötétben bujkálnak, úgymond aknamunkát folytatnak, s ma még nem tudjuk, kik ők, a dolgozó nép ellátását veszélyeztetik. Vannak, akik befurakodnak sorainkba, ellenséges külföldi ügynökök, összeesküvők, s akkor miattuk fogunk éhen veszni.
Ténylegesen a tolvajnyelvek közös alapszerkezetét őrizték, a börtönnyelvet, a vetemedések és a torzítások kriminális logikáját. Amitől nem tudtunk többé hozzáférni a saját anyanyelvünkhöz. Az alapműveleteknél, az alapszerkezetnél kell elkezdenem.
Vitáztam vele, miközben magam sem tudtam, mitévő legyek. Ő használható formákat mutatott be egy formatanától megfosztott világban. Helyreállítási munkálatokat végzett. Holott látta, amint mások szétrúgják.
Esterházy Péter ezt jóval később, már a hetvenes évek végén, mikor Mészöly analitikus munkája készen állt, úgy fogalmazta meg, hogy nem tudsz olyasmibe kezdeni, amit Mészöly ne kezdett volna el.
Stabil szerkezetek a formátlanság közepette. Van hová nyúlnod, amikor valaminek formát akarsz adni. Péter a formátlanságtól szenvedett leginkább, minden forma elveszett. Azt írja, hogy anyánk mindenből tudott valamit csinálni, illetve nem valamit, hanem szépet. Az élet minden területén harcot folytatott a csúfsággal, a fomátlannal.
A hiány érzete és a törekvés erős közösséget képzett hármunk között.
Mészöly nemcsak grammatikai, hanem mondatközti feszültségekkel dolgozott. Ez volt az etika minimuma. Ami igen nagy irodalmi szenzációnak számított azon igen kevesek körében, akik értették, miként képezünk struktúrát hallgatag anyagokból, mi minden történik két mondat között két összefüggő gondolat vagy éppen kilégzés és belégzés szünetében. Ebben a munkában kettőnknek Haydn volt a mestere. Amikor első beszélgetéseink egyikén kiderült, hogy Miklósnak szintúgy, akkor mindketten kiáltozni kezdtünk örömünkben, hogy közös a forrás. Nemcsak látni valamit, hanem hallani. Ember ugyan nem élt a földön, aki megmondhatta volna, mi esszenciális, mi szubsztanciális, avagy ellenkezőleg, mi lenne fölösleges a teremtésben, minek ne lenne jelentése, és mihez képest mit kéne kinek a tárgyáról tudnia, kivel mit közölnie, miként közösködnie, mi az, ami jó szívvel elhagyható a mondatból, kihúzható, kidobható a teremtésből, s mit kell honnan beemelnie.
Ne legyen a szöveg túlterhelve szándékkal. Abból megint ideológiai katyvasz támad. S abból igazán Dunát lehet rekeszteni.
Miklós kedves szekszárdi szavai közé tartozott a katyvasz. Kotyvalék. Mondott kvászt is. Kvászt inkább nagyvárosokban mondtak. Erről sem feledkezhetett meg egy tisztességes mesterember. A katyvaszt, kvászt, kotyvalékot szolgáló szavakról, s magáról a fenoménról. Miből áll össze kinek a katyvasza. Átlátható maradjon, szellős, levegős legyen a szerkezet, szárnyaljon az adalékanyagaiból összegányolt katyvasza. A szerkezet valójában fontosabb, mint a tárgyai, amelyekkel megterheli. Máskor súlyosan üljön meg a földön a nemes veretű mondata, miként tyúkanyó a tojásán, csökönyösen tapadjon tárgyán vagy a végső elhallgatáshoz kerüljön közel. Mintegy nyomják agyon őt tulajdon tárgyai. Akadjon el a lélegzete a végső kérdéseken. Akár szerkezeti elemként, körülírt csöndként, hiányként nevezze meg azokat a kurva kibaszott eszkatológiai kérdéseket.
Végső elhallgatás volt Miklós ideálja. Mikor mondandója nem a torkán akadt el, hanem a lélegzetével együtt már a mellkasában nem tudta merre. Terhelje túl. Infarktus, tüdőembólia. Halálos csönd legyen az utolsó mondata.
Csaknem sikerült keresztülvinnie.
Végül az embólia ténylegesen bejött neki.
Széles és súlyos lépteivel ment előttem, csak ment a végső elhallgatáshoz, tudta, hová megy, tudta, hová nézzen. Furcsa módon még azt is tudta előre, hogy tudatának tárgyi tartalmait fogja elveszíteni. Szóljak neki, amikor első jelét érzékelem, s ő tudja, mit tegyen.
Amikor Alakulások című kötetét lezárta, s a fűtetlen házban a kézirat utolsó oldalára értem, nagy izgalmamban befűteni sem maradt időm, akkor nekem is az volt a szent benyomásom, hogy innen nincs tovább, Miklós. Se vissza, se előre. Többet te nem tehetsz.
Józanságod birtokában világnagy analízised végére értél. Nincs hová tovább, az oszlopnak itt a vége. Elvileg egy új tárgyat kéne mindabból összeraknod, amit így elemeire szétszedtél, de erre bizonyára a te erődből vagy eszedből nem futja már.
Járásával alaposan beleégett a tudatomba. Óriás lépteivel enyhén befelé tartott a talpa, ahogy ment előttem a kisoroszi telkén. Nem kert volt, hanem telek. A talaj nem tűrte a kultúrnövényeket. Legfeljebb szikár gyomnövények tenyésztek benne. Mentében a feleslegesnek ítélt gyomokat csak úgy mellékesen, egyetlen rántással, gyökerestül kitépte.
Mit művelsz, te Miklós, ezt itt nem lehet, így nem lehet.
Ugyan mit nem lehet.
Már mentedben gyomlálsz. Hagyd már el. Hogyan tehetsz ilyesmit. Valamit azért hagynod kell ezen a nyomorult homokon.
Legalább velük ne lennél ilyen igazságtalan.
Elhagyás volt a vezérlő csillaga. Örökösen gyomlált. Szívesen ajándékozott. Egy csaknem terméketlen homokdombon éltünk. A Duna a nagy áradásaival hordta föl ide a dombot akadálynak. Útjába legyen a domb. Megmaradhasson a medrében. Fák is csököttre nőttek ezen a dombon, nyárfák, akácok. Éppen csak ligetnek. Gyengécske szőlő termett rosszacska bornak. A mondatait úgy gyomlálta a golyóstollával, hogy kilyukadt a papír tőle.
Minden fölöslegest kitépett. Tudta jól, neki mi fölösleges. Engem a fölösleges szintúgy érdekelt, nemcsak az elhagyás gesztusa, hanem a fölös hangalakja és a fölösleges tudati funkciója.
Amint valamihez a fölösleges kitérőkkel és hajtűkanyarokkal váratlanul mégis elérek.
Sétáink közben Alaine is minduntalan utánaszólt: kincsem. A hajtűkanyar Alaine kedves szavai közé tartozott, mert úgy értékelte, hogy élete telve van hajtűkanyarokkal. Nem láttam át pontosan, hogy mire gondol.
Amikor Alaine hangos lett vagy haragosan kiáltott Miklós után, rögtön elvékonyodott, bántóvá vált a hangja.
Alaine hangja akkor került a helyére, amikor a másik emberrel szemben figyelmes lehetett, és mértéktelenül megértő.
Várj meg, kincsem, ne siess annyira. Engedd egyszer, édes uram, engedd, hogy beérjelek.
Édes uram a diktatúra legsötétebb éveiben Einsteint, Heisenberget, Wittgensteint és Jungot olvasott.
Egymásnak fordítgatták a jóbarátok a tiltott vagy magyarul korábban kiadatlan szerzők műveit, kézről kézre adták a fordításokat. A szövegek sokszorosításának minden formája tiltva volt. Amikor megismertem őket, a szépírói formák Miklóst már nem érdekelték annyira, inkább a tudományos formák. Olvasmányaiban Alaine nem mindenben követte.
Ilyen volt a járása, nem lehetett beérni. Legjobb szándéka szerint sem tudta rövidebbre fogni.
Mint aki öles léptekkel megy át ismeretlen életén, fel nem tartóztatja senki.
Fotó: Sárközy és Társai / Nádas Péter
