Most, hogy utánaszámolok, rá kell döbbennem: csaknem egy éve történt, hogy elkezdtem dolgozni az Ellenfényben kéziratán. A fordítás szerkesztőjeként elmondhatom – hátha valaki irigy lesz rám –, hogy én vagyok az első, aki magyarul olvashatta Pynchon leghosszabb és alighanem legkivételesebb regényét.
Nyilván voltak előzetes ismereteim a művel kapcsolatban, és igen, tisztában voltam a terjedelmével is, de még így sem sejtettem, milyen hosszú és kanyargós úton kell végighaladnom, mire a szöveg nyomdába kerül. Sietve hozzáteszem: Greskovits Endre műfordítót szerkeszteni áldásos feladat – maximálisan bízhattam tudásában, tapasztalatában, számíthattam kedvességére és rugalmasságára. Ettől függetlenül titkon én is fel-feltettem magamban a kérdéseket, amelyeket vélhetően bárki más is feltenne.
Hogy lehet ilyen hosszú? Mit akar mondani ez a könyv?
Hová tűntek az eddigi szereplők? Mikor ugrottunk át egy másik országba? Egyáltalán hol járunk időben? És miért érzem úgy, mintha egy új fejezettel egy egészen másik könyvet kezdtem volna el? Dolgomat tovább nehezítette, hogy szerkesztőként elsősorban a nyelvi szintre fókuszálva olvastam, hiszen a regény már olyan, amilyen, nekem nem a szerző, hanem a fordító döntéseit kellett vizsgálnom és esetleg megkérdőjeleznem. Szóval hidd el, Olvasó, pontosan tudom, milyen könnyű ebben a szövegben elveszni.
De van egy jó hírem: az Ellenfényben szándékosan ilyen labirintusszerű, és ha nem a megszokott elvárásaiddal indulsz neki, rendkívül élvezetes és tanulságos lesz a bolyongás.
Részletet mutautnk az Ellenfényben című, ezeroldalas regényből. 
Miért érdemes megbirkózni vele?
Thomas Pynchon az amerikai posztmodern irodalom egyik legmeghatározóbb alakja, aki több évtizednyi pályafutása során kitartóan kerülte a nyilvánosságot, és képes volt rendszeresen megújulni és megkerülhetetlen maradni úgy, hogy közben mindvégig hamisítatlan Pynchon-regényeket alkotott. Noha váltásaiban tudatosságot érzékelhet az alapos vizsgálódó, az Ellenfényben a kritikusokat is zavarba ejtette: 2006-os megjelenése után sokan nem találtak rajta fogást, és az előző Pynchon-művekhez hasonlítva gyenge, széttartó és túlírt műnek tartották. Később aztán színesedett a recepciója:
egyre többen kezdték el kapiskálni, hogy még ha nem is hibátlan mű, egészen máshogy érdemes megközelíteni ahhoz, hogy valódi értéke feltáruljon.
A regény az 1893-as chicagói világkiállítástól az első világháború utánig tartó időszakot öleli fel, és megdöbbentően sok szereplőt, köztük léghajósokat, iparmágnásokat, matematikusokat, őrült tudósokat, illuzionistákat, kémeket, bérgyilkosokat, sámánokat stb. vonultat fel. Történelmi események, valós személyek és helyszínek keverednek benne fiktív karakterekkel és alternatív tér-időben játszódó jelenetekkel; vallási és ideológiai meggyőződések, tudományos elméletek, filozófiai eszmék váltogatják egymást; linearitás csak nyomokban fedezhető fel, s mindeközben az elbeszélésmód sem egységes.
Mégis hogyan lehetne ezt a káoszt értelmezni – kérded ezen a ponton –, miért érdemes megbirkózni egy ilyen művel?
A javaslatom a következő: fogd fel úgy, hogy Pynchon egy óriási posztmodern időutazásra hív téged. Előtted a térkép, rajta a világunk különböző valós és képzeletbeli városai, személyei, ideái, műfajai és még sorolhatnánk, neked olvasóként pedig annyi a feladatod, hogy mindennek a gazdagságát, szépségét, romlottságát, kiszámíthatóságát, különlegességét, humorát és tragédiáját megfigyelve elindulj az úton, amelynek egyetlen célja a haladás.
Más szóval: ülj fel te is a viccesen és ironikusan Kellemetlenségnek keresztelt léghajóra, amelynek legénységével már a regény első oldalán találkozhatsz, és akik térből és időből kiragadva lebegnek a világ felett, és váratlanul újra meg újra felbukkannak a történet folyamán. Csatlakozz a Véletlen Cimboráihoz, és figyeld meg, ahogyan átalakul a századfordulón a világ, mellyel párhuzamosan, a váltakozó évtizedek mentén az elbeszélésmód is folyton változik.
Számíts rá: Pynchon a regény teljes hosszában műfajokat próbálgat és forgat ki, mégpedig azokat, amelyek az éppen elénk táruló időszakban, adott történelmi és gazdasági eseményekre való reakcióként elterjedtnek számítottak Amerikában. Így lehetséges, hogy az Ellenfényben itt-ott hard-boiled detektívregényre vagy westernre, másutt kémregényre esetleg campus-regényre, bizonyos részeiben pedig operettre vagy ifjúsági regényre hasonlít (és még sorolhatnám). Azért ez izgalmas, nem?
Nem baj, ha úgy érzed, elvesztetted a fonalat
Egy könyv, amelynek elsődleges célja nem a megszokott értelemben vett történetmesélés, hanem egyfajta grandiózus leltározás. Hasonlíthatjuk labirintushoz, panorámához, térképhez, vagy mondhatjuk, hogy vicc, még ha nem is a könnyed és ártalmatlan fajtából – Pynchon a rá jellemző módon ebben a műben is erős kritikát fogalmaz meg a modernitással és a kapitalizmussal kapcsolatban, olykor az anarchizmus és spiritualizmus nyújtotta felszabadító utak felé kacsintgat, és minden poros elvárást elutasít a társadalommal vagy a szexualitással kapcsolatban.
A fentieket figyelembe véve kevéssé meglepő, ha némelyik fejezet jobban tetszik, mint a másik, érthető, ha egyik stílust vagy cselekményszálat előnyben részesíted a másiknál. De azért csak olvass tovább, és igyekezz tájékozódni – vajon most épp milyen térben, időben és műfajban járunk?
A történetek váltakoznak, egyiket minden probléma nélkül követed, a másikat már az elején elvesztetted, nincs ezzel baj.
Egyes szereplőket már egészen jól ismersz, másokról azt sem tudod, kicsodák, talán majd később kiderül. A regényben megszámlálhatatlanul sok figura tűnik fel, és ezek közül kifejezetten kevés mondható kidolgozott szereplőnek – ám ne feledd, ezúttal nincs is rá lehetőséged, hogy egyikkel-másikkal azonosulva bekuckózz egy biztonságos történetvilágba. Nincs megállás, utazz tovább, és figyelj – lám, milyen eltérőek az emberek, ugyanakkor bizonyos szinten mégis csoportosíthatók, kirajzolódnak a rég megszokott személyiségfajták.
És ha úgy érzed, hogy egyes szereplők mintha már előkerültek volna, bár egy egészen másik fejezetben, eltérő névvel, ne ijedj meg. Nem azért látsz kettőt, mert már teljesen lefárasztott a könyv: Pynchon valóban megdupláz bizonyos karaktereket (szereplőpárosnak mondható például Sloat és Deuce, Frank és Reef, a két Estrella, Nigel és Neville stb.). Úgy mutatja meg a századforduló eseményeit, hogy egyfajta bűvészként varázstükröt tart eléjük – mi lett volna, ha? –, így az ismerős is furcsán ismeretlennek hat, a személyek és helyszínek apró módosításokkal újra előkerülnek, sokszorozódnak, egyes történetek rímelnek egymásra.
Nézz utána bárminek!
Elvégre pont abban az időben járunk, amikor a fotográfia, amely a tizenkilencedik századi ember számára még érthetetlen és teljességgel ördögi módon, a fény varázslatos tulajdonságát felhasználva megduplázta az embereket, lassan önálló művészeti ággá fejlődött. Az Ellenfényben cím is egy fotós technikára utal, mely során a fényforrás a fényképezőgép mögött helyezkedik el, így kontúros, kontrasztos képeket, sziluetteket lehet létrehozni. Mivel a történetben központi motívum az optikai csalódás, az illúzió és a fény, valamint több ízben előkerülnek konkrét képalkotó eszközök is, Greskovits Endre ezt a jelentésrétegét emelte ki az egyébként még ennél is összetettebb against the day kifejezésnek.
Az eredeti cím ugyanis, amellett, hogy a francia contre-jourból eredő fotográfiai terminusra utal, bibliai konnotációkkal is bír, feltételezhetően a mormonizmus egyik szentírásából, A tan és a szövetségekből származik, illetve nemegyszer szó szerint szerepel magában a regényben is – már ez megér egy tanulmányt. Hát igen, Pynchon előszeretettel ad jóformán lefordíthatatlan címeket a műveinek, de mekkora szerencse, hogy létezik a Pynchon Wiki, amihez az ilyen bonyolult kérdések kapcsán fordulni lehet, és ahol akkora tudásanyag gyűlt össze Pynchon művei kapcsán, hogy az már önmagában ámulatba ejtő.
Arra buzdítalak, Olvasó, hogy a regényt forgatva te is bátran böngészd az említett oldalt vagy egyéb honlapokat, könyveket, nézz utána bárminek, ami érdekel vagy kevéssé érthető számodra. Ne idegenkedj az ismeretlentől – hiszen tudod: léghajón utazol, s ez az egész egy nagy kaland. Légy merész, engedd át magad a véletlennek, és ne rökönyödj meg nagyon, ha a Kellemetlenség a Földbolygó magját átszelve halad veled tovább.
Pynchon regényében és azon kívül megszűnnek az eddig ismert, korlátok közé kényszerítő szabályok, így hát neked sem kell feltétlenül a megszokott módon, fejezetről fejezetre haladva olvasnod.
Ha úgy akarod, tedd félre egy időre, akár ugord át a számodra követhetetlen vagy érdektelen részeket – minden ér, amíg nem futamodsz meg, és alkalmanként hagyod magad egy picikét megbotránkozni.
Merj eltévedni!
Vegyél példát e határfeszegető mű főbb szereplőiről, akik maguk is előszeretettel feszegetik a saját határaikat, és lépj ki (olvasói) komfortzónádból. Pynchonnek esze ágában sincs magyarázkodni, miért is lenne, de azért érdemes résen lenni.
Mi van, például, ha panorámák, körképek és hasonlók ismételt emlegetésével félig-meddig a regény értelmezéséhez ad kulcsot? És nem érdekes, hogy míg annyi szereplő kísérletezik az időutazással, mi épp egy ilyen kalandban részesülhetünk az Ellenfénybent olvasva? Azt hiszem, ez a regény arra ösztönöz bennünket, hogy vizsgálódjunk, reflektáljunk, maradjunk nyitottak, játékosak, nevessünk a vicceken, ugyanakkor ne dőljünk be az álságos trükköknek.
Lássuk be, túlságosan megszoktuk, hogy mutatják az irányt, navigáció nélkül még a sarki közértbe sem indulunk el, s mindenben a megszokottat keressük.
Itt az alkalom, Olvasó: vedd kezedbe ezt a monumentális és kuriózumnak számító művet, és tanulj meg újra eltévedni – hiszen nincs jobb módszer a módszer a világunk, önmagunk és az irodalom felfedezésére. Ilyen értelemben az Ellenfénybent olvasni világnézet. (Hallom, ahogy Pynchon felnevet. De tetszik neki.)
Nyitókép forrása: Thomas Pynchon portréja - Wikipedia
