Kevés szó válthat ki nagyobb indulatot az erdélyi magyar közösségből, mint az elrománosodás vagy az asszimiláció. De mi van akkor, ha a román kultúra felé történő nyitás nem valaminek a kárára történik, hanem kiegészíti az identitást? Mi történik, ha egy magyar fiatal megpróbál a generációk óta cipelt gyűlölet, ellenségeskedés, lenézés mögé nézni? Andrei Dósa önéletrajzi regényének elbeszélője valami ilyesmit tesz, ám a saját hang megtalálása csak azután jön, hogy hosszú éveken át a legjobb barátja, egy igazi kemény székely formálta a világnézetét.
Andrei Dósa az egyik legizgalmasabb hang ma a romániai irodalomban. Brassói születésű, élt Bukarestben. Pályáját magyarul kezdte, de végül úgy alakult, hogy románul alkot, ám a magyar irodalmat sem engedte el, többek között Kosztolányit és Petrit fordít románra. Eddig öt verseskötete és két regénye jelent meg, első, a Füveskert a Margó Könyvek sorozat részeként Koszta Gabriella és Horváth Benji fordításában. Korábban kritikát írtunk róla, ott voltunk a megjelenés előtti margós beszélgetésen, majd később a kötetbemutatón is. A felnőni képtelenség és a függőségek témája ezúttal is előkerül, de a Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség (ami szintén Horváth Benji tolmácsolásában látott napvilágot) őszinte, kíméletlen szembenézés az identitást formáló erőkkel. Olvass bele itt!
A regény szerző-főhősét mindenki Dósaként emlegeti, nem a keresztnevén szólítják. Brassóból Bukarestbe kerül, a kettő között pedig székelyföldi házibulik és diszkózások foglalják le az idejét. A felnövéstörténetet az Atti nevű szereplővel történt barátságon keresztül értjük meg, miközben a háttérben egy pillanatra sem feledjük, hogy a székelyföldi hegyek között járunk, és a személyes viszonyokat a román-magyar együttélés koordinátájában tudjuk csak igazán megérteni.
Egy igazi székely alfahím
Mindannyian ismerjük a kamasz- és fiatalkorban érzett csillapíthatatlan vágyat a saját identitásunk megtalálása iránt; amikor mindennél jobban vágyunk arra, hogy kitűnjünk, hogy észrevegyenek és különlegesnek (de nem különcnek!) tartsanak. Ha egyedül nem sikerül irányt találni, a legkönnyebb út általában egy erős, megnyerő, határozott karakterhez idomulni, és elhinni neki minden állítását a világról. A regény elbeszélője egész kamaszkorát egy igazi kemény székely, Atti árnyékéban töltötte.
Legjobb barátok lettek, de hogy mindezért milyen árat kellett fizetnie, arra sokáig nem gondolt.
Az elbeszélő a jelenben, immár 34 éves családfőként emlékszik vissza a személyiségét formáló tapasztalatokra, újra és újra azzal a kérdéssel szembesülve, hogy a szélsőségeket maga mögött hagyhatja-e valaha: „Lehet, hogy majd valóban a sors dönt mindenről, de én úgy gondolom, hogy sok tekintetben már döntött a múlt. Meghatározott bizonyos viselkedési mintákat, amelyek többé-kevésbé jellemzők egy hímnemű egyénre, rákényszerített bizonyos gondolkodásmódokat és életvezetési döntéseket.”
Másutt pedig azt olvassuk: „Igyekszem a legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak.”
Ugyanis mi az, amit az alfahím Atti tanított a barátjának?
Hogy az igazi férfi erős, domináns, rengeteget szexel és iszik. Hogy az érzelmek kibeszélésére nem kell időt, energiát, ne adj’ isten pénzt fecsérelni. Hogy a nőket nem az eszükért szeretik. Hogy a székelyek felsőbbrendűek, a magyarok civilizáltak, a románok büdös parasztok. A tesztoszteron szagú férfiöltöző-hangulat egy ponton odáig fajul, hogy a szerző-főhős nőket követ az utcán, perverz játékát pedig csak egy rajtakapás képes megállítani:
„Naponta legalább tízszer caplattam végig a belváros utcáin, és valahányszor megláttam egy nőt, aki beleillett abba a kategóriába, ami a legjobban megfogott – boldogtalan és szexi –, édes szúrást éreztem a plexusomban és elfojthatatlan vágyat, hogy elmondjam neki, hogy én is ugyanolyan boldogtalan és zavart vagyok, mint ő. (…) Atti szavai kavarogtak a fejemben, aki egyszer azt mondta, hogy megunta a pornót, és inkább kurvákhoz jár. Én is el akartam érni a beteltség érzését, de a magam módján.”
Szigorú férfiképek
Dósát az apakép sem ereszti. Nemcsak a barátja, hanem az apja is rá akar erőltetni egy olyan férfiképet, amit ő tart helyesnek. Ezért két reál egyetemre is beiratkozik, közgazdaságtanra és építészmérnökire, szinte még ő maga is elhiszi, hogy ettől „abszolút nélkülözhetetlen ember a munkaerőpiacon”. De természetesen egyik sem áll hozzá közel. Megjelenik az irodalom mintegy kiútként, pislákoló reményként, haikukat kezd el írni, de az apa hallani sem akar ilyen elvont dolgokról.
Az anya ezzel szemben nagyon támogató lenne, hiszen fiatalkorában neki is voltak irodalmi aspirációi:
„Hogyan adódnak át a meg nem valósult törekvések nemzedékről nemzedékre, milyen közönséges, zavaros pillanatok teszik lehetővé, hogy az aspirációk szülőről gyermekre átragadjanak?
Lehetséges, hogy a soha el nem ért dolog idézte kétségbeesés és a még el nem ért és talán ezután sem elérhető dolog okozta kétségbeesés között rezonancia alakul ki, megerősítik egymást, és kialakul a remény.”
Leszámolás és továbblépés
A Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség egyik nagy erénye, hogy leszámol a romantikus Erdély-képpel. Egy ponton úgy utal a Hargita megye rövidítéseként szereplő HR rendszámra, mint a Hegyi Rablóra, ami az illegális erdőirtásokra emlékezteti az olvasót. Úgy folytatja:
„Magyar törzs, amely a határvédelemre specializálódott. A hegygerincek zordan süvítő szeleiben megedzett lelkek. Sötét fenyvesek vad csendjéhez szokott érzékek. A Gesta Hungarorum mondatait susogó forrásvizek.
Pogány mítoszok és vágtázó lovak az ázsiai sztyeppék magas füvében. Hargita, becenevén Kis Szibéria. (…) Az évente beáramló magyar kultúra és az erdélyi wholesomeness évi exportja. (…) Rovásírásos helységnévtáblák a települések bejáratainál. A román központi közigazgatás által elkövetett nagy sikkasztások vádjai.”
Andrei Dósa regénye senkivel sem bánik kesztyűs kézzel, de a téteket sosem felejti el. Tisztában van a román-magyar együttélés kérdésének árnyaltságával, így egyszerre megértő azokkal, akik a románellenességüket azzal magyarázzák, hogy generációk óta semmi jót nem kaptak az államtól, de a maga számára mégis esélyt ad annak az útnak, hogy pusztán a nemzetiség miatt senkit se okoljon évszázados sérelmekért, traumákért. Különbséget tesz állam és ember között, hiszen a történelmet nem feltétlenül a románok csinálták, hanem „egy totalitárius rezsim, amely a vasfüggöny rossz oldalán felébredt összes nép nemzeti identitását megpróbálta szétzúzni”.
Az önéletrajzi kötetben megrajzolt magyar férfi tehát fejezetről fejezetre ébred rá arra, hogy gondolkodhat másképp is, mint a környezete, hogy szakíthat a gyerekkorát formáló szereplőkkel és akár a romániai magyarok többsége számára kulturálisan oly távoli fővárosban, Bukarestben is megpróbálhat új életet kezdeni.
Hogy az identitás nem egyszer s mindenkorra örökölt csomag, hanem folyamatos döntések és őszinte szembenézések sorozata.
Andrei Dósa könyve nem kényelmes olvasmány – főként azoknak, akik érintettek a román-magyar témában –, de éppen ezért éri meg a kezünkbe venni.
