Milyen egy mentős élete? A toxikológiai munkájáról ismert Zacher Gábor most egy memoárban mesél 40 év mentőszolgálattal töltött idejéről. Ez a négy évtized tele van olyan történetekkel, amik ritkán kerülnek szóba: mit jelent úgy dolgozni, hogy egy ember élete a tét? Milyen arcát mutatja a belváros egy mentőből? És főképp, hogyan lehet ezt a munkát ennyi éven át rendíthetetlenül és szenvedéllyel csinálni? A kötetben Zacher mellett egykori és jelenlegi munkatársak is megszólalnak, így átfogó képet kaphatunk a mentőzés világáról.
Mutatunk egy részletet a kötetből.
Zacher Gbor - Kálmán Norbert: Zacher 3.0 - Az én mentőszolgálatom (részlet)
Ezzel a történettel zárod le több, mint negyven év mentőzését?
Ez a tavalyi, november 23-i eset meghatározó volt a szakmai életemben. De nézd, előbb-utóbb minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell engedni bizonyos dolgokat. Ha csak megnézzük az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkorát, gyakorlatilag a hatvanat közelíti. Én magam is gyakran találkozom olyan háziorvossal, aki már a nyolcvanas éveit tapossa. Ilyenkor mindig elgondolkodom: kell-e ennyi idősen még dolgozni?
Előttem van édesapám példája. Háziorvos volt, és hetvennégy–hetvenöt évesen még praktizált – igaz, már nem körzetben, hanem magánpraxisban, lent Dömsödön. A bátyámmal, aki szintén orvos, ekkoriban már mondogattuk neki: ebben a korban talán nem kellene erőltetni. Ilyenkor az ember agya már nem feltétlenül jár olyan gyorsan, és nincs szükség arra, hogy – ne adj’ Isten – hibázzon, mert ha hibázik, a végén még meghurcolják miatta. Próbáltunk hatni rá, kértük, hogy inkább pihenjen. Végül elfogadta, és abbahagyta a munkát.
Fél év múlva meghalt.
Nem volt komoly betegsége, nem vitte el szívinfarktus, tüdőembólia, daganat – semmi olyan, amire az ember azt mondaná, hogy abba bele lehet halni. Egyszerűen csak… elfogyott belőle az életerő. Lemerültek a tartalékai, és elment.
Hibáztattátok magatokat a bátyáddal, amiért lebeszéltétek apátokat a munkáról?
Nem. Nem, de valahol biztos igen. Persze, hogy jobb lett volna, ha tovább él, de még az kellett volna, ha netán hibázik és ne adj Isten meghurcolják, és azt mondják, hogy itt ez az öregember, minek csinálja még egyáltalán?
Miért, törvényszerű, hogy hetvenöt évesen hibázik egy orvos?
Nem azt mondom, de alapvetően nagyobb a valószínűsége, hogy romlik a memóriája, fáradékonyabb, kevésbé áll ellen a stressznek, hogy nem tudja úgy követni a legújabb szakmai ajánlásokat. Összességében arról beszélek, hogy kell tudni egy határvonalat húzni az embernek a szakmai életében.
Én alapvetően még nem félek ettől a kérdéstől. Egyrészt fiatalabb vagyok apámnál úgy tíz évvel. Másrészt ő a háziorvosi munkáján kívül nem volt aktív más területen. Nálam viszont ugye két terület van, amelyben dolgozom: a kórház előtti ellátáson, vagyis a mentőzésen kívül ott a kórházi munka is – azt gondolom, a kórház sürgősségi osztálya még egy ideig vállalható. Persze világos, hogy előbb-utóbb ott is eljön a pont, amikor az ember könnyít a terhein: nem vállal éjszakai műszakot, csak nappalokat.
De a mentőszolgálatnál tudni kell kimondani: elég.
Most töltöm be a 65-öt, mire ez a könyv megjelenik, már betöltöttem. Ennek van egy külön procedúrája, hogy az ember nyugdíjasként is dolgozhasson: kérvény ide, kérvény oda, díjfolyósító, Belügyminisztérium, rengeteg adminisztráció. Ez most zajlik éppen. Az Országos Mentőszolgálattól kaptam egy újabb egyéves, határozott idejű szerződést. A hatvani kórház sürgősségijén az osztályvezető, Szedlák Miki barátom azt mondta: „Addig dolgozol, ameddig akarsz, amíg bírod.” Ez nagyon jól esett.
Ezzel vége az életedben a mentőzésnek?
A mentőknél határt kell szabni. El kell érni a falig. Ha egészségileg rendben maradok, ha nem történik velem semmi különös – szóval ha minden jól alakul –, lehet, hogy még egy évre meghosszabbítom. Igen, én is érzem, hogy itt már egyre több a „ha”. De ha úgy érzem majd, hogy még rendben vagyok, akkor talán még egy év belefér, azt viszont már nem mondom biztosra. Azonban, ha mégis, és eljutok oda, hogy betöltöm a 67-et, leteszem a lantot. A mentőzés… akkorra már nem való.
Az, hogy felmegyünk egy lakásba, megnézek valakit, megvizsgálom, tanácsot adok – az még rendben van. Ez már inkább háziorvosi jellegű. Sok esetben tulajdonképpen az is: megnézed a beteget, adsz egy javaslatot, vagy beviszed a kórházba. Elkíséred, tolókocsin leviszitek.
De hogy bemászni egy roncsba? Egy vonat alá? Egy metrószerelvény alá? Sötét pincében botladozni? Na, azt már nem kell csinálni ebben a korban. Jöjjenek a fiatalok – övék a jövő.
Úgy szeretném, hogy október 8-án még megcsinálok egy nappalos műszakot, és utána azt mondom: „Fiúk, szép volt, jó volt, köszönöm szépen, ennyi elég.” Nem szeretném, hogy az emberek úgy gondoljanak rám: „Na, a vén hülye, már föl se tud menni, be se tud menni, csak egy plusz valaki, akivel gond van.” Ne legyen az, hogy segíteni kell kiszállni a mentőautóból.
Ezt időben kell felismerni. És én – ha minden klappol – így szeretném lezárni: 2027 októberének elején.
Hogyan köszönnek el ettől a szakmától azok, akiknek ugyanígy szenvedélye ez a munka, mint neked?
Nagyon könnyes búcsú ez, hiszen az ember élete egy jelentős részét a mentőállomáson tölti. Az ottani körülmények messze nem olyanok, mint otthon – egy ötcsillagos szállodától kifejezetten távol állnak –, de attól még ez szerves része az életemnek, amellyel azonosulok, és nagyon szeretem. Alapvetően azért a fiúkon múlik majd, hogyan mondják az embernek azt, hogy „helló”.
Eszedbe jutott már, hogy milyen lesz az utolsó napod? Mire fogsz majd gondolni?
Biztosan az elmúlt évtizedekre gondolok majd, amiket a mentőautóban töltöttem. A kollégáimra – akik még élnek, és azokra is, akik már nincsenek köztünk. Sajnos jó pár ilyen van. Viszonylag kevés a nyugdíjas mentős, aki a nyugdíjba vonulása után még hosszú évekig, évtizedekig él, mert ez nagyon stresszes munka, és az időbeosztás is kimerítő.
Ez nem olyan klasszikus munka, ahol 9-re bemész és 5-kor eljössz. A beosztás teljesen hektikus: túlórák, mozgóőrségek, egyéb feladatok – mindez nagyon felőrli az ember egészségét, minden szempontból.
Az ilyen a hivatásoknál – például a rendőröknél – gyakran előfordul, hogy amikor befejezik a munkát és nyugdíjba mennek, rövid időn belül „beadják a kulcsot”.
Igen, sajnos ez a fajta hektikus munkavégzés ilyen. Egy hónapra előre látod a beosztásodat, de ez bármikor felborulhat – például ha az egyik kolléga megbetegszik. Csörög a telefon, szólnak, hogy be kell jönni, beülsz a kocsiba, és már ott is vagy.
Ez felőrli az ember egészségét is: még otthon is szinte állandó készenlétben van a szervezeted, és nincs meg az a klasszikus életritmus, mint például egy irodai dolgozónak.
És ez az étkezésünkön is meglátszik. Amikor az ember reggel bemegy, váltásidőben még nincs nagy esetforgalom, így megreggelizik – vagy otthon, vagy az állomáson. De hogy az ebédidő mikor jön el, az teljesen bizonytalan. A 12 órás szolgálatban ugyan van kötelező 20 perces étkezési szünet, de ez lehet délután négykor, ötkor, vagy akár el is maradhat, ha a szolgálat érdeke úgy kívánja. Ilyenkor útközben gyorsan bekap az ember valamit: például párizsis zsömlét a hentestől vagy a töröktől, és megy tovább. Ez is hozzájárul az élet teljes hektikusságához.
Ráadásul az éjszakai szolgálat teljesen kiszámíthatatlan. Lehet, hogy fél órát tudsz aludni, de az is lehet, hogy egész éjjel menet van. Péntek és szombat éjszakák nagyvárosban, főleg nyáron, szabadtéri szórakozóhelyek nyitva, tömeg az utcán, sok külföldi – ilyenkor előre sejthető, hogy az éjszaka nem pihenéssel telik. Ahogy az is előre látszik, hogy a hétfői nap mindig megterhelőbb: hétvégén nincs orvos, összegyűlik a betegek problémája, és hétfő reggelre már tele a sürgősségi osztály.
Téged úgy ismernek, mint az ország toxikológusát, de tudják rólad, hogy mentőzöl is?
Ez nagyon érdekes: időnként látom az emberek arcán a meglepetést, amikor megjelenek egy helyszínen, és így reagálnak: „Hát maga?” Valamelyik kollégám mesélte, hogy otthon szóba került a mentőzés, és amikor kiderült, hogy velem dolgozik együtt, mindenki elcsodálkozott, hogy a Zacher Gábor mentőautóra is ül. Inkább a Péterfyben (Péterfy Sándor Utcai Kórház- Rendelőintézet és Baleseti Központ) kezdődött toxikológiai munkámról ismernek, és még ma is azzal azonosítanak.
Az emberek inkább médiasztárként, mintsem aktív orvosként tekintenek rád...
Igen, sokan azt gondolják, hogy én már csak a kamerák előtt végzek orvosi munkát, vagy csak ott „pörgök” – de ez egyáltalán nem igaz. Az a médiaszereplés-történet gyakorlatilag 0,1%-át teszi ki az életemnek. A többi a sürgősségi osztályról, a kórházról – és a mentőkről – szól.
Neked mit jelent a mentőzés? Ha Zacher Gábor szívét 100 részre osztanánk, hogyan oszlanának el ezek a részek?
Ha a magánéletet nem számítjuk – hiszen a feleségem, a gyerekem és a feleségem kislánya sok-sok részt elfoglalnak belőle –, a munka tekintetében a sürgősségi osztály és a mentőzés nagyjából fele-fele arányban van jelen. Mindkettőt imádom. Akár Hatvanba, akár hajnalban a Markó utcába megyek, mindig örömmel indulok. Várom, hogy milyen feladatok várnak, milyen beteg érkezik. Persze, amikor harmadszor szedjük össze ugyanazon a napon a Blaha Lujza téren fekvő részeget, hogy úgy mondjam, az ember lelke nem mosolyog. Azért megyünk, hogy érdemi, életmentő munkát végezzünk. De még egy részeg beszállítása is segítség: nem hűl ki, nem melegszik túl, nem rabolják ki.
És ha van egy-két olyan eset, ahol tényleg segíteni tudtunk – és ez mindig csapatmunka –, akkor az ember úgy érzi, megérte. Ilyenkor az a három részeg is belefér.
A kórházi sürgősségi pótolhatja majd a mentőzés hiányát az életedben?
Nem, biztosan nem. Ez az életem egy darabjának elvesztése lesz majd. El kell fogadnom, hogy egyszer hátra kell lépni. Úgymond „kövér macskáknak" ez már nem való. Kevés nyugdíjas dolgozik tovább; én két ilyet ismerek. Az egyikkel, Bencze Gyurival, még a Péterfyben dolgoztam együtt, ő érsebész volt. A másik a Magyar Orvosi Kamara korábbi elnöke. Gyuri kapott hosszabbítást, de már csak két nappali szolgálatot visz hetente.
Mi hiányzott eddig ahhoz, hogy megszülessen egy ilyen, laikusok számára is érthető, akciódús mentős-könyv?
Az életem eddig arról szólt, amire már utaltam, műszakok, készenlét, vonulás - ebbe nem fért bele egy ilyen elbeszélés. Most elérkeztem az utolsó fázishoz, és lassan elköszönök. Egyébként kevés könyv szól erről a szegmensről. Egy már elhunyt kolléganő írta „A mentőautó árnyékában“ című művet. Az „öreg” Felkai, aki Budapesten megalapította a rohamkocsi-szolgálatot, szintén írt könyvet. Nemrég a Mentő Múzeum igazgatója, Debrődi Gábor adott ki egy, a Covid-időszakot kronologikusan feldolgozó kötetet. Egy írónő három hónapos mentős tapasztalatait is megírta, és vannak történeti munkák a Budapesti Önkéntes Mentőegyletről.
De hiányzik egy könyv, ami nem történészi, hanem laikus szemmel, élményszerűen mutatja be a munkánkat: hogyan zajlik egy kivonulás, működik az irányítás, kerül ki a riasztás a mentőautóra, milyen szabályok és protokollok szerint dolgozunk.
Ez a világ az emberek többsége előtt rejtve marad.
Milyen a „mentős karakter”?
Ez a fejezet megmutatja, milyen alkat tart meg a káosz peremén: fegyelem, kívülmaradás, csapat. Zacher Gábor elbeszélése négy évtized ívén kísér végig az első indulástól a pályavég hangulatáig. A zárásban egy történet, amely megrázza a negyven éven edzett szívet is, és marad egy aranytanács a kezdőknek. Lássuk hát, kikre bízzuk a legrosszabb perceinket?
Kik jelentkeznek a Markó utcába mentősnek, milyen embertípusok?
Szerintem alapvetően van bennük kalandvágy, hiszen ez a munka maga is kalandos. Száguldani a városban kék lámpás, szirénás autóval mindig különleges élmény – például amikor a Rákóczi úton, csúcsforgalomban szétnyílik előtted a forgalom. A mentőzés emellett rengeteg találkozást hoz: betegekkel, kórházi dolgozókkal, kollégákkal. Aztán van bennük egyfajta – bár nem általános – adrenalinfüggőség is. Nem hagyományos értelemben, mert nem másznék sziklát vagy siklóernyőznék, de az izgalom és a kihívás itt mindig jelen van. És ne felejtsük el: aki egészségügyben dolgozik, általában elhivatott. Szeretne segíteni az embereknek – és végső soron erről szól ez a hivatás. A mentőzés kívülről izgalmas kihívásnak tűnik. Az ember jelentkezik, elvégzi a tanfolyamot, átesik a felvételin, és csak utána derül ki igazán, alkalmas-e erre a hivatásra.
Volt, aki egy hét után feladta: „Nagyon klassz, nagyon szép, de nekem ez nem való.”
A ma jelentkezőkben is megvannak ezek a tulajdonságok?
Többnyire igen, hiszen még a kívülálló laikus számára is ez egy kalandos hivatásnak tűnik, így aki erre adná a fejét, az alapvonásai jó eséllyel illeszkednek a mentős-karaktertérképbe. Egy valamit viszont nagyon hiányolok az egészségügyi felsőoktatásba jelentkezőknél. Engem ugye harmadik próbálkozásra vettek fel az egyetemre, és előtte két évet dolgoztam az egészségügyben a ranglétra legalján. Nem lenne rossz ma sem, ha az érettségizett, jó nyelvtudású, nyelvvizsgás, megfelelő pontszámot elérő hallgató úgy kezdené meg az egyetemet, hogy előtte egy tanévet az egészségügyben dolgozik – segédápolóként, betegszállítóként, bármilyen pozícióban, ahol kontaktusba kerül az emberekkel, kollegákkal és közben megismeri a rendszert. Ma végig lehet csinálni az orvosi egyetemet úgy, hogy a hallgató alig nyúl beteghez, mert a gyakorlaton mindig hátul áll. Ez a kötelező előzetes munkatapasztalat sokat változtatna a hozzáálláson. Másképp viszonyul az ember a kollégáihoz, ha maga is végezte ezt a munkát. Nem zavar, ha segíteni kell felemelni a beteget vagy pelenkát alátenni – csináltam ezt éveken át, mentőápolóként és segédápolóként is.
A mentőmunka csapatmunka: lehetek bármilyen képzett, de a helyszínen, a két kollégám nélkül nem tudnám ellátni a beteget.
Tudnám, mit kell tenni, de egyszerűen nincs elég kezem hozzá. Ugyanez igaz a sürgősségi osztályon is: a szakdolgozók nélkül a legfelkészültebb orvos is könnyen belerokkanhat a feladatokba.
Fotó: Wikipédia
