B+
Szerhij Zsadan: Depeche Mode
ford.: Körner Gábor, Európa, 2010, 274 oldal, 2200 Ft
"It's a competitive world..."
Harkov Ukrajna második legnépesebb városa, megvan benne minden, ami szükséges, nem beszélve a számtalan egyetemről és három metróvonalról. Fílingjén, ahogy egész Ukrajnáén azonban még mindig érezhető a szovjet éra hatása, és mindez jóval markánsabb lehetett 1993 őszén, két évvel az önálló állam kikiáltása után, regényünk jelen idejében. A szerző, aki a fikciós játékot a messzemenőkig leegyszerűsítve visszaemlékező-mesélő főhősét Zsadannak nevezi, saját fiatalkori emlékei segítségével alakítja ki a regény brutálisan egyszerű cselekményét. Harkov külvárosában tizenkilenc éves suhancok lazázzák el az életüket, nem olyan önpusztító módon, mint skót kartársaik a Trainspottingban, de némileg hasonlóan. Pia, fű, focimeccs, egy kis lopás, elzárás, ütlegek a rendőrőrsön, utazgatás az elektricskán, sej-haj, dínomdánom. Tulajdonképpen annyi történik a kontextus és a szereplők vázlatszerű bemutatása után, hogy a Karburátor nevű srác mostohaapja öngyilkos lesz, így Zsadan, Vászja, Csabaj, és Kutya Pavlov megpróbálják előkeríteni barátjukat akár a föld alól is, hogy értesítsék őt a rossz hírről. Közben mindenféle kalandokba keverednek, Zsadan pedig borgőzös állapotban fogant eszmefuttatásait osztja meg a nyájas olvasóval. A regény utolsó része nagyon nem sikerült, de ez nem ront sokat az összteljesítményen.
Halványan emlékszem arra, amikor általános iskolás koromban, még a legelején, a felsősök feketébe öltöztek, nyakukban pedig ott lógott a krómacél DM-logó. Akkor úgy tűnt, hogy a jónép egyszerűen megbolondult – olyan volt ez a fémizé, mint később a szakadt farmer meg a bakancs. Aztán hosszú évek után a Music for the Masses taktusai közben elképzeltem, amint 1989-90-ben 14-15 évesen én is a Never let me down againre nyakalom a szeszt – nem tűnt teljesen utópisztikusnak. A Depeche Mode 1987-es albuma, a híres koncertfelvétellel (101) együtt a históriák szerint szabad utat nyitott a bandának (még ha képletesen is) Európa sötétebb, keleti régióiba is. Ez volt az áttörés. Nem csoda, hogy Zsadan is az együttes nevét firkantotta rá kézirata címoldalára, noha egy rövid emléktöredéken és egy betépett hajnali rádiózgatás epizódján kívül nincsenek konkrét utalások. Az más kérdés, hogy a rádió bemondója egy félrefordított sajtóanyagról olvassa be a DM történetét, így lesz Dave Gahanből ír protestáns, aki az I feel you című számban nem másról, mint gyermekkori hányattatásairól és drogfüggéséről énekel.
Zsadan kitűnik a többiek közül, de bajtársai sem nevezhetők faragatlanoknak. Mindenkinek megvan a saját mániája: Karburátor a gépekre van ráizgulva, a többieknél egy évvel idősebb Csapaj házi sörfőzdét eszkábál össze, és Marx Tőkéjére tép, Kutya pedig jobb híján az alkoholizálást fejleszti a tökély szintjére – bár az esetek nagy részében orbitális hányás a vége a l’art pour l’artnak. A Depeche Mode azért jóval több mint papírra vetett hülyeséghalmaz, de ahogy hőseinél is, az íráson is az útkeresés momentuma érződik. Az oldalakon át bemásolt bombagyártási trükkök például kicsit olyanok, mint Jerofejev bizarr piareceptjei, de ezeknél jóval unalmasabbak. Mindenesetre hatalmasakat lehet röhögni egy-két jeleneten, amelyek abszolút hihetőek is. Zsadan jó író, éppen annyira váltogatja a magszólalás formai lehetőségeit, hogy ezekkel ne váljon a regény önmaga karikatúrájává, vagy neoavantgárd giccsé. A négy nap történetét összefoglaló, a jelenetek idejét permanensen naplózó regény amolyan mókás pikareszk, beoltva némi egzisztencializmussal és persze egy kis leninista-marxista agymenéssel. A Modern könyvtár sorozatszerkesztői most sem nyúltak mellé.
